Gerhardt Pál idén nyáron halt meg, Emlékeinek felidézésével búcsúzunk tole. (Vallomása Gazdag Gyula: A Balázs Béla Stúdió története címu kétrészes filmjében szerepel.)
Kinn voltam Párizsban, és nagyon erősen hatott rám. Földobott, ahogy mondani szokták. Éreztem, hogy valamit csinálni kell, és ez a lelkiállapot tettekre késztetett, amikor visszajöttem.
Tulajdonképpen nagyon benne volt a levegőben, hogy valamit csinálni kellene. Én voltam, akiben konkrétan megfogalmazódott ez az érzés, és elindítottam a harcot. Harcnak azért nevezem, mert nagyon nehéz volt ezt az egészet létrehozni. Azért volt nehéz, mert kicsit furcsának, bizarrnak hatott az ötlet, hogy legyen még egy külön csoport, amelyik filmet csinál a hivatalos filmgyárakon kívül. Másrészt volt egyéb ellenállás is. Tudjuk, hogy akik tojáson belül vannak, azok mindig védik a maguk érdekeit. Voltak olyan futó-meno nagy rendezok, akik nem akarták, hogy legyen egy konkurens csoport. Pláne, hogy az fiatalokból álljon, akik majd méltó konkurenseikké válhatnak.
Nagyon taktikusnak kellett lenni, hogy ezt meg lehessen csinálni. Úgy gondoltam, hogy a Filmszakszervezeten keresztül indulok el, mert ez volt a legtermészetesebb. Leírtam, megfogalmaztam, beadtuk az egészet, és a minisztérium elfogadta. Fölmerül a kérdés, hogy miért? Szerintem az egyik természetes ok az volt, hogy a minisztériumban is kíváncsiak voltak arra, hogy mi rejlik a fiatalokban. Mit lehet belolük kihozni még azon kívül, ami a szisztémából amúgy is adódik. Másrészt, talán szövetségeseket reméltek az úgynevezett nagy öregekkel szemben, akik azért mégis a maguk módján és a maguk szempontjai szerint csinálták akkor a filmeket, és akiket nem lehetett csak úgy kézben tartani. Természetes volt, hogy a fiatalokat támogatták.
Ez a támogatás inkább csak erkölcsi jellegű volt. Nagyon kevés pénzről lehetett csak szó. Gyakorlatilag csak arról, amit majd mi a munkahelyünkön összespórolunk, vagy hogy esetleg ok is adnak majd valamit, továbbá „hát majd, majd próbálunk valamit összehozni” alapon. Mi nem vártuk meg a majdot, hanem rögtön hozzáfogtunk, és dolgozni kezdtünk.
Tehát a szakszervezeten belül is volt harc. Voltak, akik minket támogattak, és volt aki nagyon ellenkezett. Volt egy régi, nagy rendezo, aki kiállt a Filmgyár udvarára, és gúnyosan mondta a fiataloknak, hogy „na, mi van, mentek a Gerhardt klubba?” Sot, hivatalos üléseken is megpróbált minket meggyozni arról, hogy az egésznek nincs semmi értelme, mert akkor még pozíciója is volt a szakszervezetben.
1959. december 11-én megtartottuk alakuló ülésünket a Fészekben. Ezen részt vettek azok a meghívott, kiválasztott rendezok, operatőrök és egyéb filmszakemberek, akikrol úgy gondoltuk, hogy alkalmasak arra, hogy csinálják a Balázs Béla Stúdiót. Felolvastam a magam kis programját, amit elfogadtak, jónak tartottak, és megszavazták a Stúdió létét. Javaslatomra Balázs Béla Stúdió lett a neve.
Béla bácsit a foiskoláról ismertem. Nagyon szerettem, becsültem. Tiszteletre méltóan nagy tudású ember volt. Őt se nagyon becsülték meg annak idején, hiszen ki sem nevezték tanárnak a Színmuvészeti Főiskolára. Csak óraadónak. Ami nagyon jellemző dolog volt. Már az egész világon ismerték, és tisztelték. Neve volt. A halála után gyászüléseket tartottak mindenhol, és nálunk nem lehetett főiskolai tanár. Úgy gondoltam, azzal is adózunk a Béla bácsi emlékének, hogyha róla nevezzük el ezt a kört.