Tölgyessy Péter 1998 elején csatlakozott a Fideszhez, majd a választások második fordulójának éjjelén, úgy hajnali egy óra táján,1 saját több éven át hangoztatott ellenvetései dacára, a Fidesz–FKgP összefogás szükségességérôl is meggyôzte magát. Az igen szoros választási küzdelemben lépései minden ésszerû kételyt kizáróan hozzájárultak az MSZP–SZDSZ-kormány leváltásához, és bizonyára sokak számára érzelmileg megkönnyítették az ilyen összetételû új kormány elfogadását. Nem lehet kérdéses, hogy döntésének következményeit alaposan mérlegelte, és a választások óta eltelt idôszakban jól kivehetô az a törekvése, hogy a nyilvánosság elôtt folyamatosan számba vegye, akkori döntéséhez fûzött várakozásai mennyiben teljesültek, az új kormány politikája milyen mértékben igazolja lépése helyességét. Erkölcsi és politikai tekintélyét nem kis mértékben a Fidesz-kormány teljesítményétôl tette függôvé, sikeréhez személyes erkölcsi érdeke fûzôdik. Ezért fokozottan óvakodnia kell attól, hogy a kormányt értékelô cikkei saját tetteinek apológiájává torzuljanak. Tölgyessy Péter állásfoglalásai az elmúlt évtizedben hatással voltak közéletünk alakulására, s véleményét ma is számottevô közönség tekinti irányadónak. Írásai ezért továbbra is a politika, és nem a politikatudomány tényei. Elemzésükkor ennek megfelelôen szükséges eljárni.
Tölgyessy tavaly megjelent kötetébe2 válogatott írásai az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokra visszatekintô hosszabb eszszétôl eltekintve három jól elkülöníthetô csoportba sorolhatók. Az elsô ezek közül a szûkebb, körülhatárolt szakpolitikai vagy közjogi kérdéseket (választójog, a hatalmi ágak szabályozása, érdekegyeztetés, házszabály, pártfinanszírozás, önkormányzatok pénzügyei stb.) tárgyaló cikkek sora. Ezek többnyire nem tartalmaznak utalásokat a magyar politika aktuális szereplôire és álláspontjukra az éppen vizsgált kérdéskörben.
A második csoportot az egyes kormányok, illetve ellenzéki pártok általános teljesítményét és fejlôdési folyamatát elemzô cikkek alkotják. A harmadik, az elôbbitôl nem mindig élesen elváló körbe pedig a különbözô (általános és idôközi) választások eredményeit elemzô dolgozatok tartoznak. Az alábbiakban a bevezetôben említett megfontolások miatt mindenekelôtt, bár nem kizárólag, az általánosabb politikai elemzéseket fogom tárgyalni.3 Az a célom, hogy bemutassam, mennyire illeszkedik Tölgyessy korábbi gondolatainak sorához 1998-as döntése, milyen társadalomelemzés szolgál politikai lépéseinek alapjául, mennyiben használhatók e társadalomelemzés központi kategóriái, és nem utolsósorban, milyen mértékben érvényesít Tölgyessy azonos szempontokat a rendszerváltás utáni három kormány teljesítményének minôsítésekor. Az elemzésbe bevonom a szerzônek a könyv megjelenése óta közreadott cikkeit és interjúit is.
Az itt következôkben számos súlyos bírálat fogja érni a szerzôt, ezért fontosnak tartom megjegyezni, hogy az elmúlt tíz év általam bemutatandó következetlenségei és torzító elfogultságai nem tehetik visszamenôlegesen kérdésessé Tölgyessy Péter kiemelkedô szerepét a magyar alkotmányos demokrácia létrejöttében. Az 1989-es év kerekasztal-tárgyalásai során játszott szerepének döntô hatása volt a mai, alapvetôen támogatható alkotmányos berendezkedés és választási rendszer kialakulására, az 1990. évi MDF–SZDSZ-paktum pedig, amelynek egyik fôszereplôje volt, nem kis részben járult hozzá az ország kormányozhatóságához, valamint a végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágak többé-kevésbé rendezett viszonyához. Nem a nagy tettek hiánya miatt tûnt el korunkból
a nagyság, hanem talán mert nem vagyunk fogékonyak rá.
A Grand Canyon-tézis
Tölgyessy 1998-ban azzal indokolta csatlakozását egy olyan párthoz, illetve pártszövetséghez, amelyet korábban éveken keresztül folyamatosan bírált, és amelynek politikája nyilvánvaló pontokon tér el saját, konzekvensen vallott elképzeléseitôl, hogy az országnak elsôrendû érdeke a szocialista–szabad demokrata kormány leváltása, márpedig ez csak olyan széles körû jobboldali összefogással lehetséges, amelybe szükségképpen bekerülnek az ô ízlésétôl idegen összetevôk is. Ez a gondolatmenet akkor is értelmezhetô, ha sem a kiinduló állítást, sem pedig a belôle levont következtetést nem fogadjuk el. A legkiválóbb-legkifinomultabb demokratikus államokban is elenyészôen ritkán ér valakit akkora szerencse, hogy kizárólag a tetszését nagyban elnyerô irányzatok és személyiségek kormányozzák az országot. Az is bajosan volna tagadható, hogy az egyébként távolról sem eredménytelen MSZP–SZDSZ-kormányzás meghosszabbítása jelentôs kockázatokat rejtett volna magában. A gazdasági szükséghelyzet múltával, a visszaélések ellenére a szavazók által megerôsítve minden bizonnyal az addigi politikai gyakorlat legkellemetlenebb vonásai erôsödtek volna meg. Ennek a jelei világosan érzékelhetôk voltak 1998 tavaszán. Számos, megkérdôjelezhetetlenül alkotmányos-demokratikus elkötelezettségû ember fordult hasonló megfontolások alapján a Fidesz felé. Ettôl persze még ezek a megfontolások lehetnek tévesek (mint ahogy szerintem tévesek is), de elterjedtségük és elfogadottságuk mindenképpen szükségessé teszi alaposabb vizsgálatukat.
Az efféle érvek ritkán szorítkoztak és szorítkoznak pusztán a Horn-kormány általános politikai irányvonalának bírálatára, s a változás szükségességét rendre tágabb társadalmi összefüggésekkel magyarázzák. Tölgyessy sem jár el másként. Ha közjogi okfejtéseitôl eltekintünk, politikai elemzéseit sok éve két, egymással szembeállított központi kategória s ezek derivátumai uralják. Ezek pedig a „késô kádári elitek”, „késô kádári társadalom” stb., valamint a „polgárosodás”, „polgárosodó rétegek” és így tovább. Tölgyessy javára legyen mondva, hogy ezeket a mára az értelmetlenségig agyonhasznált kifejezéseket és szóösszetételeket évekkel korábban kezdte valamelyes következetességgel alkalmazni, mint késôbbi szövetségesei.
A két kategóriát a két egymással versengô laza politikai tömb megjelölésére (is) használja, és nem hagyott kétséget afelôl, hogy kívánatosnak tartaná a késô kádárinak nevezett MSZP–SZDSZ-kormány menesztését. Továbbá végsô soron hasonló megfontolásokkal támasztotta alá a szélesebb jobboldali összefogás szükségességét. Ezt figyelembe véve alappal állítható, hogy 1998-as döntése nem volt elôzmények nélküli, s nem kellett, hogy bárkit különösebben meglepjen. Mindamellett az e szavak kapcsán ma jó okkal felemlegetett fogalmi homályosságtól, mint látni fogjuk, az ô szóhasználata sem teljesen mentes. Lássuk hát, miként írja le e kifejezések segítségével Tölgyessy a magyar társadalmat. Célszerû egy késôi, igen karakteres megfogalmazást kiindulópontul venni: „(…) a magyar politikát egy döntô fontosságú törésvonal osztja ketté. Egyfelôl itt vannak a késô kádári társadalom szavazói, akik joggal úgy emlékeznek vissza a konszolidált államszocializmus legjobb évtizedeire, mint életük sikeres korszakára. Ezt a sok tekintetben közös kultúrájú választótábort szakadékszerû hasadék veszi körül, amelynek a túlsó partján van az összes többi párt bázisa. (…) ’94-es koalíciókötésével (az SZDSZ) a magyar politika Grand Canyonját kísérelte meg átugorni.”4
Tölgyessy a továbbiakban tisztázza, hogy e két táboron belül is jelentôs törésvonalak vannak, de ezek jelentôsége szerinte messze elmarad az imént említettétôl. Nevezzük ezt az állítást „Grand Canyon-tézis”-nek. Mielôtt azonban megvizsgálnánk, mennyire alkalmas ez a felosztás a magyar társadalom analízisére, és mennyiben lehet vele megmagyarázni az elmúlt évtized politikai tényeit, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy Tölgyessy már az itt idézett rövid szöveghelyen belül sem tesz világos különbséget a politikai osztály és a társadalom tagolódásának vizsgálata között, s a „kádári/késô kádári” és a (másutt) vele szembeállítva használt „polgári” kategóriáit megkülönböztetés nélkül alkalmazza mindkét kérdés vizsgálatához. A következô bekezdésben pedig a „kádári” jelzôt egyenesen a hatalomgyakorlás egyik (késôbb elemzendô) módjával azonosítja. E tisztázatlanság általában is jellemzô e fogalmak használatára Tölgyessynél, s ez a körülmény végül alapvetôen kérdésessé teszi, hogy e két kategória bármiféle termékeny módon alkalmazható vagy megvilágító erejû lenne a magyar társadalom politikiai szempontú elemzése során.
A késô kádári és a polgári jelzôvel megjelölhetô felosztás elsô látásra a politikai nézetek különbözôségére utal. Tölgyessy azokat a társadalmi csoportokat nevezi polgárosultnak, amelyek „az ország sikerességét nem az államtól, hanem a társadalom öntevékenységétôl” várják.5 Eszerint a polgárinak nevezett csoportok, bár nyilván összefüggésbe hozhatók valamely meghatározott társadalmi vagy kulturális miliôvel, alapjában mégis politikai kritériumok alapján különböztethetôk meg, méghozzá olyanok alapján, amelyeket a tágan értett liberális nézetekkel szokás azonosítani. Egy másik alkalommal a szocialista párt 1994. tavaszi elôretörését a választók jelentôs csoportjainak az újraelosztó államot illetô várakozásaival magyarázza.6 Ezek volnának tehát a kádárinak nevezhetô csoportok. Összeegyeztethetô-e ez a felosztás a Grand Canyon-tézissel? Aligha. Tölgyessytôl tudjuk, hogy a tradicionális jobboldal milliónyi közönsége „az erôs államhoz fûzi reményeit,”7 tehát ez a nem elhanyagolható csoport az iménti osztályozás szerint polgárinak aligha tekinthetô, viszont kádárinak sem nevezné ôket. Tölgyessy egyértelmûen a Grand Canyon polgári oldalára helyezi a jobboldal közönségét, hiszen az MSZP bázisán kívül az „összes többi párté” ide tartozik. Ebben az esetben viszont hasznavehetetlen az imént alkalmazott, a tartalmi politikai meggyôzôdéseket szem elôtt tartó felosztás, mert a politikailag aktív társadalmi csoportok egymagában talán legnagyobb szelete besorolhatatlanná válik.
Ha figyelmesen olvassuk Tölgyessyt, észre kell vennünk, hogy az iménti osztályozás a másik oldal felôl sem egyeztethetô össze a Grand Canyon-tézissel. Több alkalommal is részletezi, hogy a késô kádári társadalomnak két jól kivehetô áramlata van,8 mégpedig egy, a piaci átalakulást és a versenytechnikák széles körû elterjedését helyeslô, „piacképes” értelmiségi-technokrata vonulata, és egy, az állami túlelosztás fenntartásában érdekelt, alacsonyabb státusúakból álló, zömmel a „vesztesek”-et tömörítô csoportja. Ha mármost a fenti, a politikai meggyôzôdéseket követô kritériumok szerint kellene azonosítani a polgári és a (késô) kádári csoportokat, akkor ez a felosztás éppen keresztbe szelné mind a szocialisták választóközönségét, mind pedig „az összes többi párt bázisá”-t. Hogy valami baj lehet a fenti formában megfogalmazott Grand Canyon-tézissel, azt jól mutatja, hogy Tölgyessy idônként egyenesen „két polgári közönség”-rôl beszél.9 Ha jól értem, ezek egyike lenne a késô kádári társadalom „piacképes” része, a másik pedig a hagyományos jobboldali választóközönség középosztályi szelete. Ez az osztályozás viszont alapjaiban érvényteleníti a Grand Canyon-tézisben foglaltakat, hiszen fedésbe hozza a két egymást kizárónak feltüntetett tartományt: a késô kádári társadalom egy markáns szelete egyben polgári is.
Kulturális választóvonal
Zavarunkat tovább fokozza, amikor egy 1995 eleji elemzésbôl arról értesülünk, hogy „(a) polgári szavazók jól láthatóan inkább támogatják a kormánypártokat (ez akkor ugyebár az MSZP-t és az SZDSZ-t jelenti), mint a polgári szövetséget.”10 Ha hihetünk Tölgyessynek, akkor az SZDSZ-en kívül voltaképpen a teljes szavazóképes lakosság mintegy fele is átugrotta a „magyar politika Grand Canyonjá”-t. Tetemes politikai földindulás lehetett. De figyeljünk: ugyanebben az írásban a polgári jelzô egyértelmûen társadalmi státust és nem politikai meggyôzôdést takar (s ez persze megmagyarázza a fent idézett kijelentést). Jelentését a magas és közepes státusú rétegekre szûkíti le. Ez a szóhasználat persze ismét betemeti a Grand Canyont, hiszen teljes képtelenség volna azt állítani, hogy kizárólag az egyik vagy a másik oldal szavazói között lennének magas, illetve közepes státusúak. Azonban olvassunk tovább: „A szociális rétegzôdés nálunk alig jelenik meg közvetlenül a politikai tagoltságban.”11 Akkor hát a magyar politika vízválasztóját hiába keressük a jövedelmi csoportok szerinti rétegzôdésben (és, mint korábban láthattuk, a piachoz, illetve öngondoskodáshoz való viszonyban is). Tovább: „A választói magatartást inkább befolyásolja a személyes életút élményanyaga, a családi hagyomány, mint a társadalmi státus.”12 Alighanem itt van a Grand Canyon-tézis megértésének kulcsa. Tölgyessy a politikai meggyôzôdés és a gazdasági helyzet helyett a kulturális háttérben leli meg az eredendô politikai tagolódás gyökerét. Lássuk, mit magyaráz meg a kulturális különbözôség.
Megpróbálom összefoglalni, mire jutottam eddig. A polgári és a kádári jelzôk használatosak egyfelôl az állam szerepérôl, illetve a piacról vallott felfogások jelölésére, ahol a polgári piacpártit, a kádári pedig állampártit jelöl. Ez azonban nem lehet elégséges, mert például a hagyományos jobboldali szavazóról tudjuk, hogy polgári, ugyanakkor állambarát is, ezért egyszerre kellene kádárinak és polgárinak lennie, csakúgy, mint a technokrata-értelmiségi rétegnek, akirôl tudjuk ugyan, hogy kádári, de kedveli a piacosítást is. Hasonló bajba jutunk, ha a két kategóriát jövedelmi csoportoknak feleltetjük meg, ahogy Tölgyessy idônként teszi, mert ebben az esetben azt kapjuk, hogy a polgári szavazó nem arra szavaz, akire a Grand Canyon-tézis szerint voksolnia kellene. Így hát ez utóbbi alátámasztására marad az eltérô élettapasztalat és kulturális örökség mint magyarázat. Ez azonban önmagában meglehetôsen üresnek tûnik. A kulturális megoszlás a jelek szerint keresztbemetszi mind a gazdasági státus szerinti, mind pedig a piacról alkotott nézetek szerinti megoszlást. Így viszont meglehetôsen érthetetlenné válik, milyen alapvetô sajátosságok fogják egybe a két csoport egyikét, illetve másikát, miben áll a kettôt elválasztó „hasadékszerû szakadék”. Hacsak abban nem, hogy az egyik társaság az MSZP-re (és talán az SZDSZ-re: ez nem mindig világos) szavaz, a másik pedig az összes többi pártra. Az MSZP-re szavazókat tehát az különbözteti meg a többiektôl, hogy az MSZP-re szavaznak. Ezzel nem megyünk sokra.
Eltekintve most a leírás cirkularitásától, az ilyen módon kiüresedett fogalmak egyszerûen nem képesek számot adni az elmúlt egy évtized jól ismert politikai tényeinek soráról. Hogy csak egyetlen példát említsek, az 1990-es tavaszi országgyûlési választásokon az MSZP és a Munkáspárt együttesen is kevesebb szavazatot kapott, mint amennyi tagja volt az MSZMP-nek még a nyolcvanas években, márpedig Tölgyessy az egykori párttagoknál jóval szélesebben érti a késô kádári társadalmat. Az 1990-es ôszi helyhatósági választások pedig még drámaibb mértékû elfordulást jeleznek. Ekkor az MSZP apró töredékét kapta 1994-es és 1998-as szavazatarányának. Ha valóban olyan mélységû eredendô választóvonal húzódna a kádárinak, illetve polgárinak nevezett rétegek között, ahogy azt Tölgyessy sugallja, akkor bajosan adhatnánk számot ezekrôl a tényekrôl.
Ezek a fogalomhasználati ellentmondások nem feloldhatók, a sokféle szempontú felosztás mindegyikére nem lehet ugyanazokat a kategóriákat alkalmazni. Dönteni kellene valamelyik szempont mellett. Ezzel a vizsgálódásnak ezt a szakaszát a magam részérôl le is zárhatnám, bizonyítottnak tekintve, hogy a Tölgyessy által használt módon e két fogalom nem alkalmas a magyar (vagy bármelyik) társadalom elemzésére, alkalmazható viszont a politikai osztály különbözô csoportjainak jellemzésére. Ez az értelmezési lehetôség mindvégig jelen van Tölgyessy cikkeiben, csak többnyire nincsen világosan elhatárolva a társadalom politikai magatartásának vizsgálatától. Vegyük tehét kizárólag a politikai osztály kérdését, s ez már egyúttal át is vezet a második kérdéskörhöz, nevezetesen: mennyiben kéri számon Tölgyessy következetesen ugyanazokat a tartalmi elvárásokat a rendszerváltást követô kormányoktól. Elsôre úgy tûnhet, a két kérdésnek nincsen túl sok köze egymáshoz. Amikor Tölgyessy a kádári, illetve polgári kategóriáit a politikai osztályra alkalmazza, ezek elsôsorban a hatalomgyakorlás stílusára, formai módozataira vonatkoznak. Eszerint a kádári hatalomgyakorlás jellemzôje (amivel tehát az MSZP–
SZDSZ-kormányzás is leírható) az „óvatos egyensúlyozás”, a nagy érdekcsoportokkal történô ütközés kerülése, a túlzottan széles körû egyeztetés, a radikális döntések minduntalan halogatása.13 A polgári hatalomgyakorlás ezzel szemben nem aprózódik el a részérdekek kielégítésének taposómalmában, nem vész el a nagy érdekcsoportok útvesztôjében, hanem mer egységesen és határozottan fellépni, a közjó nevében konfliktust vállalni a nagy hatalmú társadalmi rétegekkel és elitcsoportokkal szemben is. Az itt felsorolt formai jegyek azonban nagyon is jól körülírható tartalmi politikai törekvések burkai. A polgári hatalomgyakorlás a nagy elosztórendszerek reformját, az állami újraelosztás mértékének csökkentését, a szerzett alanyi szociális juttatások legalább részleges visszavonását, a gazdaságirányításban pedig a piaci verseny kiszélesítését, az állami gazdaságirányítás önkényességének felszámolását és rendezett viszonyok közé szorítását követeli. Egyértelmû, hogy ezek mindegyike éles társadalmi konfliktussal jár, ezért a kádári hatalomgyakorlás az „öröklött szerkezetek” fenntartásában érdekelt, vagy legalábbis tendenciájában erre hajlik. Lássuk mármost, hogyan ragadható meg az így értelmezett fogalmakkal az elsô három kormány tevékenysége, s miként értékeli Tölgyessy.
Kormányokkal szemközt
Talán meglepô lehet, de a másik két kormányt elemzô munkák számához viszonyítva elenyészôen kevés olyan írást találunk, amely az 1990 és 1994 közötti kormány teljesítményét értékeli, holott például a Fidesz–kisgazda-kormány még csak másfél éve irányítja az országot. Ezért kevesebb is a fogódzónk, de az is közrejátszhat, hogy az Antall-, illetve Boross-kormányok nehezen illeszthetôk bele a polgári-kádári felosztásba. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy Tölgyessy elmarasztalja az MDF-kormányt, amiért a kezdeti kudarcok, valamint a Kupa-program kísérlete után pótcselekvésbe, „hatalmi politizálásba” fogtak, és felhagytak a késôszocialista gazdasági szerkezet lebontásával, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek reformjával.14
Amikor a szocialisták a közvélemény-kutatásokban elôretörtek,15 azt valószínûsítette, hogy az esetlegesen felálló MSZP vezette kormány szavazóbázisa és vezetôi összetétele miatt nem lesz képes végrehajtani a szükséges szerkezeti reformokat. Legjobb esetben is csupán annyit várt a szocialistáktól, hogy a gazdasági egyensúly megôrzéséhez szükséges „húzd meg-ereszd meg” gyakorlatát folytatják, amellyel viszont nem lehet kitörni a „növekedés vagy egyensúly” jól ismert csapdájából.16 Az MSZP–SZDSZ-kormány megalakulását követô hónapokban is konzekvensen ugyanezekkel az elvárásokkal szembesítette az ország irányítóit, majd a Bokros-csomag meghirdetése utáni idôszakban jó okkal mutatta meg az intézkedéssorozat hiányosságait és egyoldalúságait, miközben visszafogottan méltatta erényeit.
Az ezt követô évek dolgozatai azonban furcsa fordulatot vesznek. Nyilvánvalóan egyre szaporodnak azok a tények, amelyek nem egyeztethetôk össze a kádári hatalomgyakorlás sémájával és a szerzô erre alapozott várakozásaival. Nem lehet vitás, hogy a Horn-kormány döntéshozatali gyakorlatát mindvégig bizonyos mértékig jellemezték azok a jegyek, amelyeket Tölgyessy a kádári kormányzati stílussal azonosít. De amennyiben a stílusjegyektôl eltekintve az 1994 és 1998 közötti idôszak alapvetô tényeit vesszük szemügyre, akkor arra kell, hogy jussunk, a nyilván sok mindenben liberális oldalról is okkal bírálható MSZP–SZDSZ-kormány rengeteg olyasmit tett, amit Tölgyessynek – korábbi írásait alapul
véve – helyeselnie kellene. E közismert és nagy fontosságú tények egy részérôl azonban egyszerûen nem vesz tudomást. Hogy csak a legfontosabb példákat említsem, nem (vagy csak évekkel késôbb) vesz tekintetbe olyan tényeket, mint például az 1995–1997 közötti hatalmas arányú privatizáció, a nyugdíjrendszer részleges átalakítása, a külföldi államadósság jelentôs csökkenése. Pedig ezek mind olyan lépések, amelyeknek korábban elsôrendû fontosságot tulajdonított, s amelyeknek köszönhetôen többek között az állami újraelosztás aránya tíz százalék feletti mértékben csökkent, és 1997-tôl fogva valósággá vált a nagyobb egyensúlyhiány nélküli gyors gazdasági növekedés. Mindezeket Tölgyessy meglehetôsen elhanyagolja a Horn-kormányt értékelô írásokban, legfeljebb utólag tesz rájuk rövid utalásokat. Pedig ha összevetjük a magyar gazdaság 1990-es és 1998-as állapotát, akkor azt kell látnunk, hogy mindenekelôtt a tömeges privatizáció, valamint a szigorú csôd- és egyéb gazdasági törvények következtében teljes iparágak tûntek el, miközben újak jöttek létre, versenyképes technológiával, a keleti helyett a nyugati piacok meghódításának esélyével. Bizonyára töménytelen rosszat el lehet mondani errôl a valóban sokszor brutális átalakulásról, csak azt nem, hogy ne követelt volna jelentôs bátorságot és kockázatvállalást az elsô két kormány részérôl, és hogy ne járt volna igen befolyásos csoportokkal való konfliktusokkal (a legtöbb kelet-európai kormány vissza is riadt az ehhez hasonló radikális lépésektôl). E nyolc év változásai egyszerûen nem ragadhatók meg a konfliktuskerülô-halogató politika sémájával.
A privatizáció azért érdemel külön figyelmet, mert ennek a gazdasági átalakuláson túlmutató jelentôsége van a hatalomgyakorlás szempontjából is. Tölgyessy a végrehajtó hatalomról írott több kiváló cikkében maga fejtegeti, hogy a magyar alkotmányos berendezkedésben a kormánynak inkább valamivel kevesebb tényleges jogköre van, mint a legtöbb parlamentáris demokráciában. A végrehajtó hatalom sokszor érzékelt túlsúlya nem a közjogi szabályozás esetleges hiányosságainak, hanem a gazdaság hatalmas állami tulajdonú hányadának a következménye és annak, hogy a gazdasági szereplôk közvetlen befolyásolásának lehetôsége továbbra is fennmaradt.17 Ha elfogadjuk ezt az elemzést (amire a magam részérôl hajlanék), akkor az 1989-es alkotmányozás óta a legnagyobb arányú hatalomátcsoportosítás 1995 és 1997 között ment végbe, a nemzeti vagyon tetemes hányadának értékesítésével, valamint a képviselôi összeférhetetlenségi törvény és a közbeszerzési törvény megalkotásával, amelyek legalábbis papíron jelentôsen korlátozzák a gazdasági társaságok állami irányíthatóságát és az állami javak önkényes szempontú elosztását. Nem vonható kétségbe, hogy a privatizációt jelentôs visszaélések kísérték (a ciklus hírhedt botránya is a privatizációs szervezethez kötôdik), hogy az állami és önkormányzati megrendelések ellenôrizhetôsége ma sem teljes, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok megalakulási rendjének megváltoztatásával (választás helyett delegálás) az MSZP saját érdekköreinek egyikét akarta megjutalmazni, s ez a lépés a korporativizmusnak is jelentôs engedményt tett. Mindezzel együtt ma a törvényeket tiszteletben tartó közhatalomnak jóval kevesebb esélye volna saját támogatóit önkényesen jutalmazni vagy ellenfeleit fenyegetni, mint akár négy-öt évvel ezelôtt. Egyszerûen összeszûkült a gazdaságnak az a hányada, amelyet a kormány törvényes eszközökkel jelentôsen befolyásolhat (persze az adóktól eltekintve). Emellett politikai szempontok szerint kijelölt új hazai tulajdonosi osztály sem született a szocialisták köreibôl (a tényleges egyensúlytalanságok még az 1989-es „spontán privatizáció” következményei), mint például Szlovákiában és Horvátországban. Az elérhetô lehetôségek közül a külföldi szakmai befektetôknek történô készpénzes privatizáció politikai szempontból is a legjobb megoldásnak tûnik. A már említett egészségügyi önkormányzat mellett a tipikusnak tekinthetô visszaélések zöme tán féltucatnyi szervezethez (köztük egy állami bankhoz, a privatizációs szervezethez, valamint az elektronikus sajtó állami irányítású szeletéhez) kötôdött. A kilencvenes évek elején például még három-négy olyan (akkor még állami) nagybank volt, amelyek törvénytelen pártfinanszírozással voltak összefüggésbe hozhatók. E tények hosszú sora alapján egyszerûen nem realisztikus azt állítani, hogy a Horn Gyula vezette kormány mindvégig megfutamodott volna a jelentôs konfliktusoktól, és hogy nem járult hozzá a törvényes rendet veszélyeztetô állami túlhatalom visszaszorításához. Ha továbbá a kormány és a Tölgyessy által polgárinak nevezett ellenzék tipikus konfliktusait vizsgáljuk, megint többnyire a kádári-polgári séma alkalmazhatatlanságát kell tapasztalnunk. Az ellenzék egésze hol sikerrel, hol pedig sikertelenül ellenezte a szerkezetinek tekinthetô reformok mindegyikét az alanyi jogú szociális juttatások megvonásától a nyugdíjreformon át a földtörvény módosításáig, s az „öröklött szerkezetek” fenntartása mellett kardoskodott – ezt akkor még Tölgyessy is így látta.18 Vajon akkor mi indokolhatja, hogy utóbb mégis a „polgári” oldalnak tulajdonította a kezdeményezôkészséget, a bátor, konfliktusokkal szembenézô politikát? Talán az 1998-as kormányváltás utáni idôszakban megleljük a választ.
Az elsô „saját” kormány
A rendszerváltás kormányai közül a Fidesz-kormány az elsô, amelyet Tölgyessy Péter valamennyire is a magáénak érzett. Az Antall-kormány politikáját a legnagyobb ellenzéki párt frakcióvezetôjeként, majd elnökeként nyilvánvalóan nem támogatta. Az 1994-es koalíciókötés ellenzôjeként pedig, bár 1996-ig tagja maradt az SZDSZ frakciójának,  kezdettôl bírálta a szocialisták vezette kormányt, és érzelmileg jól kivehetôen hamar az ellenzék mellé állt. Ezzel szemben a Fidesz-kormány célkitûzéseivel nagyban azonosult, erkölcsileg és politikailag jelentôs mértékben elkötelezte magát mellette. Különös alaposságot igényel ezért az új kormány tevékenységét értékelô dolgozatainak elemzése.
A Fidesz-kormány hivatalba lépésekor több olyan intézkedést hozott, amelyeket liberális bírálói is többnyire nagyra értékelnek. Itt elsôsorban a társadalombiztosítási önkormányzatok feloszlatását és a Postabank vezetésének leváltását szokás megemlíteni. Amikor Tölgyessy ezeket a lépéseket a határozott kormányzati cselekvés és az érdekcsoportokra nem tekintô bátor fellépés példáiként méltatja, nem kerül ellentmondásba korábban hangoztatott állásfoglalásaival. Ezek a lépések az új kormány hivatali idejének elsô negyedévére tehetôk. Ugyanennek az idôszaknak a végén születtek azok a döntések is, amelyekért (mások mellett) mindmáig a legtöbb bírálat éri a Fideszt. Ilyenek az APEH új elnökének kinevezése és a megfigyelési ügy kirobbantása. Ha az imént tárgyalt összefüggésben tekintünk például az APEH-ben történtekre, akkor nem is kérdéses, mi kellene, hogy legyen Tölgyessy korábbiakból következô álláspontja. Az APEH élére politikai kinevezettet állítani éppen a végrehajtó hatalom gazdasági semlegességét teszi kérdésessé, éppen a gazdasági szereplôk kormányzati befolyásolása elôtt nyit teret, tehát a kádárinak nevezett hatalomgyakorlás kelléktárát bôvíti. Ezzel szemben azt olvashatjuk, hogy Tölgyessy a Simicska-ügyet és a megfigyelési ügyet kizárólag a Fidesz taktikai szempontjait figyelembe véve mérlegeli, és csupán azért helyteleníti, mert módot adnak az ellenzéknek, hogy rendezze sorait, és ezzel megtörhet a Fidesz lendülete.19 Az ügyek érdemét önmagában egyáltalán nem vizsgálja. Ugyanezt figyelhetjük meg akkor is, amikor a Fidesz-kormány gazdasági és szociálpolitikai döntéseit mérlegeli. Korábban két kormánytól kérte következetesen számon például az alanyi jogon járó szociális juttatások korlátozását (ezt, mint láttuk, a Horn-kormány meg is tette), majd amikor az Orbán-kormány visszaállította a korábbi alanyi jogú rendszert, Tölgyessy ezt helyeselte, mégpedig azzal az indoklással, hogy „a fiatal családosok egyébként is jobbára a Fidesz támogatói.”20 Tehát a korábban nagy jelentôségûnek tekintett reformok visszavonását a Fidesz szavazatszerzô érdekeire való tekintettel helyeselhetônek tartja. Hasonlóképpen, szinte szóra sem méltatja a nyugdíjreform befagyasztását vagy a privatizáció leállítását.
Az 1998 ôszén és telén írt cikkeiben a Fidesz fokozódó jobbrafordulását, „taktikai összjátékát” a MIÉP-pel szintén csupán a párt jövôbeni választási esélyei szempontjából bírálja, attól tartva, hogy ezzel elveszítheti mérsékelt szavazóit.21 A legmegdöbbentôbbnek azonban azt kell tartanom, hogy Tölgyessy az Országgyûlés ülésezési rendjének (alkotmányellenes) megváltoztatását is jóformán csak azért kifogásolja, mert ez fokozni fogja az MSZP revansvágyát.22 Tölgyessy 1993-ban maga javasolta a házszabály olyan módosítását, amely a végrehajtó hatalom folyamatos, hatékony ellenôrzését (ami, mint fogalmaz, elsôsorban a „kormányzati cselekvés nyilvános megvitathatóságát” jelenti23) lehetôvé teszi oly módon, hogy a vizsgálóbizottságok felállítását és az egyes részpolitikákat megtárgyaló vitanapok megtartását a képviselôk mindössze kétötödének javaslatához köti.24 Az 1994 végi, az MSZP–SZDSZ kormánytöbbség által elfogadott házszabályreform éppen ilyen és még további jogosítványokat adott a mindenkori ellenzék kezébe (a vizsgálóbizottság felállítását mindössze egyötödnyi képviselô aláírásához kötve). Mint közismert, a Fidesz kreatív törvényértelmezése azóta a gyakorlatban visszavonta e jogosítványokat, sem vizsgálóbizottság, sem vitanap nem lehetséges ma a kormánytöbbség akarata ellenére. A kormányzati cselekvés folyamatos megvitathatósága pedig illúzió, ha a miniszterelnök megteheti, hogy kilenc hét elteltével válaszoljon a neki feltett „azonnali” kérdésre.
Tölgyessy e fejleményeket finoman szólva nem tárgyalja jelentôségük arányában – holott korábbi cikkei alapján kérdéses sem lehet, hogy tisztában van súlyukkal. Az egyetlen alkalommal, amikor részletesebben (egy bekezdés erejéig) foglalkozik a kérdéssel, akkor is világosan tetten érhetô az a szándék, hogy legalább részben mentse e lépéseket.25 Ez alapján azt kell mondanom, a választásokat követô néhány hónap erkölcsi mélypontot jelent az elemzések sorában. Alig-alig merülnek föl ekkor külsô, normatív megfontolások, a bírálatok csak a Fidesz távolabbi eredményességét veszélyeztetô szempontokra hívják fel a figyelmet. A meggyôzôdésébôl fakadó, két kormánnyal szemben meglehetôs következetességgel támasztott elvárásokat nem érvényesíti az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, miközben nem tájékoztatta híveit a politikai meggyôzôdésében esetleg beállt változásokról – éppen ellenkezôleg.26 Ezzel Tölgyessy politikusi és gondolkodói integritása veszélybe került.
Pillantás a közjóra
A legutolsó idôszak kudarcai, a Fidesz-kormány jól megfigyelhetô elbizonytalanodása az elmúlt mintegy fél évben észrevehetô változásokat eredményeztek Tölgyessy elemzéseiben is. Legutolsó írásaiban mintha ismét saját normatív szempontjai irányítanák eszmefuttatásait, pillantását mintha a közjóra, és nem a Fidesz középtávú választási érdekeire vetné.27 Ugyanakkor változatlanul magyarázatra szorul, mi képezi voltaképpen az alapját annak, hogy  a Fidesz számára továbbra is erkölcsi-politikai támogatást nyújt, hiszen ezt tartalmi politikai meggyôzôdéseivel immár lehetetlen megokolni. Nemrégiben arra a kérdésre, hogy hol az a határ, ameddig még hajlandó támogatni újonnan választott pártját, kitérô választ adott. Azt felelte, ha egy fontos kérdésben ellenvéleménye van, nemmel szavaz, ha nem tudja elôrevinni a Fidesz ügyét, inkább hallgat.28 Ez a magatartás engem kísértetiesen emlékeztet arra, amit Tölgyessy cikkek sorában elôszeretettel nevezett késô kádári antiparlamentáris attitûdnek, a nyolcvanas évek reformer értelmiségi-technokratái körében elterjedt hozzáállásnak, akik az akkor bevett szóhasználat szerint „belülrôl” igyekeztek megváltoztatni a nekik nem tetszô államrendet. A pluralista parlamentáris rendtôl azonban valóban idegen ez a magatartás. Ahogy Tölgyessy nem is egyszer megjegyzi: aki a döntô pontokon nem ért egyet, annak ellenzékben a helye.

Jegyzetek

1 A Bismarck-csel. Ráday Eszter interjúja Lengyel Lászlóval és Tölgyessy Péterrel, Kritika, 1998/10. 20. o.
2 Elégedetlenségek egyensúlya. Helikon Kiadó, Budapest, 1999. A továbbiakban az oldalszámok erre a kötetre vonatkoznak, hacsak másképp nem jelzem.
3 Igazságtalan lenne az egyes elemzésekben elôforduló, utóbb tévesnek bizonyuló latolgatások számbavétele, már csak azért is, mert Tölgyessy az egyik legbiztosabb kezû elôrejelzônek bizonyult az elmúlt években, errôl bárki meggyôzôdhet. Ehelyett azt vizsgálom, milyen normatív meggyôzôdések irányítják elemzéseit, és ezeket mennyire következetesen alkalmazza.
4 A Fidesz szembefut több polgári értékkel. Seres László interjúja, Élet és Irodalom, 1999. június 16., 3. o.
5 Az MDF-kormány összeveszett szinte valamennyi hatalmi ággal. Farkas Zoltán interjúja, 83–84. o.
6 Szocialisták a kapuk elôtt. 134. o.
7 Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának? 28. o.
8 L. pl.: Kié a miniszterelnöki hatalom? 195. o.
9 Lesz-e versenyképes ellenzék? 177. o.
10 Uo. 176. o. Kiemelés az eredetiben.
11 Uo.
12 Uo.
13 L. pl. A Fidesz szembefut több polgári értékkel. Élet és Irodalom, 1999. július 16., 3. o.
14 Az MDF-kormány összeveszett szinte valamennyi hatalmi ággal. 64–89. o.; valamint A liberális közép sikerét szeretném. 90–97. o.
15 Meg kell jegyezni, hogy Tölgyessy minden más elemzônél, ideértve az SZDSZ-en belüli riválisait is, korábban jósolta meg a szocialisták megerôsödését, és ez minden bizonnyal megmagyarázza akkori politikai törekvéseinek egy részét. Az idôközi választások eredményeit elemezve már 1992-ben arra a következtetésre jutott, hogy az MSZP megnyerheti a választásokat, amikor pedig a Fidesz a közvélemény-kutatásokban még három-négyszeresen nagyobb támogatottságot tudhatott magáénak. L. A liberális közép sikerét szeretném. 96. o.; illetve A közvélemény és az idôközi választások. 101–108. o.
16 Szocialisták a kapuk elôtt. 134–139. o.
17 Cselekvôképes állam – ellenôrzött hatalom. 167. o.; továbbá A törvényhozó üzem ellentmondásai. 98. o.
18 Pl. Lesz-e versenyképes ellenzék? 180. o.
19 Új politikai korszak kezdetén. 315. o.; valamint A Bismarck-csel. Kritika, 1998/10. 20–24. o.
20 A Fidesz szembefut több polgári értékkel. Élet és Irodalom, 1999. július 16., 6. o.
21 Mi az, ami változott? Népszabadság, 1998. október 24., 23. o.; és Kalandozások kora. Magyar Nemzet, 1998. december 24., 9. o
22 A Fidesz szembefut több polgári értékkel. 3. o.
23 Az alkotmányozás ideje. 167. o.; és Cselekvôképes állam – ellenôrzött hatalom. 309. o.
24 A törvényhozó üzem ellentmondásai. 99. o.
25 Tovább Augsburg felé. Magyar Nemzet, 1999. augusztus 19., 14. o.
26 Tölgyessy határozottan állítja, hogy nézetei nem változtak számottevôen az elmúlt évtizedben. Vö. A Fidesz szembefut több polgári értékkel. 3. o.
27 Az erôbôl erôlködés lett. Tamás Ervin interjúja. Népszabadság, 1999. december 11., 23. o.
28 A Fidesz szembefut több polgári értékkel. 6. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta