Hölgyeim és Uraim, a kiállításhoz bevezetésképpen szeretnék mondani néhány szót, mindenekelõtt arról, hogy jómagam miben látom az itt kiállított tárgyak jelentõségét.
Az engem érdeklõ mûvészetrõl kialakult közfelfogás idõnként bizonyos paradoxitást tükröz: szakmaiság egyfelõl, és a merõben szakmaiatlan életbe ágyazottság és közönség másfelõl. Én most mindenesetre az élet oldaláról beszélek arról, hogyan tarthat kapcsolatot velem mindaz, ami itt látható.
A tárgyak mindkét csoportjára, tehát a Bálványos Levente és a Hártó Péter munkáira egyaránt jellemzõ talán legfontosabb közös jegy, hogy kevés formai elemet variálnak, amibõl több dolog következik. A lemondás, eszközökrõl, célokról, kifejezésmódokról, még általánosabban: lehetõségekrõl és megvalósulásokról ez esetben egyet jelent a mûvészi azonosságválasztással, egyúttal elvont utalás arra, hogy mindaz, ami itt látható, az mi nem . Tehát hogy nem organikus, nem motivikus, nem részletgazdag, nem életrajzi, nem mûvészettörténeti és így tovább. Az elemek rendszert alkotnak. Hagyjuk, hogy mi mit jelent.
A kevés elem variálásával
együtt jár, hogy áttekinthetõek
a szabályok. Egy olyan nyelv esetében,
amely kevés szóalakot használ, elõtérbe
kerül a grammatika. A viszonyok beszélnek: lehet-e a kompozícióban
ív, milyen szögek, milyen eltolások, milyen nézési
irányok, alakzatok, arányok lehetségesek, mennyire
abszolútak a szabályok, vagy mennyire engednek meg kivételeket.
A nyelvtan segítségével a döntéseken keresztül
az alkotói szabadság természete nyilatkozik meg.
A vetületek asszociációk
– a mûvész kifejezi önmagát.
Az absztrakt mûvészet nem
hajlam, hanem választás kérdése. Olyan típusú
tehetséget feltételez, ahol nem az alkat által meghatározott
elementaritás keretei között elérhetõ teljesítmény,
norma, merítum, jól látható határértékek
megközelítése a cél vagy a feladat, hanem ez
a sorsválasztás és a lemondás, mármint
arról, hogy a kifejezési szándék egy más
típusú mûvészi szerepvállalás
értékmérõi közé kerüljön.
Ami itt látható, az platonikus, intellektuális és személyes – az elvontság által kínált dialogicitás és nyíltság lehetõségeit kihasználva fõleg magáról a mûvészrõl szól, és elhárít magától mindenféle tekintélyelvû megfelelési kényszert. Ilyen értelemben szerény. Más értelemben következetes, megvesztegethetetlen és udvariatlan: nem keresi senki kegyét. Nem a tetszés kategóriáival leírható. Szubtilis, összetett hatásra törekszik. Levente például egyes adottnak vett, egyéniségként tiszteletben tartott, minimális beavatkozással megváltoztatott, saját történetüket hordozó darabok együttesének harmonikusan elrendezett egyensúlyi állapotát hozza létre. Elsõ pillantásra hasonló fadarabok ezekben a rendszerekben teljesen eltérõ karakterként tudnak megjelenni. Úgy kell összebékíteni õket. Nem látszhat az illesztés nyoma, sem szög, sem ragasztás, sem csapolás, sem vágás. Érvényesül a léc grammatikája. Egy darab fa: a dologiság minimálfoka.
Ezek a mûvek másképp igazolják magukat, nem lépnek fel az abszolutizmus igényével, sokkal sebezhetõbben, személyesebben, és az új fogalmak szerint elegánsabban igazolják magukat. Nem úgy, mint egy tökéletesnek szánt, hanem inkább mint egy találó megfogalmazás, inkább talált, mint kitalált darab, amelynek történetében rejlik az önazonossága, és magától értetõdõen elfogadja és igenli a sorsát. A nem abszolút darab azt sugallja, hogy éppen csak úgy van. Elrejti rafinált, vagyis számító megtervezettségét, tudatosságát, olykor igénytelennek, máskor spontánnak, az egyéniség szolgájának, mögötte háttérbe szoruló mellékszereplõnek mutatja magát. Ebben tartózkodás is van, de mindenekelõtt értékválasztás és trend. Az effajta fatalizmusban egyébként, akárcsak az erõ pesszimizmusa nevû nietzschei dologban határozott életszeretet nyilatkozik meg. A hulladék, a véletlenül talált és a régóta meglévõ szeretetreméltó és familiáris. A fatalizmus kapcsolatot tart az idealizmussal.
Míg Levente munkáin a hulladék-jelleg,
a törések, nemegyszer a kosz – mint például a
kis reliefen – a történetre utal (a kosz mindig a sajátunk,
a tisztaság mindig idegen), Hártó Péter hangsúlyozottan
történet nélküli formákat mutat be. Tisztán
platonikus darabokat, mondjuk, a létezõnek az embertõl
független állományából, lásd a
„szélcsatorna” metaforát, ami az õ szóhasználatában
az entrópiához vagy az inerciához hasonló káoszelméleti
metafora, a térformáló erõknek, a szubjektivitás
esetlegességeitõl mentes, optimális rendezetlenség
szabályainak és mûködésmódjának
kísérleti tere. Leventénél a méret meghatározott,
nem lehetne sem kisebb, sem nagyobb, mindig kicsi, megközelíthetõ.
A méret eredetije, ideája szerint, a szobornál kicsit
nagyobb. Péternél a méret a minél megfelelõbb
szemlélhetõség praktikus kérdése. Nála
a méretnek, ideája szerint, nincs eredetije, a szemléleti
célnak megfelelõen tetszés szerint szimulálható.
Mindegyik sorozata filozofikus: problémákat hoz létre
és old meg. Élesen határolt és diszkréten
tagolt, kontinuus felületû, egységes darabok ezek, radikálisan
negligálják az anyagszerûség és a színhasználat
bárminemû jelentés-hagyományát. Szorosabb
kapcsolatot tartanak a semmivel – a szélcsatornában ontológiai
erõk hatnak. Néhány idézet Pétertõl:
„Az 1996-ban készült
Takart reliefek
fémlemezsíkokkal
önmagukat eltakaró, nem nézhetõ, intim tereket
hoznak létre, amelyeket a szobor részének tulajdonítottam.
A monokróm festõvásznakat idézõ lemezfelületek
egymás által fedettek, vagyis »nézhetetlenek«.
A szobor úgy alakítja a teret, amint egy szélcsatorna
tárol, mozgat és szétszór. [...] Az 1997-es
Összhang
címû munkám [...] nem tartalmaz bizonytalan elemet,
minden részlete egzakt, a forma zártnak mondható;
a nézõ élesen határolt formákat lát
és nem többet. Konkrét formát történet
nélkül. [...]
A
Füst
címû relief-sorozat
elemei a kontúrok játékát
visszafogó, kompakt szobrok akarnak
lenni, nem egymás folytatásai, hanem egyazon formai felvetés
kis különbségû megoldásai, mint amikor nem
összefüggõ zenét komponál valaki, hanem
valamilyen elgondolás szerint egymásra rímelõ
akkordokat üt le.”
Mindig nagy élvezettel olvasom, amit
Péter a szobrairól ír, a mûvészi indítékait
megvilágító nyelvi formulák váratlan
irányokba indítanak el. Ezek az írások a számomra
nem kísérõ szövegek, hanem ugyanúgy a
mûvek performálásának részét képezik,
mint maga a mûvész. (A szabatosságuk is ezért
imponáló és megnyerõ.) Levente esetében
ugyanezt a funkciót a megmutatkozástól való
iszony látja el, ami nemcsak szoros paradoxitásban áll
a szobrok absztrakt személyességével, hanem megint
csak mint választott azonosság a magatartás stílusmûvészetén
keresztül igazolja és hitelesíti is ezt a személyességet.
Ez egyébként kettejüktõl elvonatkoztatva alighanem
általánosabb érvénnyel is elmondható,
legalábbis a magam mûvészetbefogadói tapasztalatai
alapján, hogy tudniillik az esszenciális formaelvek evidencviaélménye
és a mûvészi én erõteljes felmutatásának
intézményes kontextualitása közötti látszólagos
ellentét a befogadás során ugyanúgy feloldódik
a személyiség és a
forma dinamikus egymásrautaltságában és kölcsönösségi
viszonyában, ahogy ezt a mûvészi tevékenység,
vagyis a praxis esetében majd' mindenki természetesnek veszi;
nem vagyunk függetleníthetõek egymástól,
a mûveket is beleértve ebbe az inkluzív többesszámba.
Vagyis a mûvészet ragályos.
A kiállítást megnyitom.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu