József Attila 1926-os versének elsô sorában tulajdonképpen nincs semmi különös, semmi látnivaló. Azazhogy mi nem látunk benne semmi különöset. Azazhogy nem látnánk benne semmi különöset akkor, ha nem versként olvasnánk a metaforát, ha pusztán a látványra, a puszta látványra figyelnénk, és nem a látás módjára, a költô látásának és láttatásának módjára. Ámde nem tudjuk nem meglátni a lenyûgözô tényt: szerzônk szavakkal teszi teljességgel láthatóvá – belsô szemeinknek – azt, ami egyébként – külsô szemeinkkel – teljességgel láthatatlan.
És mintha ez jelentené minden valamirevaló szépirodalom kezdetét: olyan dolgok váratlan felbukkanása, amelyek egyébként vagy nem látszanának, vagy nem is látszhatnának, vagy éppen azért nem látszanak és nem is látszhatnának, mert egyszerûen nem is léteznek. És mint tudjuk, átlátszó oroszlánok nincsenek. De ha lennének is, fekete falak között semmit nem látnánk belôlük. József Attila sora tehát kétszeresen is értelmetlennek tûnik: költônk olyan dologról beszél, amely nem létezik, és úgy is beszél róla, hogy még csak tudomást se nyerjünk a létezésérôl. No de akkor miért beszél róla? Talán mégiscsak észre akar vétetni velünk valamit, ami egyébként kétszeresen – eleve és a körülményekbôl fakadóan – nincs? Felkínálja nekünk a duplán semmit? Vagy talán éppen a felkínálás gesztusával válna valóságossá az, ami pedig a valóságban – nem lehetséges? Lehet, hogy éppen a kettôs tagadás rafináltan metaforikus alakzata tehet csak láthatóvá számunkra olyan dolgokat, mint amilyen például egy láthatatlan oroszlán fekete falak között? Lehet, hogy a kettôs tagadás retorikai alakzata rokonságban állna a kettôs tagadás grammatikai alakzatával, amely, mint tudjuk: éppenhogy hangsúlyos állítás? Lehet, hogy az „egy átlátszó oroszlán él fekete falak között” típusú metaforikus kijelentések a „nem tudom nem látni az oroszlánt, bármily átlátszó, és bármily fekete falak is vegyék körül” típusú mondatok fényében válik leginkább értelmezhetôvé? Lehet, hogy a költészet mindig is ilyen lehetetlen körülményekbôl születik, mint amilyen például a kettôs tagadás duplán, azaz grammatikailag és retorikailag egyaránt súlyosbított alakzata? Lehet, hogy a nem létezô dolgokat kétszeresen tagadó, vagyis radikálisan igenlô költészet számára nincs lehetetlen? Lehet, hogy a költészetben bármi lehetséges? Lehet, hogy a költészet mindig is azt teszi lehetôvé, ami látszólag lehetetlen? Lehet, hogy a költészetben minden lehetetlen – lehetséges? Lehet, hogy a költészetben csak az lehetséges, ami egyébként a valóságban lehetetlen? Lehet, hogy a kettô eleve kizárja egymást: a lehetségest ellehetetlenítô valóság kizárólagos valóságossága és a valóságost ellehetetlenítô költészet megengedô lehetségessége? Kibékíthetetlenül nézne hát farkasszemet egymással a valóságban ellehetetlenült lehetséges, amely maga a kizáró valóságos, és a költészetben ellehetetlenült valóság, amely viszont így nem is annyira a megengedô lehetséges, mint inkább a kizáró lehetetlen? Vadul vicsorogna hát egymásra a valóságban aligha létezô és a költészetben nagyon is létezô oroszlán? Mely utóbbi nem elég, hogy átlátszó, ráadásul fekete falak között él, és így mi nem is láthatjuk. Legalábbis addig nem, amíg a valóságos világban keressük külsô szemeinkkel. Ám ha belsô szemeinkkel a költészet világába tekintünk, azon nyomban kirajzolódik elôttünk egy határozottan átlátszó oroszlán, mégpedig igencsak fekete falak között.
De milyen anyagból gyúrnak egy átlátszó oroszlánt? Valóságos vagy nem valóságos anyagból? Vajon éteri közegbôl, párálló mesék fátylából van-e szôve? Vagy talán szilárd matériából, szikrázó üvegbôl metszve? Szétfoszlik-e mohó kezeink között, ha durván megragadjuk? Vagy talán csörömpölve összetörik, ha a sötétben beléje botlunk? Hogyan bánjunk egy olyan oroszlánnal, amelyrôl – azon túl, hogy nem látjuk – még csak azt sem tudjuk, mibôl van? Ha lerohanjuk, akkor vagy szertefoszlik vagy összetörik, ha pedig csak nézzük, akkor nem látjuk. Pontosabban akkor nem látjuk, ha kizárólag az anyagszerûségére figyelünk, és nem a megcsináltságára. Hiszen a költô többnyire olyan anyagokkal dolgozik, amelyek nem lelhetôk fel a környezô valóságban, de nem állíthatók elô a laboratóriumokban sem. Hiszen a költészetnek nem annyira metallográfiája, mint inkább alkímiája van. A költôi képben körvonalazódó oroszlán mint anyagi létezô megragadhatatlan. Másfelôl viszont az éteri matériából párolt sörényes tünemény igencsak nehezen értelmezhetô. Kell hát valami megfogható ahhoz, hogy ha nem is megragadni, de legalább meglátni tudjuk a fekete falak között somfordáló, ráadásul átlátszó oroszlánt. S ez a megfogható valami természetesen csakis a vers tényleges anyaga, pontosabban közege lehet (hiszen versanyagról az eddig elhangzottak nyomán azért mégsem beszélhetünk): a költészet radikálisan metaforikus természetû nyelve, amely nem valóságos anyagból gyúrt valóságos dolgokat képez le a lehetô legpontosabban, hanem látványosan nem létezô összetevôkbôl álló, így tehát nem létezô dolgokat hív mégiscsak életre.
A fenti okfejtés természetesen könnyen értelmét veszítheti akkor, ha az átlátszó oroszlánt olyan fekete falak közé képzeljük, mely falakon nyitott ablakok is találhatók, mely ablakokon ráadásul vakító fény tör be a helyiségbe, mely fény végül megtörik az egyébként láthatatlan oroszlán tükörsima testfelületén, láthatóvá téve így ôt mégiscsak. A látványt tehát nem maga a dolog kínálja, hanem a dolgot értelmezve övezô optikai kontextus. No de mivel nem valóságos oroszlánról és nem valóságos falakról van szó, az ablakok sem lehetnek valóságosak, következésképpen a rajtuk bezúduló fény sem valóságos fényforrásból ered. Valóságos dolgok helyett költött metaforákkal van dolgunk, melyek legutolsóbbika, a helyiséget bevilágító fény forrása akár a vers olvasójának tekintetét is jelölheti. Ám ha így van, még akkor sem tudunk megnyugtató választ adni a provokatív kérdésre: mire jó, ha belsô szemeinkkel arra figyelünk, amit külsô szemeinkkel nem láthatunk? Hacsak nem ekképpen: arra, hogy szeszélyes passzióból idônként olyan világba kiránduljunk át, amely viszont jóval több, mint valamely képzeletszülte magánvilág, s ugyanakkor radikálisan más, mint a valóságosan közös világ. Ehelyett olyan lehetséges világban lelhetünk ideiglenesen otthonra, amelyben az átlátszó oroszlánon kívül másokkal is találkozhatunk: a további képzelt-képtelen lényeken túl olyan szerzôkkel és olvasókkal, akikkel ugyanakkor a valóságos világban is otthon vagyunk. Ám míg ott kényszerbôl, addig itt szabad választásból. S talán végsô soron ezt jelentené számunkra, olvasók számára egy átlátszó oroszlán fekete falak között: szabadságot, amely lehetôség a láthatatlan meglátására.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta