Gondolatok Altorjai Sándor kiállítása
kapcsán
Altorjai Sándor (1933–1979) tárgymunkáinak
kiállítása
Artpool P60
1998. október 19–30.
Az „Aleatorikus demontázs” kifejezés többször elofordul Altorjai Sándor utolsó (1979) képcímeiben, e kifejezés értelmezéséhez szeretnék pár gondolattal hozzájárulni az alábbiakban. Remélem, hogy egyúttal arra is sikerül választ adnom, miért gondoltam idoszerunek Altorjai-munkákat bemutatni az Artpool „installáció” programjában, és miért éppen Erdély Miklós mucsarnoki életmukiállításával egyidoben.
Az aleatorikus zenei lejegyzés az eloadásmódot az eloadómuvész rögtönzéseire bízza. A montázzsal szemben, ami szerelést, felszerelést, összeszerelést jelent, a demontázs jelentése: szétszed, szétszerel, leszerel. Az „aleatorikus demontázs” cím szerint tehát a kép nem más, mint a szétszerelés rögtönzésre való lejegyzése. Mivel a szétszerelés muvelete nem a létrehozásra vonatkozik, azt kell gondolnom, hogy az aleatorikus demontázs olyan gondolkodásmódot (vagy világképet) jelent, amely az installáció (= felszerelés, berendezés) elvét használja. Miért? Mert az installáció az egyetlen olyan „muforma” (létezési mód, médium?), amelynél nincs meghatározott (rögzített) ido, és nincs befejezett mu, csak a muvész élete fejezodik be. Különös, hogy Altorjainál a végeredmény mindig kép-formát ölt, ezért nevezhetjük képeit kép-installációknak is.
Ugyanezt mondhatjuk Erdély Miklós „szöveg-kép-installációjá”-ról, az Önösszeszerelo költészet rol (fotódokumentumok arról, hogy valami önmagával kapcsolatosat észrevett és úgy hagyta). A demontázs tudattalan muvelet, az aleatorikus lejegyzés, az észrevétel tudatalatti, és csak az „úgyhagyás” (a kép) tudatos. Az „aleatorikus demontázs” világkép-konstrukció, csomópont, rejtett paraméter, Altorjai és Erdély barátságának egyféle magyarázata.
Altorjai Sándor élete utolsó (46.) évében majdnem minden korábbi munkáját új munkákká „szerelte” össze, ezekben az 1979-es „kép-installációk”-ban szabadította meg magát az ido (a valószínu) minden kötöttségétol. Elegánsan rendezte meg kényszeru távozását, mint a legnagyobbak (pl. Ray Johnson). A befejezett élet nyitott remekmuvei csekély ismertségük és feldolgozatlanságuk ellenére is muködoképesek maradtak.
Altorjai „kép-installációi” látványukban talán emlékeztetnek a pop artos assemblage-okra, viszont van egy óriási kölönbség is, amely nem a látványban, hanem a tartalomban értelmezheto. Eltüntette és/vagy összetömörítette az idot, a saját megélt idejét. A megélt valóságos (valószínu) idohöz tartozó muveit bátran feláldozta ahhoz, hogy létrejöjjön a multi-ideju képi információ, amely másként nem is képzelheto el és nem is sejtheto.
A saját muvek megsemmisítése újrafelhasználás által, a régebbi munkák beépítése az újakba a múltból nézve egy olyan magatartásból származik, amely csak a szellemi értéket tartja tiszteletben. A jövobol nézve minden mu része lehet a lehetségesnek, és itt Flussert kell idéznem: „A ‘jövo’ és a ‘lehetoség’ szinonímákká válnak, az ‘ido’ azonos lesz a ‘valószínuvel’, a ‘jelen’ pedig a lehetoségek megvalósulása lesz képek formájában. A ‘jövo’ a lehetoségek multidimenzionális bokrává válik, amely ágaival a lehetetlenig fut ki, gyökerében pedig mint jelenbeni kép valósul meg.” 2 Ebben a kontextusban az egyén (muvész) nem „szerzo”, hanem permutáló.
Hogyan volt rá képes Altorjai, hogy mindazt, amit tett, megtegye?
Válaszként álljon itt két dokumentum: Nap Sándor levele és a Gyagyaista kiáltvány .
„Kedves Olvasó. Kedves önmagam. Ha ezt a két felszólító mondatot megértetted, tedd le ezt a könyvet, és simogasd meg szeretod hasát, vagy a napfény egy csóváját. A könyvet úgyis te írtad, akkor minek még elolvasni is.
De persze, mivel olvasóról szó sem lehet (egyelore a legcsekélyebb kilátás sincs arra, hogy ezt az írást valaki is rajtam kívül elolvassa), ezt a megszólítást önmagamhoz intézem. Csak önmagunkhoz írhatunk, mivel nem létezünk önmagunkban. Csak ezért írok. Mert ezt megértettem. Mert a Nap megértette önmagát. Engem ugyanis Nap Sándornak hívnak. (Mindennek van határa, csak az emberi hülyeségnek nincs.) Vagyis Te, kedves olvasóm, aki a napból és földbol, vagyis a napból és napból keletkeztél (köztudomású, hogy a föld a Napból szakadt ki)...”.
– Gyagya bácsi még édes dajkáját, a Dadát sem érti meg
– Értetlenségében a gyagyaizmus engedélyezi a táblaképfestészetet, mert miért pont a táblaképfestészetet ne engedélyezné
– a festészeti gyagyaizmus a festéket nem szívesen befolyásolja
– Gyagya bácsi szívesen lemond arról, amihez kedve van, és nem szívesen követi el azt, amihez nincs kedve
– a tilosról ugyanúgy képtelen fogalmat alkotni, mint a kötelezorol
– Gyagya bácsi, ha beteg, az engedékenység meggyógyítja
– rendszerint saját engedékenysége
– Gyagya bácsi bizonytalansága nem terjed odáig, hogy némely dologról ne állapítsa meg, hogy fölösleges
– Gyagya bácsi számára legtöbb dolog tökéletesen fölösleges
– Gyagya bácsi minden békülékenysége ellenére sincs magával kibékülve
– Gyagya arra menne, amerre terelik, de nem tudja megállapítani merre terelik
– Gyagya nem érti, hogy miért terelik
– Gyagya bácsi befelé fordul, és kint találja
magát
– Gyagya bácsi kifelé fordul és bent találja magát
– Gyagya bácsit templomajtókban elfogta a félelem, hogy nem eléggé gyagya
– A csillagos égre emeli szemét és látja, hogy a gyagyaság végtelen
– Gyagya bácsi mentol kevesebbet ért, annál tisztábban lát...
(A.S. kiállítása, katalógus, Óbuda Galéria, 1979, 22. o.)
A „Gyagya bácsi” képek (1971) csorgatott technikával készült kalligráfiák, tehát retinális szempontból semmi láthatóan új nem történt. Korniss Dezso már 1956 és 1963 között készített nonfiguratív kalligrafikus képeket, a csorgatásos festészet az o hatására terjedt el a magyar muvészetben. Az Altorjai képek azzal hoztak igazi változást, hogy címeik által konceptuálisan újrateremtodtek, és így gyökeresen elszakadtak a már ismert elozményektol. A kép és a képfelirat installációs viszonyba kerültek, a kép egy aleatorikus lejegyzés, a képfelirat pedig demontálja (szétszereli) a képet. A késobbi „szétszerelés rögtönzésre való lejegyzése” itt indul, és ezzel a fogalmazással levezetheto Altorjai egész muvészi pályája.
A sajtóban, illetve ezt megelozoen a pártban (MSZMP) komoly kritikus visszhangot váltott ki Altorjai Sándor „találmánya”, ezért ettol kezdve a kultúrpolitika a tiltott kategóriába sorolta. Így történhetett meg 1976-ban, hogy a Bocsánatot kérek! címu munkáját betiltották. A kép címét válaszként Altorjai Festmény vakoknak (Bocsánatot kérek!) -re változtatta. Ebbol az esetbol is kiderül, hogy az újítás nem a képen történik, hanem a kontextusban. Altorjainál a kép nem független könyezetétol, nem változatlan, hanem a kép egyfajta kommunikáció, diskurzus. Ebben a kontextusban a muvészet csak eszköz, az etika, a magatartás kifejezése válik fontosabbá. Nem véletlen az sem, hogy barátja, Erdély Miklós 1981-ben, az Optimista eloadás ban, A poszt-neoavantgárd magatartás jellemzoi 3 címmel kiáltványszeruen megfogalmazza, hogy mit kell tenni.
A poszt-neoavantgárd „magatartás muvészet” címszó még nem szerepel egyetlen tudományos igényu muvészeti, vagy muvészeti igényu tudományos kiadványban sem. Ha egyszer a jövoben lesz ilyen címszó — Altorjai Sándor ott jó helyet kap, vagyis flusseri értelemben, o a jövo muvésze. („Többé nem a múltból a jövobe, hanem a jövobol a jelenbe vezet az út.” 4 )
ui.: „Azt mindig is tudtam, hogy az (ostobaságnak) elvetemült butaságnak és züllött agyalágyultságnak ebben a hajszájában sikert aratni csak megalázó lehet, amitol az ember csak becstelenebb és ostobább (...)” A.S. 5
1 Bevezető az A.S. lapokhoz. (http://www.artpool.hu/Altorjai/)
2 Vilém Flusser, Az írás, Balassi Kiadó, 125. o.
3 Tartóshullám, 1985, 143. o.
4 Flusser, i.m. 125. o.
5 AL 7., 1984. január, műmelléklet, 23. o.