Yves Bergeret költõtársam találta ki és rendezte meg a Pompidou Központban elõször ezt a kiállítást. Victor Segalen még a századelõn utazott Gauguin nyomában Tahitire, majd késõbb Kínába, ahol ásatásokat is folytatott, és így képein a kínai kultúra mélyrétegeibõl feltárt szobrokat és sírköveket is megörökített. Bár én is részt vettem ásatásokon, így például az ötvenes években Qumránban - nálam a legfontosabb a költészet és a vizuális élmény párhuzamos megjelenítése. Én a Közel-Keleten, különbözõ arab országokban éltem hosszú évekig. A sivatag élménye hozta el költészetembe azokat a mûveket, amelyek publikálásra "ítéltettek". Megörökítettem bennük, majd a fényképeimen is, egy-egy oázis kis településeit, a beduinok hosszú vándorlásait a sivatagban. A víz a legfontosabb ezen a tájon - és minden e köré szervezõdik a Közel-Keleten.
Közös egyébként még Segalen sorsában és az enyémben, hogy tulajdonképpen mindketten orvosként éltünk és dolgoztunk. Én a jeruzsálemi és a betlehemi francia kórházak sebésze voltam és ha 1955-ben nem Párizsban kaptam volna állásajánlatot a Francia Külügyminisztériumban - ki tudja, hogyan alakult volna az életem.
A hetvenes években francia költõként - költõdelegációval - érkezett elõször újra Magyarországra. Mit jelentett önnek ez a találkozás?
1973-ban francia költõként jöttem vissza elõször Magyarországra, és akkor itt olyan kitûnõ költõkkel találkozhattam, mint Illyés Gyula, Pilinszky János, Weöres Sándor és felesége, Károlyi Amy, valamint Vas István és Somlyó György. Hosszú idõ után ekkor kerültem újra kapcsolatba a magyar irodalommal. Bizonyos szempontból egészen más és döntõ találkozás volt ez számomra.
Meg kell vallanom, hogy korábban
legfeljebb könyv-élményeim lehettek - hiszen nagyon
fiatalon kerültem el Erdélybõl és Magyarországról.
Azután Franciaországban a kezdeti megélhetési
gondok, az orvosegyetemi tanulmányok nem is igen tették lehetõvé
az irodalmi kapcsolatok intenzív ápolását.
Mindez csak késõbb kezdõdhetett.
Ez a magyarországi út azonban
döntõ volt. Ezután fogtam bele magyar költõk
mûveinek fordításába, és akkor kezdték
fordítani itt az én mûveimet is.
A maga különleges helyzetébõl nézve milyen a mûvészet helyzete napjainkban?
Azt hiszem, nagyon sok függ a körülményektõl, a neveltetéstõl a mûvészet befogadásakor. Világszerte nagyon sokan élnek úgy, hogy nem igényelnek ilyenfajta élményeket. Én gyerekkoromban inkább a zene és az irodalom iránt érdeklõdtem csupán - mert szerencsémre jó tanáraim voltak gimnazista koromban. Késõbb alakult ki bennem az érdeklõdés a képzõmûvészet, és azon belül leginkább a szobrászat iránt. Megismertem Étienne Hajdut, aki ugyancsak erdélyi származású, és az egyik legelismertebb francia szobrász lett. Bár személyesen nem ismertem õket, nagyon szeretem Giacometti és Brâncusi szobrait. Hajdu néhány éve sajnos már nincs közöttünk, de haláláig nagyon jó baráti kapcsolatban voltam vele.
Mennyire tudta figyelemmel kísérni Étienne Hajdu mûvészi pályáját?
Meglehetõsen közelrõl láthattam mûvei születését, ha nem is mindjárt a kezdetektõl, merthogy csak a hatvanas évek elején kerültem vele kapcsolatba. Az ezt megelõzõ éveirõl annyit tudok, amennyit könyvekbõl olvashattam, illetve amit mûtermében mutatott nekem a korábbi évek termésébõl. Ugyanis valahányszor Párizsban jártunk, feleségemmel együtt mindig elmentünk hozzá. Igaz, el kell mondanom, hogy elõször Jeruzsálemben találkoztunk a hatvanas évek elején. Párizs egyik elõvárosában, Bagneux-ben volt a mûterme, oda jártunk hozzá. Ott született annak a közös könyvnek is az ötlete, amelyben verseimet az õ egészen sajátos papírból készült mûalkotásai, ahogyan õ nevezte "papírlenyomatai" illusztrálták. Készült egy film is arról, ahogyan mûtermében járkálva a szobrairól és egyáltalán a mûvészetrõl beszélgettünk. Ugyanebben az idõben jártunk össze még egy nevezetes mûvészpárral: Marie-Hélène Viera da Silvával és Szenes Árpáddal. Õk is jóban voltak egyébként Hajduval. Barátságuk sokat jelentett számomra. Szenes Árpáddal is kiadtunk egy könyvet közösen. Verseimet az õ tollrajzai után készített metszetei illusztrálták. Sok festõ-jóbarátom is van - mégis szeretnék egy ugyancsak magyar származásút kiemelni a sorból, akit még csak néhány éve ismerek, de nagy festõnek tartok. Õ is Párizsban él: Alexandre Hollan. Dehát még napokig beszélgethetnénk mûvészbarátaimról. Megemlíteném még Ligeti György Hamburgban élõ zenész barátomat, és azokat a kínai festõbarátaimat, Zao Wou-kit és T'angot, akikkel több közös könyvet is készítettem. Õk a taoista szellemi hagyományt megújítva készítették el illusztrációikat verseimhez.