A Fehér-fekete Rakovszky Zsuzsa harmadik kötete. Ugyanolyan karcsú, mint az elôzô, a négy évvel korábban kiadott Tovább egy házzal: hatvan-egynéhány oldal mindkettô.
A Tovább egy házzal harminchárom verset tartalmaz, tagolás nélkül, egyetlen ciklusként; a Fehér-fekete huszonkét versbôl áll, és ezen belül tizenegy-tizenegy alkot egy-egy ciklust. A szép összefüggések talán akaratlanok, hisz Rakovszkytól eléggé idegen a misztika, nyilván a számmisztika is. Ugyanakkor azt hiszem, semmiképp sem véletlen ez a rend, nagyon is megfelel a verseket alakító arányérzéknek, fegyelemnek.
Fehér-fekete. Két szín. Bár ez vitatható, mondják, hogy az egyik a színek összességét jelenti, a másik ezzel szemben a hiányukat. Mégis, amennyiben színnek tekintjük a fehéret meg a feketét, és körülnézünk, további színeket keresve, nem kell sokáig kutakodnunk. A Fehér-fekete címû, kötetnyitó versben újabb szín villan föl:

„Élve dobták a kályhába a patkányt:
elôbb a sistergô, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, késôbb finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem.”

Értelmezhettük volna a vers- és kötetcím fehérét és feketéjét annak jelzéseként, hogy ez egy színtelen vagy monokróm kötet lesz, csakhogy a narancsvörös után újabb színek jelennek meg, gyorsan küldött cáfolatként: „kék az ég, a fû zöld.” Jön még smaragd is, meg sárga, hamarosan. Nem, ez már egészen biztosan nem egy monokróm világ kapujának felirata, Rakovszky kötete a továbbiakban ugyanígy bôvelkedik színekben – ahogyan más látványokban, és általában, mindenféle érzékletekben.
De hát a színek, bár készségesen fölkínálkoztak, úgy is, mint monokróm, és úgy is, mint sokszínû világ, valójában nem meghatározói a kötetnek. Elég hamar kiderül ez, a már idézett kötetkezdô versben:

„Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
ôröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.”

Fehér és fekete itt érv és ellenérv; azt jelenti: igen, azt jelenti: nem.
Igenek és nemek a világra. Úgy is mondhatnám, a Teremtésre. Rakovszky kötete egy szüntelen belsô vita, egy könyörtelen „megbeszélés” dokumentációja. Egyetlen kérdés, újra és újra: elfogadható-e „ez” itt, ez az egész, éspedig úgy, ahogy van, egyben. Föl se merül, hogy lehetne esetleg válogatni, szortírozni a világ jelenségeit, a kellemesekre, hasznosakra bólintani, a kellemetlenekre, haszontalanokra fejet csóválni. Föl se merül, hogy a költô megnevezze, mely jelenségeket tartja károsnak, hogy a köz üdve érdekében ezeket fölmutassa, kiiktatásukra javaslatot tegyen és mozgósítson. A világ rendjét öröknek és adottnak veszi: ilyen rendrôl kéne dönteni, elfogadható-e. A rendbôl következik a patkányok kályhába, a macska-szaporulat fölöslegének vízbe dobatása, meg mindaz a fájdalom és tortúra, amit a további versek fölsorolnak és bemutatnak. A kötet szemlélete, logikája szerint a szocialistának nevezett rendszer is úgy jött el, minden kellékével és körülményével, ahogyan az évszakok, és úgy is tûnik le; és ezeket az évtizedeket ugyanúgy számításba kell venni, mielôtt a világ rendjére a nem vagy az igen kimondatik, mint bármi más körülményt és folyamatot. (Decline and Fall)
Végigolvasva a további huszonegy verset, láthatjuk, hogy mindben az a vita zajlik, melyet a legelsô, a címadó bemutat és fölvet. Adalékok igenhez vagy nemhez. Csakhogy ez a beszélô, vívódó könyv mégis csupa játék; alighogy meggyôzött róla, a fehér és fekete nem szín, hanem jel, máris ott a kötet második verse, melynek címe nem más, mint Color Star…
Van a játék, vannak a színek, de egy pillanatra sem lehet kérdéses, hogy van egy alaphang is. Az, amelyet a kötet elsô sora szólaltat meg: „Élve dobták a kályhába a patkányt” – ez a hang zeng tovább a mondatban, az egész versben, az egész kötetben.
Erôs és tiszta könyvkezdô mondat. Kiválogatja, meghatározza a közönségét. Akinek magától értetôdô, hogy a patkányt a kályhába, és hogy élve, abból itt közönség nem lesz, mint ahogy abból sem, aki efféle látványtól elfordul, és tudatából a jelenséget magát is kiiktatni igyekszik. Nem szépnek, magasztosnak tartott állat vettetik a lángokba – mondjuk egy hattyú, az jó volna ellenpéldaként, fôként, ha elég tág ajtaja van a kályhának, és valahogy át bírjuk rajta gyömöszölni a terjedelmes madarat –, nem, itt patkányról van szó, mely állat természete kártékony, külleme rút, és ugyan ki nem szabadulna meg tôle szívesen, ha életterében a nevezett rágcsáló mégis föltûnne? A kötet beszéde nem is érthetô mások számára, csak akiknek a patkányprobléma egyáltalán létezik. Patkányprobléma pedig nem állhat önmagában: ez is a világrend része, éspedig ugyanolyan fontos, mellôzhetetlen része, mint az összes többi.
Rakovszky a legelsô mondatba behoz egy képet, a halott rágcsáló csontvázát, idézve Szabó Lôrinc Egy egér halálára címû versének csontváz-képét, idézve anélkül, hogy sorokat, szavakat venne kölcsön – ritkán használ vendégszöveget, nem kenyere az intertextualitás –, képet idéz, és a kép által egy mestert.
Szabó Lôrinc versében áll:

„...a lángot
láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –
egyforma kedvvel lobbant életet
minden féregben…”,

vagyis van valami közös rágcsálóban és emberben, és ez a föltevés benne van Rakovszky versében is, enélkül a versnek nincsen értelme. A mester megidézése, és ilyen hamar, ilyen hangsúlyos helyen finom és szükségszerû. Finom, mert maga a vers, a versbe épített történet meg a gondolat íve maradéktalanul érthetô akkor is, ha nem jut az olvasó eszébe Sz. L. verse, sôt, ha sohasem olvasott ettôl a költôtôl egy sort sem; ugyanakkor szükségszerû, mert Rakovszky valóban követôje Sz. L.-nek. Szembetûnô a rímeik hasonlósága, ám ennél fontosabb, hogy ahogyan Sz. L. az életet, az életét végiggondolja, következetesen és könyörtelenül, mindenkor éreztetve, hogy a döntéseknek következményeik vannak, általában súlyosak, hogy mindennek ára van, amit elôbb-utóbb meg kell fizetni, tehát a gondolkodásmódja közvetlen elôzménye Rakovszkyénak.
Ahhoz képest, hogy a versekben leírt történet nem más, mint gondolkodás, meglepô a filozófiai utalások hiánya. Korunkban, mikor füzetes regényeken kívül alig találhatunk olvasnivalót nagy és divatos gondolkodóktól vett citátumok nélkül, amikor egész köteteket írnak vendégmondatok köré, Rakovszky ilyesmivel nem foglalkozik. Általában jellemzô rá, hogy kimarad a fôáramból, a divatból. Nemcsak abban a tekintetben, hogy tudomást sem látszik venni Wittgensteinrôl meg Derridáról, hanem és még inkább abban, hogy figyelmét elsôsorban nem maga a nyelv köti le. Kortársai közül sok tehetséges és nagy hatású alkotó versben és prózában egyaránt a nyelvre, a beszélésre magára koncentrál, van nyelvkritika és van rétegnyelv, és nyilván jól van ez így, mert számos érdemes mû jött eközben létre. Ám mindenkor figyelemreméltóak a nagy kimaradók, akik függetlenítik magukat a trendtôl. Rakovszkynál nincs „szöveg”. Ô a saját gondolatainak nyomvonalán halad, és olyan szavakat használ, amelyek e gondolatok elmondására használhatóak. Így lesz nyelve egyszerû és tiszta, már-már kopár, hogy helyenként, ahol szükséges, váratlan szóalakokkal, régies kifejezésekkel, idegen szavakkal lepjen meg, egypár betonszürke szóval, melyeket mintha középületekbôl hurcolna haza, hogy fölhasználja, és melyeket talán egyedül ô akar és képes versbe illeszteni: járványveszély, kormányválság, konszolidáció, korrupció. (Color Star) „Rakovszky nem dekonstruál” – írta szép kritikájában Parti Nagy Lajos; talán igaza volt, és csakugyan nem. Egyfelôl a Fehér-fekete költôjének erejét mutatja, hogy ennyire kívül tud maradni; nála a gondolat, ha kacskaringós, vagy töredezett pályákon is, de mindig végigmegy, bejár egy utat, „egyre szennyezettebb szókészletek” (Párok) használatával, de a „szennyek” afféle zárványként beépülnek egy-egy gondolatmenetbe, megakasztva az olvasót úgy, hogy ez a megakadás a gondolkodásnak részévé váljon. Másfelôl éppen arról van szó, hogy Rakovszky konstrukciókat hoz létre, melyekben, mint afféle ócskapiacon, egyenrangú beszédként kerülnek egymás mellé tudományok és mitológiák, régi öregek bölcsességei, megszenvedett igazságok és gyakorló ôrültek beteg tudatának termékei, és azért lehet ez így, mert ô nem fölülrôl kezdi, nincs elôzetes véleménye, ítélete, mely szerint a világot, az alakokat látja: értelmes mondatokba rendezi, amit lát és hall. És éppen ezért, e hû igyekezet láttán találhatja úgy a versek olvasója, hogy egy-egy megszólaltatott nézet vagy gondolkodásmód alapjaiban érvénytelen, képtelen. Mintha Rakovszky állhatatosan mindig csak építene, pedig bizony rombol.
Nincs nála misztikum se, noha a posztmodernben ez szinte általános. Ha föltûnnek is verseiben ilyen elemek, egy-egy madárfejû kisisten, mindig a világos gondolatmenetbe illesztve, és egy pillanatra se keltve azt a hatást, hogy hinni kéne bennük. Hinni, ha jó olvasók akarunk lenni. Hinni, hogy üdvözüljünk. De hát hogyan is lehetne ebben a kötetben misztikum? Hiszen misztikusnak lenni annyit tesz, mint Istennel, a Világlélekkel egyesülni, és itt kezdettôl az a kérdés, hogy a világ, a Teremtés egyáltalán elfogadható-e; vagyis aki a kötetben beszél, illetve gondolkodik, nem törekszik efféle közeledésre, ellenkezôleg: ôrzi elkülönült pozícióját.
Ebben a kötetben jelennek meg ciklusként elôször a Hangok. Rakovszkyt elsô publikációitól kezdve a legtehetségesebbek, legjobbak között tartották számon, ám a szerepversekkel sikerült még több hívet szereznie költészetének. Külön-külön is jó versek, olvasmánynak is, meg elmondva, hallgatva is ôket, de ciklusként erôsítik egymást, a tizenegy beszélô együtt egy egész világszínpad, egy kor szereplôgárdája. (Tizenegy, ebben a könyvben – valójában már akkor is több volt, folyóiratban élték önálló életüket, hogy aztán a következô, a gyûjteményes kötetben egymás mellé kerüljön mind a tizenhat hang.)
Talán a szabadság, amellyel Rakovszky, úgy látszik, akárkinek a bôrébe képes belebújni, még a bukott diktátor, a látványosan és kevéssel a vers megírása elôtt lepuffantott Ceaucescu bôrébe is, hogy végiggondolja annak halál elôtti gondolatait, hogy elmondja, helyette is, a védôbeszédét, ahogyan védôbeszédet mond alkoholistáért, narkománért és prófétáért, kövér pénztárosasszonyért; a szabadság, amely megengedi neki, hogy osztozzon e nem mindig gusztusos személyek örömeiben és kedvteléseiben, és amely lehetôvé teszi, hogy ahogy beléjük bújt, ki is húzódjon belôlük, a szabadság, mellyel játékosan és pazarul állít alakjai mögé változatos díszleteket, gyakran a monológok, dalok és áriák közben cserélgetve azokat: így lesz a lepusztult alkoholista nô siralmas odújából operaszínpad, ahol Nap és Hold jelenhetnek meg, beidézett kellékként és istenségként; a szabadság, mely változatos zenekíséretet rendelhet a kor hôseinek beszéde mögé – talán ebben rejlik a Hangok sikerének titka. Meg abban, hogy ezeknek a hangoknak testük van, testi valóságuk: érzékiek. Rakovszky különös erôvel tudja versbe foglalni a vágyat, a beteljesülést és azt a szorongást is, hogy nem elég jó, nem elég kívánatos a test. Emlékezetes szavai vannak a szenvedésrôl, az undorról, és legalább ugyanannyi az örömrôl. A színek, megint csak, és általában a látványok: látni öröm.
A hangok, mint mondtam, védôbeszédek, akik megszólalnak, mind szenvednek, és szenvedésük hasonló a patkányéhoz, melyet elevenen dobnak a kályhába – ám ahogy a patkány sem indokolhatatlanul jut sorsára, ezek a beszélôk is egytôl egyig kellemetlenek valamennyire. Monológjuk vallomás a kínról, másrészt újra meg újra egyszerûen kínos duma. Rakovszky engedi, hadd értelmezzék sorsukat, hadd sorolják, miféle társadalmi, természeti és isteni törvények gázoltak rajtuk át – ám szavaik mögül ki-kibújik a rendszertelenség, az ôrület, kiderül, hogy együtt élni ezekkel az emberekkel kellemetlen lehet. Ahogy nem volna kellemes a patkánnyal sem, egy fedél alatt. Lehet, hogy áldozatok, de lehet, hogy nem tudnak viselkedni. A Hangok egyik lehetséges olvasata a lélektani. Példagyûjtemény elhibázott élettechnikákról. Miért, és hol rontották el, egyáltalán: ki rontotta el, maguk a hangok is keresik az okokat:

„Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdôdött, mi hozta
létre – a társadalom? A család?
Isten? Hogy megpofoztak
Négyévesen? – ezt a fekete lánc-
Reakciót, a rosszat…
(A hetedik év)

A rontás itt egyszerre létezik szakrális és pszichologizáló, technikai szinten. Mindkét nézet legitim, benne van a beszélôk szavaiban, egész gondolatmenetében.
A mai irodalomban ábrázolás és gondolkodás többnyire elválik egymástól. A szerzô elmondja, hogy hôsével mi történik, vagy elmondja, hogy ô, a szerzô mi mindent gondol saját olvasmányairól, barátairól, szeretteirôl, háziállatairól és kedves tárgyairól. Ahogyan Rakovszky dolgozik, az sokkal inkább emlékeztet Csehovra, mint saját kortársaira. A hangok tárgyi környezete és testi valósága nemhogy nem halványul el filozofálgatásuk mellett, hanem éppen azáltal válik igazán jellegzetessé.
Fehér-fekete: végletes kötet. Végletesen gondolati és érzéki költészet, egyszerre személyes és közéleti. Végletei pedig egyensúlyban maradnak, aminthogy a fô kérdés is, igen vagy nem, megválaszolatlan, nyitott.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta