„Igen, megjött, végre itt volt.
Nagy zene” – olvasom Ligeti György
Le Grand Macabre
címû
ún. antioperájának bemutatójáról.
Végre itt volt… Hogy ma, amikor mindenfelé szívesen
húzzák meg a vészharangot az opera felett, s amikor
végre arra szánják magukat az operabéliek,
hogy bemutassák ezt a roppant fontos, nagyon izgalmas, s az opera
jelenkori problematikája szempontjából lényeges
útmutatást is adó mûvet, miért kapják
le a mûsorról két elõadás után,
azt ugyan magyarázhatja bárki, bárhogyan, bizonyosan
az abszurditások történetének lapjain olvashatja
majd az utókor. Egyszerûen nem hiszem el az olyas magyarázkodást,
hogy ez egy nagyon drága és nagyon komplikált darab,
s egy hónapon belül három-négy elõadás
kivitelezhetetlen, mert nem lehet háromszor-négyszer felépíteni
a díszletet. Csak egy tagban lehetne sokszor, a pillanatnyi tapasztalatok
szerint viszont az opera közönsége a „snúrban”
való bemutatásra nem alkalmas (így az Operaház
igazgatója a tévében). De hát a két
elõadás olyan sikeres volt, hogy még a csillárokon
is lógtak – ahogy szokták mondani. Akkor mit lehet tenni?
Mert ha valaki meg akarja ismerni ezt a remekmûvet, de nincsen a
birtokában az osztrák rádió lemezfelvétele,
akkor legfeljebb a kritikákat olvashatja a mûrõl, mert
a két elõadásra készült, egyébként
szép kivitelû, magyar szövegkönyv és mûtörténet
sehol sem kapható, a Budapesti Fesztivál Központ KHT-nál
porosodik… Hogyan értékelje akkor az,
aki nagy nehezen mégis hozzájut,
azt a véleményt, hogy „szövegi ízetlenkedések”
történtek, ami pedig „rombol… nem erkölcsileg, hanem dramaturgiailag,
hatása nem a tréfáé, hanem a dilettantizmusé”.
Ha történetesen a közszolgálati televízió
kulturális információjára hagyatkozik, akkor
olyan mûsorral találkozik, amelyben félórán
belül egyetlen 15 másodperces részlet hangzik el a bemutatóról,
igaz, az háromszor is. A szerzõ – Ligeti György – mindössze
három percet szól, abból is félpercnyit angolul,
pedig a bemutató alkalmából itthon járt. Viszont
értesülhet Callas nehéz sorsáról, s megtudhatja,
hogy egy-egy operaelõadás (nem Ligetié!) olyan lehet,
mint az orgazmus, ha egyszer megéltük, folyvást újra
akarnók persze. Meg hogy válságban az opera és
mit csinál a pillangókisasszony, amikor otthon van. Vagyis
így lehet agyonverni a nagy ritka, örömmel várt
vállalkozást, s lehet elvenni a nagyérdemû kedvét
a kortárs opera megismerésétõl.
Nem kísérte szerencsésebb szervezés a többi remekmû bemutatóját sem. A Lyoni Opera 1998-as õsbemutatójáról csak az értesülhetett a Szindbád moziban vagy a Goethe Intézetben, aki alaposan áttanulmányozta a Fesztivál mûsorfüzetét, s nem rettent vissza a „szakmai vetítések” címfelirattól. Így aztán magam részérõl szinte kongásig üres moziteremben néztem meg a bemutatóról készült videófelvételt. Eötvös Péter Három nõvér címû operájáról van szó. Aki ismeri Eötvös zenéjét és zenei szemléletét, s ráadásul megismerhette a szerzõ Kínai operá ját, az nem lepõdik meg azon, hogy ez az izgalmas zene kizárólag férfihangokat kísér, a három nõvért három kitûnõ kontratenor énekli a No-színház elemeit magában hordozó elõadáson. Itt válik érthetõvé, hogy miért a Lyoni Opera mutatta be – méghozzá óriási sikerrel – a mûvet. Az opera zenei vezetõje Kent Negano, aki az elõadás karmestere. A rendezõ a japán Ushio Amagatsu. A zenekar, amely a színpad hátterében helyezkedik el, hol csak felsejlik a forgatható falak áttetszõ anyagán, hol teljesen elõtûnik. A szereplõk – valamennyien kitûnõ énekesek – olyan tökéletesen mozognak, amit valóban csak a No-színház japán mûvészei szoktak produkálni. Minden mozdulat hajszálpontosan a zenére történik. A zene tehát nemcsak az énekhangot kíséri tökéletesen, hanem pontos hátteréül szolgál a mozdulatoknak is. A mozdulatok persze stilizáltak, jelzésekkel fejezik ki a történetet, s nemcsak az énekesek, pontosabban az éppen éneklõ mûvészek mozdulatainak hátterében élnek, hanem ha kell, az egész társulat mozgásban követi a zenei hátteret, szinte láthatóvá teszi például az érzelmi viharzást, vagy a három nõvér bonyolult, mélylélektanilag megfogalmazható rivalizálását. Nagyszerû zene, kiváló, sokoldalú elõadók, az áttetszõ falak és fények játéka, mindez együtt még a videófelvételen is érzékelhetõ kitûnõ elõadás beavatottjává tette azt a kevés nézõt, aki ott lehetett a moziban.
Heiner Goebbels
Schwarz auf Weiss
címû videó-operáját Gabriele Faust, a
ZDF televízió színházi
és zenei osztályának
vezetõje ajánlotta a Szindbád mozi kevés nézõjének
a figyelmébe. Goebbels korábban elsõsorban rádiós
mûveket komponált, ez az elsõ olyan alkotása,
amely látványt is nyújt.
A mû elõtörténetéhez
tartozik, hogy a szerzõ még 1990-ben rádiókompozíciót
készített
Shadow – Landscape with Argonauts
(Árny
– tájkép ûrhajósokkal) címen. A szöveg
részben Edgar Allen Poe, részben Heiner Müller mûve
volt. A Poe-szöveg német változatát akkor Müller
Mondta el: „Ti, akik olvastok, még az élõk között
éltek: de én, aki írom ezt, már rég
elköltöztem az árnyak országába”. Heiner
Müller, Goebbels barátja és munkatársa 1995-ben
meghalt. Az 1996-ban komponált, s most realizált mû
tehát egyfajta modern rekviem Müller emlékére.
Talán mondani sem kell, milyen hatású, amikor az azóta
elhunyt Müller hangja szólal meg, s ráadásul
az imént idézett szöveggel. Poe azután még
Maurice Blanchot, valamint T.S. Eliot szövegével egészül
ki. Goebbels mûve újabb bizonyítéka annak, hogy
valószínûleg teljesen értelmetlen dolog az opera
jelenkori válságáról beszélni. Arról
van szó, hogy az opera korábbi megjelenése van megszûnõben.
Különösen a bel canto mûvei porosodnak lassan a még
létezõ tömegigény ellenére is, s a produkciók
egyre inkább a stadionokba szorulnak, a legnagyobb mûvészek
a futball-világbajnokság közönségének
szórakoztatására állítják csatarendbe
énekesi képességeiket. Ligeti, Eötvös vagy
Goebbels operáit aligha fogják stadionokban elõadni
a három tenorok… Amint Goebbels nyilvánvaló mestere,
Stockhausen sem komponál zenét a futball-világbajnokság
közönségének. Nem véletlenül említem
persze éppen Stockhausen nevét, hiszen Goebbels kamaraoperája
kétségkívül magán viseli a mester hatását.
Nem is annyira zeneileg, hiszen Goebbels ebben a mûvében is
polistiliszta, hol igazán modern kortárs hangzást
produkál, hol a jazz elemeit és hangzását tapasztalja
a hallgató. Inkább Goebbels szemléletében,
dramaturgiai koncepciójában, az énekesek vezetésében
vélem felfedezni Stockhausen hatását. A zenészek
itt is színészek is egyben, szerepet játszanak, jelmezt
viselnek, mindent tudniok kell a zenei interpretáció mellett.
Másfelõl Goebbels izgalmasan építi be a produkcióba
zeneileg is a tárgyakat, a tárgyak hangjait, a zajokat, például
a teavíz-forraló sípolása lassan fuvolajátékba
tûnik át. Meglepõ az is, hogy az egész produkció
hatásos, sõt megható marad annak ellenére,
hogy Goebbels szinte az elidegenítés határáig
jut el, amikor még a trükköket is megmutatja: hogyan jött
létre a hatás. Amikor a fúvósok elvonulnak,
s fölébük óriási árny-kapukat vetítenek
alulról, mintegy keretbe téve elvonulásukat az árnyak
világába, egyszerre a zenészek alatt levõ padokra
bukik a kamera, s kiderül, hogy alattuk egy meztelen villanykörte
mozgása adta a túlvilág kapuinak árnyait.
Amiként Goebbels videó-operáját
az Ensemble Modern adta elõ a ZDF-produkciók közül,
úgy a Steve Reich
City Life
címû mûvérõl
készült zenei dokumentumban is ez az együttes szerepelt.
Maga
a mû kb. 23 perces, a dokumentáció
viszont több, mint egy órás, úgyhogy ez a kitûnõ
film összefoglalja a mû teljes keletkezéstörténetét,
az anyagok gyûjtését, s ami a legfontosabb, az egészet
maga Steve Reich narrálja. Ha a kész zenemûbõl
a hallgatónak impressziója marad New York-ról, a videófilm
megtekintése nyomán fogalmai is lesznek. A szerzõ
mondja, hogy korábbi mûveivel szemben, amikor is inkább
ellenszenvvel viseltetett a nagyvárossal, itt enyhültebben
próbálja megérteni a városi életet,
még a bajok okait is türelmesebben és fõként
humorral keresi. A kompozícióhoz maga a szerzõ igen
nagy városi hanganyagot gyûjtött, ami azonban – a korábbi
mûvektõl eltérõen – nem hangszalagról
szól, hanem számítógép segítségével
kerül a szintetizátorba, s így szabályos billentyûs
hangszerrel szólaltathatók meg a nagyváros zajai.
Ez az egész mû flexibilitását teszi lehetõvé,
hiszen a felvett zajok nem kötik a hangszeres zenészeket, a
zajokat játszó zenész – a filmen maga Steve Reich
– aláveti magát a karmesternek éppen úgy, mint
a többi zenész.
Sajnos az egyszeri vetítésen túl még csak remény sem maradt arra, hogy Reich, Goebbels vagy Eötvös munkáját megismerhessük, de még a legnagyobb hazai vállalkozás – Ligeti György operája – is feledésbe merül az õszi fesztivál múltán. Kár…
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu