– Érted? – Nem. – Tetszik? – Igen.
Ezt a késõbb szinte krédóként használt kis párbeszédet Federico Garcia Lorca színházcsinálói minõségében folytatta le, és jegyezte fel: egy spanyol kisvárosban vendégszerepeltek éppen diákszínjátszó csoportjával, majd az elõadás végén beültek egy helyi kocsmába. Az õket kiszolgáló pincér megjegyezte, hogy látta az elõadást. A négyszavas párbeszéd eztán zajlott le közöttük, a legenda szerint. Sokan sok alkalommal használták már ezt a dramatizált definíciót a rácsodálkozás fogalmának kibontására. Lorca és a pincér között áthidalhatatlan kulturális szakadék tátongott. Fabienne Bergernek a Trafó elsõ bemutatójaként színre került, Nevess remegve címû koreográfiáját megnézve úgy merült fel bennem ez a halhatatlan párbeszéd, hogy tudom, Berger és (vagyis) alkotása, illetve közöttem más természetû különbözésnek kell lennie.
„Nagyon bensõséges kapcsolat fûz Magyarországhoz, és különösképpen Budapesthez, hiszen édesanyám onnan származik” – vallja a Svájcban élõ és alkotó, Egyesült Államokat és Ausztráliát megjárt koreográfus. A kutya e tájon lehet eltemetve. E bemutató kapcsán megjegyzendõ: nem fordult elõ túl sokszor a kortárs tánc hazai történetében, hogy magyar gyökerû táncalkotó életében elõször, felnõtt fejjel újra lehetõséget kapott volna idehaza dolgozni. Magyar táncosokkal, kiváló magyar táncosokkal. Berger már nem beszél magyarul. Táncosait tolmács segítségével, illetve angolul instruálta egy olyan darab alkotófolyamatában, melyben már-már a pszichodráma mozgásnyelvre való átültetésével kísérletezik: a darab mûsorfüzetében szinte megelégedéssel fedezem fel a C. G. Jung idézetet. „Tudattalanja által minden lény kötõdik a múlthoz. A jövõ hosszú távon a tudattalanban készül. Lelkünk, akárcsak testünk, olyan elemekbõl tevõdik össze, amelyek már léteztek õseink sarjadékában is.”
A Nevess remegve nem ráz meg. Az alkotás létrejöttének puszta ténye igen. A darab táncosai tették a dolgukat, legjobb tudásuk szerint. Berger õszinte volt, színháza érdekes és elgondolkodtató. Értelmezni viszont nem sikerült. A gesztus, amelynek nyomán a Bozsik Yvette Társulat táncosai megvalósíthatták a koreográfiát nemes, számukra egy más felfogású alkotó keze alatt dolgozni – láthatóan – hasznos.
Berger színpada üres tér, csak a szemközti hatalmas fal beépített: teljes méretében egy kötélen lógó, óriás képráma keretezi. Ebben függnek olyan üveglapok, amelyek alá paszpartuzott grafikákat szokás helyezni. Némelyik üveglap közepe négyzetesen kivágott: keretet formázó síküveg. Két lapon fóliára reprózott, korabeli képeslapfelvétel: édesdeden egymáshoz simuló századeleji szerelmespár és vidámparki körhinta hintókkal-lovacskákkal. Az elsõként belépõ táncos hangos tapsára jönnek társai benépesíteni a színpadot. Ez a taps kulcsfontosságú: történéseket, mozdulatokat indít és állít meg, személyeket hív elõ, vagy küld el. Tapsolni többeknek is joga: ilyenkor mintha az õ emlékezetük támadna fel társaik elõadásában. Talán.
A darabban nincsen fõszereplõ: ha statisztikát kéne készíteni, valószínûleg fej-fej mellett végezne hat szereplõje a színpadon töltött idõtartam tekintetében. Az elõadásban mindig mindenkivel történik valami. (Ez azért is jó és jólesõ, mert Bozsik Yvette Társulatának egyik legnagyobb erénye, hogy azt gondosan válogatott, egyenrangú személyiségek alkotják. Különbözõ, de jól összecsiszolt mûvészek. Erre Berger igazán jól épített, bár többekbõl nem igyekezett kihozni a maximumot.)
Berger gárdája kicsinyített társadalom. Váltakozó személyek a mozgástörténések hangadói, a meginduló, félbemaradó szkeccsek kulcsfigurái. A karakterkezelés alapossága tekintetében maradandó ez az elõadás. Gellert terjengõssége miatt kap: talán ezért marad végül darabokban. Szép, de össze nem álló darabokban.
A keretezett falon, a néha tükörként táncost kettõzõ üvegek tagolta felületre vetített kép kerül. Francis Bacont idézõen darabolt arcok – felismerhetõen az elõadókéi – gesztikulálnak óriás méretben, máskor alulról felvett, homokkal beszórt üveglapot látunk, melybe ír egy kéz: a betûkön áttûnik az író táncosok arca. „Született itt és..., I was born in” rajzolódnak homokba a betûk. A vetítés tövében egyéni mozgásvilággal, tovább történik Berger múltkeresõ panoptikuma. A semleges, inkább csak apróbb jelzésekkel szolgáló jelmezekbe öltözött táncosok egyedi, szép mozdulatokkal játszanak. Hirtelen összekapaszkodik egy férfi és egy nõ. Valaki egyszerre fejen áll, majd mellészegõdik egy másik is. Egy táncos magányosan mozog kicsi, lassú mozdulatokkal: mint egy magában motyogó öregember. Berger tehetsége az, hogy koreográfiája apró finomságaival érzékelteti: hõsei, habár egyidejûleg, egymás közelében léteznek a színpadon, egymáshoz kevés a közük. Viszonyuk lényegesbõl vált hirtelen esetlegesre. Alakjai múltjukban kavargó elõdei, mindannyiunk félig-meddig életre kelt õsei. A patinázáshoz egy konkrét eszközt használ: az öreg fényképeket. Ezekbõl egy-egy hatalmas, szép tabló kivetítve tûnik fel. Siratófalnak hat ez a tíz méter széles, mennyezetig érõ „õsök arczképtsarnoka”: kövér öregasszonyok, egy villogó szemû pap, fiatal nõ, párok képeslapokról.
Ezekhez a múltat megidézõ, elvéthetetlenül közép-kelet-európai dagerrotípiákhoz – sõt az elõadás koncepciójához – kicsit furcsán passzol Jean-Philippe Héritier egyébként nagyon izgalmas és mozgalmas kompozíciója. Tudjuk, hogy a Balkánnak most erõs a divatja, csodásak a népzenék arrafelé, (melyekbõl a svájci zeneszerzõ megalkotta a Nevess remegve dinamikus anyagát), de a darab igen sok jelzet nyomán ide, Budapestre köti az emlékezõ szívét. Ha nem lett volna ennyi konkrétum, Berger dolgozhatott volna burmai népzenére is: így azonban úgy tûnik, mellényúlás történt.
A koreográfusnõ darabja olyan személyes alapokra építkezik, ahonnan rendkívüli erõfeszítést igényel pontról-pontra továbblépni az eredeti jelleg és hangvétel megtartása mellett. Bár az alkotófolyamatot – hírlik – hosszas, mély beszélgetések tarkították, a kiváló táncteljesítmény ellenére is nehezen összeálló és „mozdulatszátyár” elõadás lett a végeredmény. Egy szeretnivaló darab, értelmezési zökkenõkkel. Lásd Lorca és pincér.
A Trafó fennállásának második elõadása két szempontból volt tökéletes ellentéte a nyitódarabnak. Elõször következzék közülük a praktikus. A Sasha Waltz & Guests németországi formáció messze nem premiert adott: míg Berger új darabja valóban legelsõ megmutatkozásként – már az új falak között – készült el, hogy aztán megturnéztassék, addig Waltzék egy sokfelvonásos, hosszú turnésorozat – az ajándékba osztott képeslap – kártya tanusága szerinti – utolsó két elõadásával érkeztek ide. Darabjuk, az Allee der Kosmonauten – Ûrhajósok sugárútja) a közeli múltban megjárta már Hong Kongot, Ferrarát, Torúnt, Londont és Stockholmot.
A másik különbség már picit erõsebben hangzik: a német koreográfusnõ táncosai látnivalóan nagyon pontosan tudták, mit akar koreográfusuk. Értették, mit akar velük és mi a dolguk.
Pedig a Kozmonauták sugárútja nagyon bonyolult darab. Annyira bonyolult, hogy – legalábbis számunkra, magyar nézõk számára új irányzatot mutat: ez egy táncos szocioszatíra. Már a darab kiadott tájékoztatója is sokat ígér, ha hisszük: „Sasha Waltz azt vallja, hogy a tánc absztrakt jellege, valamint a mûvészi világ bezártsága eltávolítja a mûvészeket a valóságtól, a közönség valós életétõl. Ezért érezte szükségét, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik eltérõ élethelyzetekben léteznek. A kelet-berlini Marzahn negyed lakótelepén, a Kozmonauták sugárútja lakosainak körében készített interjúkat, és az itt látottakból és tapasztaltakból építette fel legújabb darabját”. Ezek a kicsit elnagyolt mondatok jellemezhetnének akár valami éktelen rettenetet is: dilettánsok szoknak ilyesmit kiadni magukról, per egyes szám, harmadik személy. De a kiváló Waltz egy vadászkopó alaposságával vetette bele magát a témába. Hogy a színpadon mi történt, arról azoknak lehet fogalmuk, akik jártak már az Alexanderplatz munkacímû szocreál bûncselekmény környékén. Akiknek ez pedig az elmúlt öt-hat évben sikerült, már rendesen képben lehetnek. Az elõadás e lidércnyomásos világ egyik fõ ütõerének mentén játszódik: ott ahol az összetákolt húszemeletes panelházak aljában belakatolt VEB-fabrik mintaboltok alusznak betapétázva acid-party plakátokkal, a keletnémet munkásnõt békegalambbal ábrázoló negyven méter magas, a panel ablaktalan oldalfalára mázolt alkotás tövében pedig szipuzó punkok ülnek vegyesen szomorú kínai lányokkal és kenyai fiúkkal, meg gördeszkásokkal, és a sarkon egy ideje már westdeutschmarkért mérik a cheeseburgert.
Waltz darabja egy reál-szürreál panelmese, hasonló hangulatú, mint Örkény Kulcskeresõk je. A német koreográfusnõ más klaviatúrán játszik, de darabja telivér groteszk: lehet itt sírva tanulni és szánakozón nevetni. Mindezt elhangzó szavak nélkül, csodálatosan okos mozgású táncosok rövid jelenetsorokból építkezõ elõadásában. Waltz ráeresztette a szeretetteljes figyelmességgel ábrázolt szocreál terepre a szürreált: ebbõl pedig valami egészen különleges dolog jött létre.
A színpad mögött hatalmas, fehér fal épült. Ebbe beleapplikálva hat darab, kettes sorba rendezett képernyõ. A falra felerõsítve még egy sor képernyõ, illetve egy kisebb különálló kupac a tánc terében. Szerepel még egy borzalmas anyagba huzatolt kanapé, egy fehér terítõs asztal (ami hamarosan majd megemelkedik és egyszerre négy, emberi lábon áll). A monitorokon az elõadás teljes terjedelmében tárgyak látszanak: a képernyõcsoportok egy-egy látványt mutatnak, így a hatos építmény eleinte például egy szoci-koloniál stílusú hangulatlámpát, hat részre osztva, de összefüggõ képként. Máshol, máskor nylonfüggönyök, kristálypoharak, gépiperzsa szõnyegminták: az ex-KGST világ féltve õrzött kultuszcikkei. Az Allee der Kosmonauten lakossága tárgykultúrájának részei, a Fábry-féle dizájncenter kedvelt darabjai. Waltz finom: eszébe nem jutna olyan elcsépelt kulcsobjektumokat mutogatni, mint Trabant, bogárhátú diavetítõ, Havanna Clubos pohár, Wartburg-slusszkulcs. Annál sokkal jobban megszerette ezt a furcsa, tragikomikus világot, melynek lakói az egyik legkeményebb elnyomó rendbõl a falomlással – egyedüli ilyenként a volt keleti blokkból – intézményes keretek közt a Nyugathoz csatoltattak, és még mindig meg vannak lepve.
A táncosok jelmeze annyira találó, hogy egyszerûen nem is tûnik jelmeznek: van német kispolgár TSZ-elnök öltözékben, ázsiai asszony fáslis lábbal, vörös kardigánban, virágos szoknyában, kínai kislány copffal, térdzokniban, csipkés gallérral-lakkcipõvel, fiatal srác mackóalsóban és fehér frottírzokniban, hozzá fekete félcipõ és lengyelpiacos pulcsi, kocsmapatkány csávó suhogós dzsoginggal, hordozható magnóval és echt Reeboek márkájú edzõcipõben.
Ebbe a lakóközösségbe siklik be, finoman adagolva a szürreál, illetve az elfojtott, késõbb pedig már nem dugdosott agresszió tehetséggel kidekázott megjelenítése. Férfi nõt rángat a hajánál fogva, az asztal megemelkedik és a falhoz simul: hosszú lapjának tetején kibukkan egy fej, három méterrel lejjebb egy pár láb. Egyetlen pillanatra áll ez a valami a lidércessé váló fényben és megidézi Schaár Erzsébet Utcá ját. És torokszorító. A kispolgári figura fejen áll, egy társa megtartja õ pedig egy tangóharmonikán kezd játszani ebben a pózban. A többiek táncolnak elõadott polka-parafrázisára. Belép a pasi, és üvöltetni kezdi a magnóját. Lebilincselõ acid-paródia dõl belõle: sipítozó effektek, össze-vissza kalimpáló, dübörgõ ritmusok. Egy férfi fején barna fadoboz, azon egy tárgyakkal telepakolt polc: percekig sétál, galoppozik így, egyensúlyozva, mint aki egy kubista stílusban festett hatalmas szarvastrófeát hord nagy gonddal a nyakán.
Waltz világa egyetlen pillanatra sem áll meg (bár néha leül): szereplõi szüntelenül pörögnek ki-be. Személyek tárgyakká, tárgyak személyekké válnak. Néha nyekkenve elvágódnak a színpadon, néha emberfeletti fizikai teljesítményrõl tesznek tanúságot. Lazán és csípõbõl: akrobatikus ügyességgel és végtelen gondolatisággal.
A darab vége felé például a kínai gyereklányt látni. A színpad közepén ácsorog a béna kis ruhájában, topánkában-copfban-zokniban. Puha, dédelgetõ fény világítja. A háttér monitorsorán kirajzolódik a neve: Annette. Egy másik monitorcsoport valami királykisasszony-babát mutat. A harmadikon pincsikutya szel át csiricsáré szõnyeget. A kislány táncolni kezd: aztán bevadul, tombol. Mosolyogni- és szánnivaló. Kínai panelkislány Ost-Berlinbõl. Sikol-tozva a falat rúgja, hogy majd' beszakítja. Az ember csak bámulja összehúzott szemöldökkel. Ilyen jeleneteket színház-csináló csak egészen kivételes kegyelem-bõl tud alkotni. Hogy itt, a Havanna-lakótelepes, Békásmegyeres Pesten mit adott a Waltz-társulat elõadása, tudható: hogy Stockholmban, vagy Londonban mire vélték, az igazán érdekelne.
A Trafó nyitóhónapjának utolsó bemutatója csigázta fel talán leginkább a programfüzetet forgatók kíváncsiságát. „Virtuális tánc”, szólt a mûfajmegjelölés a cím: Pôles (Pólusok) alatt. Tudható volt az is, hogy ez a darab volt a „Lisszaboni Expo szenzációja”. A társulat és névadó-koreográfusa, a francia-kanadai Pierre – Paul Savoie neve a hazai közönség számára ismeretlenül csengett. Kanadai látványszínházat látott már e hon: 1995-ben mutatta be a Petõfi Csarnokban Needles and opium címû, egészen elképesztõ elõadását Robert Lepage.
Az emlékezet és promóció hatott: a társulat két estés bemutatkozását egy harmadik elõadással kellett kiegészítse, tekintettel a jegyigényekre.
Savoie-ék beváltották a hozzájuk fûzött reményeket. „Készüljetek fel a XXI. századra” árult el ennyit elsõ nap bejutott munkatársnõm. Felkészültünk, nem csalódtunk. Abban viszont igen, hogy a hihetetlen technikák alkalmazása némiképp agyonnyomta a táncot magát. Nehéz dolga nem volt, mert Savoie nem kísérelte meg túltáncolni az állítólag a világon egyedül általa alkalmazott technikát. Arra, hogy itt tényleg valami egészen egyedit láthatunk majd, több jel utalt. Legendák keringtek arról, hogy a Ház technikusainak valamiféle írásos hallgatási fogadalmat kellett tenniük a megismert és beszerelt szerkentyûkkel kapcsolatban. A színháztérbe lépve pedig egy vaksötét játéktér fogadott és érkezéskor – akárcsak távozáskor – a színpad elõtt szigorú kordont álló munkatársak. Feltûnõ volt a sok takarás, a fekete vászonnal rejtett mennyezeti világítóhíd és az alsó szegélyben alacsony paravánnal takart színpad. Ettõl az egész látvány egyfajta szélesvásznú hatást nyert, ami tovább emelte rendhagyóságát.
A szín megvilágosodott és feltárult egy tömérdek, játékkártya méretû lapocskából összeillesztett zárófelület a szín mélyén. Ezt a páncélingszerû síkot vetítették be az elõadás teljes futamidejében sci-fis hangulatú képekkel, még viszonylag kevésbé rejtélyes technikával. A következõ pillanatokban azonban valami olyan történt, amitõl a közönség egy emberként dõlt elõre leesett állal. A derengõ színpad mélységében egyszerre hullani kezdett valami izzó meteoresõ féle, majd kivált belõle egy csóvát húzó üstökös és elindult felénk. (A hatás közel olyan volt, mint a Lumière-fivérek híres, A vonat érkezése címû filmje, a történelem elsõ mozgóképe bemutatóján. Ezzel Savoie-ék azon trükkje mutatkozott meg, amely elõadásuk vezetõ blikkfangja: projektált kép vetítõfelület nélkül, vagy, ha úgy tetszik, hologram lézer és üvegfelület nélkül. Napjainkra már élményszámba megy, hogy technikai csodán ámulunk, mint a gyerekek. A gondosan vigyázott eljárás valóban lenyûgözõ: a mozgókép látszólag egy nemlétezõ felületre, a levegõ egy szeletére vetítve jelenik meg. Ábrázolásai átléphetõek, keresztezhetõek, hiszen légnemû felület fogja fel õket.)
Az említett tûzgömböcske lefelé vette az irányt: a színpad majdnem egészét egy lankás kupola-féle domb takarta, ennek tetejére ért földet – vetített – porfelhõt kavarva. A gomolygás és felcsapó lángnyelvek közül hús-vér ember emelkedett ki. A pilótasapkás-szemüveges jövevény birtokba vette a tájat: a pólust; a gömb, a bolygó felületét, ahová becsapódott. Meglehetõsen hosszan, szenvelegve bolyongott, lásd kozmikus magány. Hamarosan társra talált, és eluralkodott bennünk a Kis Herceg-feeling. Két hõsünk aztán kisvártatva megkettõzõdött: vetített alakjaikkal támogatva fogtak területvédõ harcaikhoz a gömbölyded felületen. Az, hogy a táncosok a színpadon mozogva láthatták-e a körülöttük zajló árnyjátékot, nem derült ki, ám igen nagy pontossággal reagáltak rájuk: árnyember rúgott igaziba, élõ lökte odébb a szellemalakot. Lepottyant késõbb egy jókora koffer is, ami lemezjátszót rejtett, belopva a negédet az elõadásba, ám lecsendesítve a harcolókat. Az egyik játékos eltûnt a néha süllyesztõ módjára – máskor vadul forgó, izgalmas mozgásokra sarkalló dobogóként – mûködõ dombtetõn. Vetítve láttuk õt viszont, és kiderült, mélységes vízbe zuhant. Az árnyalak lebegett, forgott, hullámzott a semmiben, néha kétségbeesetten tempózva felénk indult, máskor távolodott az árral. Társa a mentésére indult, beérte és hosszú küzdelmek árán visszahúzta: a két hús-vér alak csuromvizesen mászott elõ a vízibalett után a „mélybõl”. Felbukkantak aztán horrorisztikusan eltorzult óriás arcok és kezek, mint egy rettenetes gyerekkori álomban, hogy aztán beálljon a béke ebben a némi homoerotikus felhanggal megspékelt, egymásrautaltságról, barátságról, felelõsségrõl szóló, nem túl bonyolult mondanivalójú darabban.
A Pôles -ban felhasznált technika és az attól függetlenül vizsgált tánc és mondanivaló valahogy úgy nézett ki, mint az az eset, amikor az ember készíttet egy káprázatos képkeretet, amibe aztán nem talál méltó vásznat. Az elõadás egyik szereplõjeként is megjelenõ Savoie nem egykönnyen rúghatott volna labdába a valóban ûrkorszaki technika hatásereje mellett, mindenesetre a táncot magát gyakran nyomták el a szcenikai csodák, amelyek nélkül csak egy másodvonalas koreográfia maradt volna egy-egy valóban nagyszerû csúcsponttal. Ezek a kételyek viszont nem jutottak az ember eszébe, mikor a vastapsára harmadjára elõlépõ táncosok mellett a színpadra lépett a két, saját maga által odavarázsolt technikus kétdimenziós alakja, hogy a két ziháló táncossal együtt meghajolva köszönje meg figyelmünket.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu