Sikeres közhivatalnoki, szakmai karriert hagyott félbe, s amerikai állampolgárságáról is lemondott, hogy litván elnök lehessen – most, amikor Litvánia talán az évtized legkritikusabb idôszakát éli. Miért?
A döntés, hogy az elnökjelöltséget vállalom, pillanat mûve volt. A litván közéletben amúgy mindig nyakig benne voltam, a csaknem fél évszázados „fizikai” távollét ellenére is, attól kezdve, hogy bekapcsolódtam a litván ellenállási mozgalomba, amely az emigrációban egészen a függetlenség visszaállításáig állt fenn. A politikai és közélet egyébként sem vált ketté földrajzilag: az Egyesült Államokban is folyamatos munkát jelentett számomra, hogy a litván függetlenség és szabadság eszméjét az amerikai körökben megismertessük, 1990 után pedig már amennyire tudtam és amennyire a lehetôségek engedték, idehaza is szisztematikusan részt vettem a parlamenti választásokban. A Litván Köztársaság elsô elnökválasztásában az egyik elnökjelölt, Stasys Lozoraitis választási kampányát vezettem, a második elnökválasztás közeledtével pedig, mivel gyakran jártam Litvániában, egyre több biztatást kaptam az emberektôl és a politikai pártoktól, hogy én magam is induljak a választásokon. Maga az elhatározás nagyon nehéz volt, mindössze hat hónappal a választási kampány kezdete elôtt döntöttem véglegesen. De ez a lépés a munkám és az egész életem szerves folytatását jelenti. A döntést nem önként hoztam, nem is az volt a célom, hogy mindenáron hatalomra kerüljek, inkább a hozzám közel álló emberek kérésének és ösztönzésének engedtem.
Ma az ország legnépszerûbb politikusa, 80 százalékos tetszési indexxel. Az embereknek különösen az ön által tanúsított energikus munkatempó és határozott jövôkép imponál. Honnan merít ehhez erôt? A mai litván gazdasági és szociális helyzet igazán nem ad okot optimizmusra.
Ami a litván emberek iránti elkötelezettségemet illeti, azt hiszem, az természetes. A jelenlegi törekvéseimet nem kitalált eszmék, ideológiák motiválják, hanem a külföldön eltöltött évek alatt megszerzett tapasztalat. Nyugati demokráciában nôttem fel, ott szocializálódtam politikailag, s ez egészen más szemléletet alakított ki. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a legracionálisabb út, a liberális demokrácia: makacsul ragaszkodom hozzá.  Ez a bizonyosság ad energiát, hogy környezetemet meggyôzzem: Litvánia gyorsabban is átvehetné ezeket az eszméket. Nem könnyû, de ezen nincs mit csodálkozni. Litvániában zárt társadalom volt, parancsuralom. Az ötven évig tartó szocialista nevelés káros lelki és mentális hatásait nagyon nehéz lesz megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni.
Tíz éve, hogy Litvánia megszabadult a szovjet rezsimtôl. Mi minden változott azóta?
Legalább három szempontot figyelembe kell vennünk, ha erre a kérdésre nem csak általánosságban akarunk válaszolni: a lelki-mentalitásbeli, a kulturális és a gazdasági téren bekövetkezett változásokat. Az emberek mentalitása alig változott: továbbra is igen erôs bennük a szabad és nyitott társadalom melletti elkötelezettség. Ostobaság lenne persze tagadni, hogy még mindig tovább él a szovjet mentalitás is, de én az optimizmusomat nem a jelenre, hanem a jövôre alapozom: a mostani fiatal generáció már egészen más, akar és tud másként, új módon gondolkodni. Ôk már olyan forrásokhoz, lehetôségekhez is hozzáférhetnek, amelyek az idôsebb nemzedék számára még nem voltak elérhetôk. Mindez jelentôsen befolyásolja a fiatalok gondolkodását, s áttételesen a demokratizálódási folyamat és a politikai élet egészét, amely az elmúlt évtizedben egyre nyitottabb lett. Ezt a folyamatot persze egyesek nagy aggodalommal szemlélik, attól félnek, anarchiához vezethet. Én ettôl nem tartok, sôt úgy gondolom, épp erre van szükség: az új társadalmi és politikai lehetôségek keresésére.
A kulturális életben történt a legnagyobb áttörés: ma már egészen más módon kezeljük a mûvészet minden jelenségét. Ez a változás szinte kézzelfogható, sôt forradalmi abban az értelemben, hogy eltûnt minden korábbi tabu, eltûnt a szellemi életbôl a politika és ideológia uralma. Ez már egyértelmûen egy szabad ország és egy szabad egyén kultúraszemlélete.
Az átmeneti állapot a harmadik területen – gazdasági téren – vezetett a legfájdalmasabb következményekhez. Más országokkal összehasonlítva talán nem is olyan negatívak az itteni tendenciák, mégis, a mindennapi életben ezeket a legnehezebb elviselni. Egyfelôl az eddig eltelt tíz év alatt az új technológia, a vállalkozás nehezen tudott gyökeret verni a nyílt verseny és konkurencia körülményei közt a nemzetközi gazdasági életben. Még a piaci viszonyok megteremtésén dolguzunk, de közben már az Európai Unió új feltételeire kellene figyelnünk. Hiába tudjuk, mit várnak el tôlünk, ha az anyagi megalapozásra alig van pénz. Márpedig pénz nincs elég, újabb és újabb terheket kell tehát róni a litván emberekre. Ôk viszont aligha tudnak több terhet vállalni, hiszen nô a munkanélküliség, nônek a kiadásaik. A szomszéd országokban uralkodó gazdasági válság ugyancsak nagy, elôre nem látott nehézségeket okozott, az orosz válság hatása különösen érzékelhetô volt. Mindezt az átlag állampolgár elkeseredve fogadja, hiszen abban reménykedtek, hogy a nyugati jellegû gazdasági berendezkedés nagyon gyorsan meghozza az életszínvonal emelkedését. Ez  azonban jelenleg még várat magára. Ez a hangulat különösen erôsen érzékelhetô a litván állampolgárok bizonyos rétegeiben, elsôsorban a nyugdíjasok, a gyermeket nevelô
40-50 évesek, a fizikai munkát végzôk között nô az elégedetlenség. Én azonban a magam részérôl nem vagyok pesszimista. Ez az átmeneti állapot szükségszerû.
Litvánia egyértelmû nemzetközi elismertségnek örvend: minden remény megvan arra, hogy a kelet-és közép-európai országok elsô hullámával együtt, úgy 5-7 éven belül csatlakozhasson az EU-hoz. A magas csatlakozási követelmények meg akár húzóerôként is mûködhetnek, például az energiaszektor átalakítása terén: bár most még „nemzeti öngyilkosság” lenne a villamos áram 80 százalékát adó Csernobil-típusú Ignalina erômû bezárása, hosszú távon a döntés elkerülhetetlen.
A három balti állam összhangja a 90-es évek elején az egész világ számára a szabadságot, az egyenlôséget és a testvériséget szimbolizálta. Hogyan jellemezné Észtország, Lettország és Litvánia mai kapcsolatát? És milyen Litvánia és a többi szomszéd ország viszonya?
A három állam együttmûködésének alapja nem változott. Ha fel is merülnek bizonyos problémák, azok a mindennapi, gyakorlati életbôl fakadnak. Mindhármunknak ugyanazok a céljaink: az Európai Unió és a NATO tagországai szeretnénk lenni. Van olyan ország közöttünk, amelyik elôbbre jár, mások igyekeznek nem lemaradni. A nyugati típusú közélet megvalósítása terén jelentkezô különbség szokott alapul szolgálni ahhoz, hogy egyenlôtlenségrôl beszéljenek, s egyesek ezt szokták rivalizálásként interpretálni. Errôl azonban gyakorlatilag nincs szó. Úgy gondolom, hogy különösen jó példa az elmondottakra az, hogy Észtország kapott elsôként meghívást a tárgyalóasztalhoz az EU-tagságról. Ez a meghívás azt a benyomást keltheti, hogy Észtország halad az egyik úton, Litvánia egy másikon, Lettország pedig egy harmadikon. Én ezzel nem értek egyet, és úgy gondolom, hogy Észtország azért ülhetett elôbb a tárgyalóasztalhoz, mert jobb gazdasági fejlôdést tudott felmutatni, mint Litvánia. Ez a példa Litvániát egy még szorosabb együttmûködésre kell, hogy ösztönözze Észtországgal, de nem szabad elfelejteni, hogy a cél nem Észtország utolérése, hanem, hogy képesek legyünk Észtországgal és Lettországgal együtt haladni az Európai Unióba vezetô úton. Az adott pillanatban úgy látom, hogy a három állam közül Litvánia a legfelkészültebb arra, hogy a NATO tagjává válhasson, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy mi nem értenénk egyet egymással a közös védelmi célok elérésében. Azt hiszem, hogy a különbségek hangsúlyozása csupán  felületes véleményt takar, ami nem tükrözi hitelesen a balti államok tényleges, szerzôdésekkel alátámasztott közös politikáját.
A Balti-térség hatalmas gazdasági potenciált jelent, ezért nagy hangsúlyt fektetünk az északi országokkal való kooperációra. Ugyanakkor például, amikor Litvánia elnökölt a Balti Államok Tanácsában, nagyon is sürgettük, hogy Oroszország minél aktívabb részt vállaljon ebben a regionális együttmûködésben.
A közelmúltban zajlott le Litvániában egy, a térségünkben egészen példa nélküli bírósági tárgyalás: ítéletet hoztak az 1991. január 13-án történt tragédia felelôsei, a „Nemzeti Megmentési Bizottság” tagjai ellen. Néhány külföldi tudósító a bírósági döntéseket kegyetlennek, a litvániai bíróságokat pedig könyörtelennek jellemezte. Mit gondol arról, hogy a felelôsség és a büntetés kérdését azonos arányban kell-e megosztani a moszkvai kormány és a helyi kommunisták között?
Nem értek egyet azzal, hogy könyörtelenek, kegyetlenek lennénk, határozottan visszautasítom, hogy a bíróságokat bosszúvágy vezérelte. Úgy gondolom, hogy ami ötven év alatt Litvániában történt, azért a kommunista párt volt a felelôs. Litvánia e tekintetben példaként állhat a világ elôtt, átvészelte azt a nehéz idôszakot, s nagyon is megbocsátó azokkal szemben, akik az akkori államszervezet felelôs tisztségviselôi voltak. Más totalitárius államban ehhez hasonló hatalmi és politikai struktúraváltás után a börtönök tömve lehettek politikai foglyokkal. Ezzel ellentétben ma Litvániában az államcsíny legközvetlenebb vádlottjainak számát gyakorlatilag egy ujjon is megszámolhatjuk, de ôket sem az elmúlt ötven év alatt elkövetett politikai bûnökért vonták felelôsségre, hanem az összeesküvésben és az államcsínyben való részvételükért. Ebbôl a szempontból Litvánia nagyon is humánusan és elnézôen viselkedett velük, és sokkal több embert kellene felelôsségre vonni a Szibériában, a börtönökben, a koncentrációs táborokban bekövetkezett több tízezer ember halálért.
Hogyan ítéli meg a KGB-vel való együttmûködést?
A Litván Köztársaság idevágó törvényei humánusak, hiszen még azon személyek személyes biztonságát – sôt esetenként bizalmi állását – is a törvény garantálja, akik Moszkva, illetve a helyi kommunista párt politikáját hajtották végre. Ez alól csak azok kivételek, akik a KGB-nek dolgoztak, illetve akik a biztonsági szervek munkatársai voltak. Velük szemben olyan korlátozások érvényesek, amelyek értelmében az érintett egyének tíz évig nem tölthetnek be felelôs, nemzetbiztonsági pozíciókat. Az összes többi volt kommunista párttag, ôszintén megvallva, még ma is a parlamentben, a különbözô állami hivatalokban és pénzügyi intézményekben dolgozik. Véleményem szerint e tekintetben a törvényeinket illetheti szemrehányás. Hogy miért alakult ez így? Egyfelôl nincs elegendô kompetens ember az említett intézményekben, ezért maradhattak a volt pártfunkcionáriusok továbbra is tisztségükben. Másfelôl, és ezt ismételten hangsúlyoznom kell, a litván nemzetben erôs a humanizmus és a megbocsátás, szó nincs bosszúvágyról.
Nem is áll szándékukban, hogy a KGB archívumát megnyissák a társadalom szélesebb körei számára?
A visszaélések elkerülése végett a KGB anyaga a széles társadalom számára nem hozzáférhetô. Az ott felhalmozott anyag feltehetôleg vádaskodásokra adna alkalmat, én ezt az anyagot nem láttam és nem is ismerem, de abból ítélve, amit nyilvánosan közölnek róla, úgy gondolom, hogy mindenképpen inkrimináló adatokat tartalmaz. Az ellenségeskedés szításának elkerülése érdekében el kell fogadnunk, hogy a múlt már a múlté. Az elv itt a következô: nincs szükség arra, hogy bizonyos egyének bizonyos szervekhez való tartozása felhasználható és nyilvánosan közölhetô legyen, természetesen amennyiben az illetôk kezéhez nem tapadt honfitársaik vére. Ilyen megfontolásból a KGB archívuma nem áll a nagyközönség rendelkezésére, de indokolt esetben a parlamenti képviselôk, a kormány tagjai, valamint az igazságszolgáltatás képviselôi felhasználhatják.
Változott-e Litvánia belsô politikai struktúrája az utóbbi tíz évben?
A litván politikai életben nagyon sok szárny, csoportosulás és ideológia létezik, talán túl sok is egy ilyen kis országhoz képest. Természetesen nálunk is megvan a klasszikus modell három alapvetô irányvonala: a jobb, a bal és a centrum. E tekintetben Litvánia nem különbözik Európa egyetlen országától sem, hiszen az Egyesült Államokról nem beszélhetünk, mivel ott két blokk vált uralkodóvá, a demokrata és a republikánus párt. Litvániában a három alappillér nagyon határozottan jelen van, amelyek a jövôben is a litván politikai élet alapjait fogják képezni.
Nagyon aktuális téma a korrupció. Az Európai Unió is elsôként a korrupcióellenes program finanszírozására nyújtott támogatást Litvániának. Miért?
Nem titok, hogy a korrupció nagyon erôs a litván közéletben. Mindez annak a volt kommunista struktúrának az öröksége, amely rendkívüli módon kedvezett a megvesztegetésnek, s az évek során olyan mértékben elburjánzott, hogy az emberek számára egyfajta életmóddá vált. Valószínûleg Litvánia e tekintetben sem különbözik a többi szovjet utódállamtól. Most az Európai Uniótól kapott anyagi támogatást igyekszünk a lehetô leghatékonyabban felhasználni új struktúrák kialakítására és új programok kidolgozására – különösen a közszolgálat terén, amelyekkel a társadalmat is tudjuk formálni. Remélem, hogy viszonylag rövid idô elteltével az EU befektetése helyesnek bizonyul.
Véleménye szerint megfelelôek-e a feltételek ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségek otthon érezzék magukat Litvániában?
Nagy megelégedettséggel mondhatom, hogy Litvánia példaként szolgálhat sok-sok ország és nemzet számára: elértük, hogy a különbözô nemzetiségek ugyanolyan eséllyel élhetnek a litván államban, mint a többségi nemzethez tartozó társaik, ugyanakkor a litván államhoz lojális állampolgárok. Az itteni fôbb nemzetiségek, az oroszok és a lengyelek
(a többiek viszonylag kevesen vannak, így ôket nem is említem) számára minden lehetôség adott, hogy gyermekeiket a saját nemzeti kultúrájuknak megfelelôen és anyanyelvükön nevelhessék. Vannak saját iskoláik, anyanyelvükön megjelenô saját újságjaik, és saját vallásaikat is gyakorolhatják. Mivel én magam is ötven éven keresztül éltem ezekkel a jogokkal az Egyesült Államokban, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent nemzeti kisebbségi környezetben élni. Ezért különösen kötelességemnek tartom, hogy gondoskodjak a nemzeti kisebbségek jogairól.
 

Életrajz

Valdas Adamkus (1926) a családi hagyományokat követve a II. világháború idején bekapcsolódott a Litvánia függetlenségéért harcoló ellenállási mozgalomba, Jaunime, budek! (Légy éber, ifjúság!) címen illegális lapot szerkesztett. 1944 ôszén Nyugat-Litvániában harcolt a litván szabadcsapatban a szovjet hadsereg ellen, kényszerû emigrációjáig.
A müncheni egyetem természettudományi karán tanult, majd 1949-ben családjával együtt a volt litván elnök, Kazys Grinius közvetlen kíséretében emigrált az Egyesült Államokba. 1960-ban szerzett mérnöki diplomát. A hetvenes évek elejétôl az USA Környezetvédelmi Hivatalában (EPA) vállalt munkát, s egészen 1997-ig területi helyettes vezetôje, majd hivatalvezetôje volt. 1972-tôl évente több alkalommal is járt a Szovjetunióban, így Litvániában. Az amerikai litván emigráció sok kezdeményezése fûzôdik az ô, és ugyancsak emigráns családból származó filológus felesége, Alma Adamkiene nevéhez: sport- és kulturális klubot szervezett (1948-ban a Leigázott Népek Olimpiáján maga is két arany- és ezüstérmet szerzett atlétikában), 1957-tôl egyik vezetô személyisége, 1967-tôl pedig elnöke volt az Santara-Sviesa nevû liberális szövetségnek, de számos más tiltakozó akciót, aláírásgyûjtést szervezett Litvánia szovjet okkupálása elleni tiltakozásul. A számos nemzetközi díjjal és díszdoktori címmel elismert környezetvédelmi szakember 1993 óta vesz részt közvetlenül a litvániai belpolitikai életben. 1998. január 4-én választották elnökké.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta