Mravik László • Kolozsváry, gyüjtemény, műgyüjtés és mi

---

„Amiként bizonyos e földi életbol való elmúlásunk, akként bizonytalan annak órája. S hogy örökségemben civódás ne essék, s méltatlan kezekbe ne jusson, ezért javaimról a következo rendelést teszem...”. Íme, egy 17. századi magyar végrendelet-formula, egy a temérdek közül, tartalmában igen hétköznapi. E régi korok embereinek lelki szemei még látták fejük felett a rémséges Camus-i cséphadarót, füleikkel hallották suhogását. Ma ez már inkább csak História hódolóinak kellemetlen kiváltsága.

Nos, most körülöttünk egy hatalmas örökség, melynek sorsa kétes. Kolozsváry Erno mugyujteménye, melyrol nincs testámentom, azt hiszem, legalábbis nem tudunk róla. A tét a magyar szellemi örökség önmagában lenyugözoen hatalmas, az egészhez képest persze tört része, de pótolhatatlanul fontos hányad. A 20. század muvészi teremtoerejének helyettesíthetetlenül súlyos emlékei. Múlt és jelen, azaz – a jövo.

Tankönyvi anyag, széptudományi-széptörténeti hivatkozások tömegének tárgya. Hogyan is mondaná a rendszerezésre nem mindig törekvo, de a súlypontokra és a részletekre nagyon is ügyelo hajdani végakarat, kissé modernizált, becsületes magyar scientistától igen távoli szavakkal:

Vagyon egy sor fo-fo képem a magyar piktúra hercegétol, ama Corniss Desiderius uramtól, melyeket is a princepstol szerzettem. Köztük is a jeles Fuvolázó t ecsetelo darab, mely van olyan, mint akármily Miró.

Item sok képem Keserü Ilonától egy sor mindenféle mesterségben igen jó darab, mutatván, hogy a dekoratív és az ábrázoló szép mesterségek egymástól elszakítása inkább rugama a muértésnek, semmint a muteremtésnek. Mutatják ezek a szibillai asszonyt megannyi idoben, ifjan s éretten.

Item rengeteg dolog Bálint Endréstol, aki minden nép szomorúságát és tragédiáját meg tudta mutatni, kit is küldtenek a mugyujtok olykor a kétségbeesésbe számos kérincsélésükkel, minek is o ellenállni nehezen tudott, tartván a muveket bírlalni vágyóktól, minthogy ezektol olykor verést is nyert vala, bárha csak az iránta való rajongás okán. E számfeletti ütlegeket nem gyarapítottam, magam jó úton szerzettem az opusokat, árukat türelmesen leróván.

Item jeles írott képek Ország Lilitol, mindenféle módon csinálva, sok idokbol szintén. Vagyon közöttük egy hármas kép: Ab Urbe Condita, csakugyan idézve a hatalmas római históriás lelkét, s Rómát, amelybol vétettünk. Emez mesterno ifjonti munkái igen rémségesek, tudatván a félelemrol, személyesen mutatván azt, s szólítván a szemlélot: félsz te is, mert van miért.

Item kicsiny és nagy mesterséges muvek Deim Páltól, apró és hatalmas is, ám lélekben mind nagy, s valahány igen szigorú. Vagyon ezekben is egy hármas kép, mely írott is, faragott is, miként a kései barbár stílus megannyi halhatatlan ájtatossági alkotmánya, s amely munkában szerény tudásom szerint magam is részt vettem, alakítván annak szellemét – Isten ne vegye tolem kevélységül.

Item egy sor egybevágó kép Anna Margittól, aki fordult a nép lelke felé, s oly szép ábrázatokat ecsetelt, s alázatosan fordult Isten felé.

Item nagy muvek Kondor Béla kezétol, ki a gonoszság terjedése mián búsultában hagyta itt e világot. S tán nem is a rossz kor volt fo bánata, hanem annak megismerése, hogy a gonosz örök és mindig viruló ereju, s bárha a jó is örök, de gyakran elhanyatlik, s enyészni látszik.

Item Román György, a nagyereju néma képeinek java, melyek sehol úgy egybegyujtve nincsenek, mint éppen itt. Ez alig becsült egyik legnagyobbunk bizony minket ecsetel, amint kavargunk, zagyva tömegben, ahogy azt a régi vlám és nederlandi mesterek is már mutatták, s a vigadó-szomorkodó tömeg mit sem tud a végítéletrol, amely lehet bármely távol, mégis mindig itt lehet.

Item Vaszkó Erzsébet sötét igazságai, mélybol világító formái és színei több képen is. A magány tisztasága. A nem tisztelt kvalitás, a hálátlan kor a mellozés közepette is nyugodtan alkotó ember nagyszeru pasztelljei.

Item El Kazovszkij nagy sorozata, nyughatatlan nagyfogú ordasok és kupolás templomok festojének sok képe, agyafúrt és rémiszto dolgoknak mutatkoznak. Rólunk szólnak, hitetlen nagyképuekrol, s azt is mondják: ugyan a homlokunk felett viseljük az orrunkat napnyugati gogünkben, önmagunkról szott álmainkban – hanem azért szittyák vagyunk mégiscsak – ami persze szintén csak álom.

Mindezeket és még sok másokat mindent magam gyujtöttem egybe, tárházamba örökül mit sem kapva. Ugyan megkoplalva minden javaimat, de nem lemondva szép asszonyomról, a gyermek gyönyöruségérol.

Item, Item... Térjünk csak vissza a jelenbe. Ki merné mind elosorolni a nem annyira kontár szavakat hallani, mint csodákat látni és gondolatokban elmerülni vágyók elott. Csak kósza remekeket hadd említsünk még, Farkas István egyik legdrámaibb festményét, Egry József panteisztikus fénycsodáinak egyik legelképesztobb példányát, Gulácsy híres festményét. És a szobrokat, melyek a gyujtemény ösvényei a régebbi múltba, de mondhatnók úgy is, talán helyesebben, hogy átjárók a múltból a jelenbe. „Ki merre fordul, aszerint.”

Tehát, az örökség, a kulturális. Amelyrol most éppen áll a vita, mert átkeresztelés történt az államigazgatásban.
A dolog érdeme persze nem a nevétol függ, de azért itt is érdemes megállni egy pillanatra. Nem oszthatjuk, az új minisztérium-néven fennakadva, azon aggodalmat, hogy a név, mely lehet program is, hátrányos helyzetbe hozza a kortárs muvészetet, amelyrol mintegy megfeledkezni látszik. Sokan vagyunk, s egyre többen azok, akik úgy gondoljuk, sot tudjuk, biztosak vagyunk benne, hogy minden igazi mu, amely alkotója muhelyébol kikerül, azonnal a magyar kulturális örökség részévé válik, önmagától, mindenfajta kinevezés és hivatalos pecsét nélkül. Tovább megyek: már egy nagy mu ideája is ennek a része. Ez nem szólam, ez történeti tény. Mellozve a hosszas felsorolást, elég Leonardo Trivulzió-emlékmuvére utalnunk, mely végso formájában soha el nem készült, mégis értekezések tömege szól róla, és e meg nem született csodaszobor igen sok, befejezett munek vált mintájává. Hátrább tehát az agarakkal, indulatokat mellozni kéretik, agyvelot használni tanácsos. Helyesen érteni, s nem kapkodva értelmezni.

Szellemi örökségünk fennforgó, most itt látható és nem látható, részint fogyó, részint gyarapodó matériáját természetesen védeni és orizni szükséges. Meggyozodésem azonban, hogy helyes volna felhagyni már végre azzal a reménnyel, hogy a kulturális tárca által kezdeményezett jogszabályi módosítások, netán új jogszabályok a jelenlegi, köztudottan nem lelkesíto helyzeten érdemben tudnak változtatni. Piacgazdaságban élünk, ha kulturális örökségünk védelmében nem lesz mód a piaci szabályok szükséges korrekciójára, stabil helyzet kialakítására, akkor az örökség mualkotásokból álló része tekintélyes számban el fog tunni a köz muvelodésének horizontjáról és az országból is. Magyarán: ha nem veszik tudomásul az illetékesek, hogy itt olyan speciális dolgokról van szó, ahol a jelenlegi adószabályok, adókedvezmények, vámszabályok, export- és importösztönzok és -gátlók egészükben
a muvek tartós nyilvánossága, tehát a muvelodés ellen, a muvészek jobb alkotói lehetoségei ellen, tehát a muvelodés ellen, a muvészek jobb alkotói lehetoségei ellen, s megkockáztatom: a magánmecenatúra ellen hatnak, akkor csak barkácsolni lehet, megújulni nem. Nem ez a helyes alkalom az, ahol ezt részletezni kellene.
 
 

Különféle helyzetekbol láthattam 1987 óta, hogyan ácsingózik minden kormányzat a vagyonadó bevezetése iránt. Micsoda lelkesedést mutattak a pénzügyi irányítók a magánkézben lévo muvészeti produktumok iránt, s milyen ádázul próbálták kukkolni, hogy kinek milyen gyujteménye van. Elsosorban természetesen a védett tárgyak múzeumi nyilvántartásaira kívántak rátenyerelni. Tagadták persze, hogy vagyonadózási okok miatt tennék ezt, azt állították, hogy ezzel inkább a társadalmi igazságosságot akarják szolgálni. Nem tudom, hogy ki mit gondol errol, én azonban úgy vagyok vele, hogy lúdborözni kezdek a félelemtol, ha a pénzügyi és adószervek akarnak a társadalmi igazságosság orei lenni. Ha ilyesmi hangzik el, akkor tudni lehet, hogy a szellemi szféra munkásainak mind csekélyebb, inkább nulla kedvezményeibol ismét el fognak vonni. Pedig ez nem az o dolguk, erre végre átfogó, a dolgok valós természetét megismerni hajlandó törvényhozás hivatott. Ám milyen sajátosan került le mindig a napirendrol ez az elképzelés, gondolom, lobbyk nyomására. Újabban megint hallani a vagyonadóról, jaj nekünk.

Aki mutárgyakkal és mugyujtéssel foglalkozik, tudja, hogy az elsorangú mutárgyak kisebb része aukciókon, az oroszlánrész viszont „kéz alatt” cserél gazdát, s a „kéz alatti” akciók nem kis része a tárgy illegális külföldre vitelét célozza. Amíg tehát a jogszabályok és a jogszabályokkal kapcsolatos, ha szabad így mondani, „inflációs várakozás” tényleges hatóero, addig lehet hozni új törvényt, lehet alapítani mukincsvédelmi intézményeket, nem lesz érdemi változás. S még az okos törvény sem garancia, szükség lenne még valódi polgárra is, olyanra, amelynek nem csupán esze és muveltsége van, hanem pénze is. Nem véletlen, hogy a ma még létezo nagyobb és igényesebb mugyujtemények 90 százaléka orvosok kezén van, vagy ha nem, akkor orvostól örökölték azokat mai tulajdonosai. (Azt semmi módon nem merném kimondani, hogy a paraszolvencia elleni küzdelem sikere erosen legyengítené a muvészeti magánmecenatúrát.)

Kolozsváry Erno a 10 százalékos kisebbséget testesíti meg. Amit összerakott évtizedek során, hallatlan szívóssággal, az valójában egy modern muvészeti múzeum. Kétségtelen, hogy több elsorangú mester teljesen hiányzik belole, ahogyan egyébként a múzeumokból is. A múzeum alaptermészetébol következik, hogy anyaga nem teljes. Ha már két múzeum van a világon, azok már csak csonkák lehetnek.

Ugyanakkor a Kolozsváry-gyujtemény karaktere teljesen világos, számomra mindenképpen. Ízlésem szerint való, hogy a szellemi mag, a kiindulás az Európai Iskola volt, az egésznek a mélyén Vajda Lajos szelleme izzik. S az Európai Iskolával szellemi rokonságot tartókkal folytatja. Egy ido után persze neki is, mint mindenkinek, meg kellett próbálnia új utakra térni. Ez minden modern muvészetet gyujtonek nagy próbaköve. A Kolozsváry gyujteményt ebben a keresésben az Európai Iskolától örökölt szempontrendszer látta el megbízható méromuszerekkel. Ezek: a forma tökéletességének alkumentes betartása, mert csakis ettol mualkotás a festmény és a szobor is, emellett a munkák szellemi mélysége, gondolati bonyolultsága iránti, valószínuleg ösztönös igény. A ma muvészetébe, mint minden koréba, e két szempont alapos rendet vág és könnyíti a válogatást. Általában nem szeretem az ilyen nagy szavakat, esetünkben azonban ezek igazsága azonnal ellenorizheto, itt, e termekben.

Tisztelt közönség, remélem érzik, hogy ez most rendkívüli pillanat. No nem ez a megnyitó ünnepség, hanem ez a kiállítás. Olyan alkalom ez, melyen megtekintheto a legnagyobb és legszellemesebb modern magyar mugyujtemény. Olyan, amelyik már így, ahogy van, soha nem fog megismétlodni. Utoljára láthatunk egy olyan kollekciót, amely az ember rátermettségének, szellemi akaratának és nem a nagy vagyonnak köszönheto. Fogunk még mi hódolni egyszeru pénzeszsákoknak is. De most ez még nincs itt. Utoljára látunk olyat, amelynek forrása az emberi szellem délidei ragyogása, ahol a gyujto maga is muvésszé lényegült át. Gondolkodjunk, s fehéredjen el az orrunk hegye, lúdborözzünk együtt. Vajh mikor lesz megint ilyen közös élményünk?

És mégis: egy dologban olyan ez a gyujtemény, minden rendkívülisége mellett is, mint mindegyik. Szokásos körülmények közt sorsa szétesés.

Jó, hogy itt van, Miniszter úr. Ne engedje.