Párizs, Musée
d'Art Moderne
1998. május 15–október
4.
Képek
Ritkán fordul elõ, hogy egy, a nagyközönség számára nehezen befogadható kortárs, ráadásul konceptuális mûvész kiállítását a nagy érdeklõdésre való tekintettel meghosszabbítsák, most mégis ez történt Christian Boltanski Utolsó évek címû tárlatával. A cím kettõs értelmû, egyrészt valóban az utóbbi évek alkotásait láthatjuk, de sokkal inkább utal a kiállítás témájára.
Megtekintése nem társas program, nincs helye a beszédnek, a szavak zavarnak. Magányosan ajánlatos végigjárni. A teremõröket kétóránként váltják, és ennek elsõsorban nem a szemet fárasztó félhomály az oka. Errõl a kiállításról senki sem léphet ki közömbösen.
Az elsõ terembe került a Menschlich elnevezésû installáció, amelyet 1994 és 1997 között már több helyen, többek között a bécsi Kunsthalléban is bemutattak, igaz, mindig más változatban. Ahogy szemünk fokozatosan hozzászokik a derengõ fényhez, úgy rajzolódnak ki egymás után az arcok a hatalmas falakat mennyezetig beborító fekete-fehér fényképekrõl. A vékony fekete rámák gyászkeretként hatnak, gyászkeret a halottakért, és talán a még élõkért is, hiszen a végállomás mindenki számára ugyanaz. A többnyire lágy fotókon vidám és szomorú gyerekek, (ki tudja mire) büszke katona, újszülött testvérét karjában tartó, mosolygó kislány, megfáradt öregasszony, reményekkel teli esküvõi pár, száz és száz névtelen arc tekint ránk. Egy régi mondás szerint az ember addig él, amíg van, aki emlékszik rá. Nos, Boltanski egyedi eszközeivel küzd a feledés ellen. A történelemkönyvek, lexikonok egymással szembenálló ellenfelekrõl, évszámokról, háborúk áldozatainak statisztikai adatairól számolnak be, pedig a számok, események mögött emberek rejtõznek. Mi marad az emberbõl halála után, ha csak a történelmi emlékezés létezik – ez lehet Boltanski ki nem mondott kérdése. A mûvész arcot ad nekik, újra egyénekké, egyéniségekké válnak. Hiszen a régen eltávozottak sem voltak mindig névtelenek, dolgoztak, házasodtak, gyerekeket szültek, családjuk volt és barátaik, és valahogy hívták õket. A fényképeken szereplõ emberekrõl nem tudunk semmit, és hosszasabban elidõzve egy-egy arc elõtt, eljátszunk a gondolattal, milyen ember lehetett, hogyan élt, boldog volt-e vagy szerencsétlen, gyilkos-e vagy áldozat? Hóhérok és hõsök, üldözõk és üldözöttek: mindnyájan emberek, senki mással nem azonosítható egyedi vonásokkal, tulajdonságokkal, szokásokkal. Ahogyan azok voltak azok a gyerekek is, akiket a termeket összekötõ hosszú, kanyarodó folyosón berendezett Les Registres du Grand Hornu -vel 1 igyekszik megvédeni a felejtéstõl Boltanski. A címben említett Grand Hornu egy belgiumi bánya volt, ahol 1910 és 1940 között tizenéves gyerekek százait dolgoztatták. A folyosó két oldalát kopottas, barna dosszié formájú fémdobozok foglalják el, több sorban egymásra rakva. Rajtuk arcképek és címkékre írt nevek, amelyek valaha kizárólagos tulajdonai voltak valakiknek.
A Menschlich gyûjteményében látunk olyan fotókat is, amelyeken a vonások teljesen elmosódottak, félúton a megsemmisülés felé, míg a következõ fázissal már egy másik installációnál találkozunk. Mint ahogyan emlékezetünkben az idõ múlásával elhalványulnak, majd szinte elõidézhetetlenné válnak halott ismerõseink arcvonásai, úgy tûntek el a mintegy kétszáz, különbözõ méretû fekete üveges keretbõl az arcok a Fekete Képek termében. A hiány az egykor volt jelenlétet idézi, akárcsak az Ágyak esetében. A kerekes kórházi vaságyakban, köztük gyerekágyban is még ott a párna, a takaró és a szenvedés emléke, de az ember már hiányzik belõlük. Az ágy igen praktikus, a végeibõl kinyúló vasrudaknál fogva könnyen fölemelhetõ, alkalmas arra, hogy benne egyenesen a hullakamrába szállíthassák a halottat.
A következõ teremben a Portants 2 paravánjaival találjuk szembe magunkat. Az állványokat borító fehér leplek mögül hullámoktól, gyûrõdésektõl torzult, kísérteties arcok tekintenek ránk. A mûvész szerint békében megpihent lelkek õk, akik életükben lehettek akár bûnözök, akár áldozatok is. Utunkat folytatva a Készülékek mellett haladunk el, az átlátszatlan, fekete mûanyaggal borított, különbözõ méretû koporsóformák mellett, hogy azután megérkezzünk a Perdus 3 termébe. Raktári állványokon, több sorban, mintegy ötezer, a párizsi Talált Tárgyak Irodájából kölcsönzött tárgy sorakozik a polcokon. Valamennyin cédula lóg, azonosítási számmal. Ebben az installációban, a kórházi ágyakéhoz hasonlóan, nincs jelen az ember, csak az ismeretlen személyek hiánya. Létezésük bizonyítéka a bõrönd, amellyel valaki egyszer utazni készült, a hajasbaba, aminek elvesztése szomorúságot okozott egy kislánynak, a féllábúnak támaszt adó mankó, a fejet védõ bukósisak, az elegáns nõi kalap és a kopott gitár. Látványuk, annak ellenére, hogy tulajdonosuk számunkra ismeretlen, mégis olyan érzést kelt bennünk, mint mikor közeli hozzátartozó elárvult tárgyai akadnak kezünkbe.
A kiállítás végén a Le Réserve du Musée des Enfants 4 fogad bennünket, amely 1989 óta a múzeum állandó gyûjteményének része, de csak ritkán látogatható. Ezúttal a polcokon nem különféle tárgyak, hanem csak – valaha testeket fedõ – ruhák, mégpedig csecsemõ- és gyerekruhák sorakoznak, összehajtogatva, többé-kevésbe rendben egymásra helyezve. És itt elérkezünk oda, ahol már az olvasót is illik magára hagyni...
A kiállítás rólunk
szól, a még élõkrõl, és a halottakról,
akik élnek még, mert van valaki, Christian Boltanski, aki
– sajátos módon – õrzi emléküket.
1 A Grand Hornu névjegyzéke
2 Hordozó, tartó
3 Elvesztettek
4 A Gyerekek Múzeumának raktára
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu