A Mare Articum elsõ, azaz 0/97-es száma Szczecinben jelent meg, fõszerkesztõje az Amfilada Galéria kurátora, Grzegorz Ferber. E pozíciója ellenére is alighanem inkább csak egy alrendszer mozgatója, nem pedig központi figurája annak a hold nélküli, északkelet-német, dán, észak-lengyel, dél-svéd, északnyugat-orosz, észt, lett, litván holdudvarnak, ami a lap sajátos kulturális terét alkotja. E tér, a balti régió mito-geográfiai leírásához nem használhatók az olyan hierarchiaképzõ metaforák, mint a tengely vagy a központ, hisz belül üres (eltekintve a szigetektõl), inkább a part menti városok sajátos hálózataként képzelhetõ el. Amúgy a lap az alaposan átgondolt regionális kulturális együttmûködés eredménye. Legfõbb támogatója a Balti Városok Szövetsége, amely a litvániai Klaipedában alternatív színházi napokat (1998. augusztus), Szczecinben pedig balti színházi találkozót rendez (1998. szeptember).
Az új negyedévi mûvészeti magazin indulását bejelentõ szerkesztõségi köszöntõ címe fekete alapon piros betûkkel hirdeti, hogy Szczecin a balti térségben keresi regionális kulturális identitását. Ez nem a jópofa testvérvárosokból érkezõ mûkedvelõ népitáncosoknak szóló udvariassági formula. A lengyel Tengermellék múltja a német történelem része * , mai lakosságát az 1939 elõtti Lengyelország legkülönbözõbb tájegységeibõl terelték oda. Lengyelországban az észak-dél ellentét nem az olasz vagy ex-jugoszláv séma szerint értelmezendõ, az északi itt nem az elit szinonimája. A tengermelléki képzõmûvészek mellõzöttnek érzik magukat, a varsói és krakkói csoportok hegemóniájára panaszkodnak. Kétkedve fogadtak egy, a lengyel-cseh-szlovák-magyar-szlovén-horvát együttmûködésre utaló regionális alternatívát, bár megjegyezték, hogy ha a már mûködõ balti változat mellett ez is összejönne, akkor a világvégi Gdañsk lenne a világ közepe, mert ez lenne a két rendszer egyetlen közös pontja. De, mint mondták, dõreség lenne délibábokat kergetni, a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok már senkit nem érdekelnek, inkább a Szovjetúnióból szalasztott balti országok és a balkáni háborúból kikeveredõ utódállamok mûvészetére irányul a figyelem és a vásárlóerõ. Hogy hol - az nem derült ki, lehet, hogy Stockholmra gondoltak.
A fõszerkesztõ, Grzegorz Ferber bevezetõ cikkében azon mereng, mennyiben egyeztethetõ össze a mûvészet térbelisége a megvalósult ideaként felfogott globális faluval, hogyan rajzolható fel ebben az összezsugorodott térben a vizuális mûvészetek térképe, illetve valóban nemzetközi-e a mûvészet nyelve. Mindenesetre megígérte, hogy a következõ számot egy vitathatatlanul nemzetközi jelenségnek, az utópista és absztrakt gondolkodásnak szentelik. Lehet hozzászólni.
A lap esszérovata Michael Haerdter Posztmodern nomadizmus címû írásával kezdõdik. A szerzõ ízekre szedi azt a kultúrafelfogást, amellyel a XVIII. század végén ajándékozta meg a Baltikum az emberiséget Herder közbeiktatásával. Herder a homogén etnikumok izolált kultúráját találta szépnek, a nemzeteket személyként, jellemként, kiforrott egyéniségként kezelte - e derûs pedagógiai utópiára Haerdter rászabadítja Wolfgang Welsch transzkulturális hibridjét, a káoszelméletet, Vilém Flusser nomadizmusát, McEvilley globalizmusát, amely nemcsak a kilencvenes évek elõtti mûvészettörténetet, hanem a megismerés nyugati módszereit is érvényteleníti (a nyugati kultúrát tekintették "egyetemesnek: a nem nyugati kultúra VALAMI EGÉSZEN MÁS"). Enzensbergert is idézi - eredendõen vadászok, gyûjtögetõk, pásztorok volnánk, a letelepült életmód késõbbi fejlemény (bár a tízezer évvel ezelõtti stílusváltás nélkül aligha jött volna létre a lapban bemutatott Künstlerhaus Bethanien, a koppenhágai Kulturfabrikken, az oroñskói Lengyel Szobrászati Központ vagy az Új Mûvészeti Központ Gotland szigetén, a Balti-tenger közepén). Végül a nomád mûvészt - ezúttal egy Deleuze-idézet felvonultatásával - úgy definiálja, hogy akár ki se mozduljon otthonról, elég, ha "megszabadul minden korlátozástól és kulturális klisétõl".
A mûvészet és a nemzeti identitás címû esszé szerzõje, Grzegorz Dziamski az elõzményeket is felvonultatja, így csak a végén jut el oda, ahonnan Haerdter kiindul, s ahová meg is tér. Dziamski jó száz évvel ezelõtt, Matejkóval kezdi a történetet (a lengyeleknek nem volt államuk, de Matejko festett nekik), folytatja a századelõ modernista fordulatával - a magyar Nyugat (The West, 1908-1921) magazint és a Nyolcak (The Eight) csoportot is említi, de a Nyolcak cseh és lengyel megfelelõirõl is ír - az avantgárddal, az 1956 utáni változásokkal, a nyolcvanas évekkel. A végeredmény: a kilencvenes években végre megvalósult a nemzeti emancipáció, és szétesett a közép-európai mûvészetet rendezõ két nagy elbeszélés (a nemzeti és az avantgárd). Azóta a mûvészeket transzkulturális perspektívából látjuk (ahogy a maguk kis történetét mesélik).
Hasonló történetet mesél a bornholmi múzeumigazgató, Lars Kaerulf Moller a dán mûvészetrõl - nemzeti festészet a század elején a német romantika hatására, majd elhatárolódás a "nagy szomszédnak" nevezett, ötletadó országtól. A cikk végén a szerzõ a felsorolás õsi retorikai csodafegyverével próbálja rabul ejteni a baltiság lényegét: Dosztojevszkij, Kant, Schopenhauer, Thomas Mann, Caspar David Friedrich és a dánok.
Emellett interjú olvasható a stockholmi Modern Mûvészeti Múzeum igazgatójával, David Elliottal Mûvészet és nacionalizmus címmel. Az igazgató többre becsüli az elõbbit, mint az utóbbit, bár a nacionalizmuson belül megkülönbözteti a szovjet korszakkal magyarázható és igazolható enyhe balti változatot a cigányellenes és antiszemita Romániában és Magyarországon uralkodó állapotoktól.
Elmélkedések a kihunyó tûz mellett címû esszéjében Martin Zelmenis rigai fotós és író azon töpreng, átadhatók-e a külvilágnak a keleti tapasztalatok, vagy inkább jobb lenne (lehet-e) szabadulni ezektõl. Szégyenletesen elmaradott lények lennénk, a történelem kísértetei, akik kétségbeesetten bizonygatják, hogy a civilizált világhoz tartoznak? Azzal vigasztalja magát, hogy újabban divatba jött a realizmus - igaz, mint a valóság pótszere. A mûvészetben csalódott kétkedõknek a házassági tanácsadók módszerét ajánlja: elõbb változz meg, aztán várhatsz valami hasonlót a hitvestõl. "Nem vezet jóra mindig csak azt emlegetni, milyen volt régen. Hasonló a helyzet a mûvészettel is - attól még nem jön vissza a régi nagyság, ha a nagy napokat emlegetjük. Talán a mûvészetet is úgy kell kezelni, mint egy szétesõ házasságot."
A lap fennmaradó részében új irányzatokról, alkotókról, csoportokról és kiállításokról olvashatunk. Az anyagból a szentpétervári neoakadémizmusról írt kritika és egy Bugajev-interjú látszik a legérdekesebbnek.