Muntadas nagyon kedves, barátságos ember. Amikor valaki találkozik és csak úgy beszélget vele, nem magától értetõdõ, hogy a tér és az idõ, a múlt és a jelen, az információ és az aktuális téren kívüli információ nagy játékosával áll szemben.
Tudom, amit mondtam, úgy is lehet érteni: elsõ látásra normális és csak késõbb derül ki, hogy nincs minden rendjén. De én nem így értem, amit mondtam, hanem úgy, hogy jó ember: és nem is gondolnánk róla, hogy sokkal többet tud a világról, mint mi, akik társaságát élvezzük.
Elõször is tudja azt, hogy ami elmúlt, az nem múlt el. Másodszor: tudja azt, hogy ami nincs itt, az itt van. Harmadszor: tudja azt, hogy amit látunk, hallunk, érzékelünk, amögött, mellett ott van az is, amit közben átélünk, amit szintén látunk, hallunk, érzékelünk.
Tudja azt, hogy nincs homogén realitás. Tudja azt, hogy a hagyományos dimenziók mellett ott vannak a velük párhuzamos vagy éppen összefonódó egyéb hagyományos dimenziók és persze a vizualitás játékával felidézhetõ, hagyományosan egykoron nem létezõnek tekintett dimenziók.
Muntadas – noha nem magyar –, tiszteletbeli magyar. Mert egy magyar József Attilától már megtanulhatta, s 1934 óta tudhatja, hogy
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
De egy spanyol? Igaz, ugyanezt mondta el, nagyjából ugyanekkor a legszörnyûbb, ami egy néppel megtörténhet: a polgárháború.
Spanyolnak, magyarnak egy a hangja. A tiszteletbeli magyar így értendõ. No persze Muntadas – más néven József Attila – azt is tökéletesen érzékeli, hogy a metaforikus sorok legalább olyan igazak emlékmûveinkre, az ott elröppent történelemre, mint egész életünkre, amit végeredményben privát emlékmûnek is tekinthetünk.
De a kommunizmus ezt is megkavarta. Amit
elõtte építettek, részben lebontotta, részben
átértelmezte.
Aztán, amit õ épített,
azt is részben lebontották, s ami maradt, részben
átértelmezték, átértelmezik.
Következõleg minden nagyon konkrét és rendkívül szimbolikus.
Gondolta-e vajon a Városliget kiépítését felkaroló József nádor, hogy a Liget széle egy szimbolikus vitasorozattá válik Sztálin, Lenin, Regnum Marianum, dísztribün, vöröskatona és imaginárius Nemzeti Színház között a lépegetõ homokóra víziójával feldúsítva. Pár száz méteren belül ott tobzódik az ízlések és kurzusok szimbolikus önkifejezõdési vágya – miközben susognak a lombok és éppen nincs ott semmi. De mi mindent takar ez a semmi!
Az idõt térre fordítjuk,
a teret értékre váltjuk, az értékbõl
múltat és jelent kreálunk – azaz olyanok vagyunk,
mint a magyarról magyarra fordító tolmács.
Abszurd lenne? Aligha. Annyira nem abszurd, hogy most sem értjük
egymást, mert képtelenek vagyunk elfogadni: egy nyelv mögött
több szimbolikus intenció él. Van, akinek az a fontos,
ami nincs, van, akinek az a fontos, ami van, van, aki az egésztõl
menekül s van, aki azt se tudja, hol él. S ráadásul
mindannyiunkban ott van mindegyik magatartás – így aztán
önmagunk számára is néha fordítanunk kellene.
Annak biztos tudatában, hogy önmagunkkal sem fogunk mindig
szót érteni.
Muntadas nekünk terápia is. Segítség kultúránk hasadtságának áthidalásához; segítség annak felismeréséhez, hogy heterogenitásunk nem skizofrénia, hanem termékeny, gazdagító érzés, világunk egyik legfontosabb adottsága. Segít abban, hogy nem csak ránk igaz mindez, hanem – úgy tûnik – tágabb kulturális sajátosság.
Muntadas munkái még valamire felhívják a figyelmet: nevezetesen arra, hogy a bûnbeesés bibliai története vélhetõen folytatódott. Eredetileg – s ezt írják a Bibliában – csak arról volt szó, hogy az ember evett a tiltott gyümölcsbõl – abból, ami képessé tette a jó és a rossz megkülönböztetésére. Ezért kiûzetett a paradicsomból.
Nekem úgy tûnik, hogy az ember
azóta még egy fát talált. A fa olyan gyümölcsöt
termett, ami elvette tõle a megszerzett képességet
és jól összezavarta. De már nem volt, aki ezt
megírja. Így aztán kereshetjük újra azt
a fát, amivel az emberi történelem elindult. Jó
utat mindannyiunknak!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu