A "Mester és tanítvány" címû kiállítást azzal a gondolattal szeretném bevezetni, hogy mindnyájan tanítványok vagyunk. Messzemenõ értelemben, fõleg, ha mûvészetrõl, kutatásról van szó. Kutatásról, s nem pedig keresgélésrõl. Mert a keresgélés természete az összevisszaság. De a kutatáshoz csak akkor érdemes hozzáfogni, ha jó okunk van hinni, bízni abban, hogy ahol most ásni fogunk, ott vizet találunk.
Ilyen értelemben nincsen különbség mester és tanítvány között. Hiszen a mester is rászorul annak kifürkészésére, hogy hol van jó hely, hol érdemes kutatni, kutat ásni.
Megpróbálok a 20. század kezdetén született válaszból mondani valamit arra a kérdésre, hogy hol érdemes kutatni a mûvésznek, a szobrásznak. Ott, ahol kimeríthetetlen gazdagságban szökik az élet vize a földbõl. Ezt a kimeríthetetlenséget, ezt a gejzírt hívták "abszolút mûvészetnek" vagy a "természet rejtett arcának", ahogy Kállai Ernõ mondotta.
A legjobban elterjedt kifejezés az absztrakció lett. De ezt az ikonfestés világában sokkal találóbban így mondják: a nem-teremtett fényben jelenik meg az, ami olyan, mint a víz annak, aki látni akar. Innen, az ikonfestõk tapasztalatából született az áttörés, a "break-through" - mondják az olajkutatók, mikor az olaj feltör a földbõl - az elemi kifejezésmódokban rejlõ kimeríthetetlen variációkhoz. Gondolok itt Kandinszkij, Klee, Archipenko, Vajda Lajos világára. De már az utolsó nagy klasszikus mûvészet, a barokk is a variációk kimeríthetetlen gazdagságából élt, amíg saját utánzatai el nem temették.
A kiállítás jó alkalmat nyújt arra, hogy elgondolkozzunk azon az életmentõ szakadékon, ami elválasztja a hétköznapok kézzelfoghatóságát attól, ami gazdagabb élmény, vagy akár olyan tapasztalat, mely úgy tör ránk, mint a gátszakadás.
Hadd ajánljak egy idevágó, magyarul frissen megjelent élménybeszámolót, Aldous Huxley Az észlelés kapui címû munkáját. Huxley arról számol be, hogy a képek micsoda zuhataga tört rá, mikor mások társaságában megtapasztalta, mi a hatása a meszkalin nevû drognak.Ezt az idegmérget az indiánok használták, amikor évente egyszer visszavonultak egy elhagyott helyre, ahol kis csoportban egy héten át itták a peyotl nevû cserje levelébõl fõzött teát. A meszkalintól berúgni nem lehet, de annak, aki issza, megnyílik a harmadik szeme, és látni kezd a nem-teremtett fényben.
A látomások ezen áradata a kisgyermekekre is jellemzõ. Az elmebetegek élményei és a régi világ extatikus, orgiás ünnepei is ebben különböztek a józan napoktól. Ennek a századnak az elsõ évtizedében olyan mûvészet született, amelyet akkortájt mindig együtt emlegettek a kisgyerekek és az elmebetegek rajzaival. Vagy szuggesztív egyszerûségük miatt, vagy azért, mert mindhárom esetben érezni lehetett, hogy csak mutatványpéldái kerülnek a szemünk elé vagy a fülünkbe egy kimeríthetetlen gazdagságnak, legyen szó hangról, képrõl, színrõl, formáról.
Nos, a kiállított szobrok újra hírt adnak arról a formagazdagságról, amely kiskorunkban, egészen kicsi gyermekként természetes volt mindnyájunk számára. A mûvészet emlékeztet bennünket eredeti természetünkre. Ez egy megtáltosodott természet, amely akkor is a gazdagságban van otthon, ha a körülmények igazán nem arra vallanak. Ez a közvetlenebb, nem leszûkített módja a világ érzékelésének. A szellemi, szabadon szárnyaló, képzelõerõvel feltöltött és kombináló, még a teóriával is rokon látásmód túl gazdag ahhoz, hogy alkalmas legyen a hétköznapi tennivalókra. Erre a célra az évek során megtanuljuk leszûkíteni, kiszûrni, elszegényíteni az eredeti tapasztalás gazdagságát. Így magyarázza ezt a titokzatos lebénulását az érzékelés szabad szárnyalásának a francia filozófus, Bergson.
Körösényi és Kovács munkáit hajszálgyökerek kötik össze az itt szóba hozott nagylélegzetû dolgokkal. Mi sem könnyebb, mint kedvelni õket. Én is ezt teszem.
A kiállítás megnyitása alkalmából folytatni szeretném a meghívón olvasható fenti bevezetõt. Arra gondoltam, azzal kellene foglalkoznunk, miért lett fontos az absztrakció a mûvészetben. Az absztrakció, azaz a közvetett, nem közvetlen vonatkozás a szemlélõt körülvevõ világra, amely nem lesz egyértelmûen leképezve, lemásolva, hanem a látásunk lesz interpretálva egy hasonlattal. Jelek, sémák, architektúrák, geometrikus figurák, gömbök, kockák, háromszögek szerepeltek bõven az utolsó öt évszázad európai mûvészetében is. Mióta a képzõmûvészetek fõ témája nem a bibliai, nem az evangéliumi történetek elbeszélésébõl adódott.
Itt megjegyezhetjük, hogy más kontinensen nem is létezett soha olyan mûvészet, melyen eluralkodott volna a lemásolás, a tárgyak, testek, tények puszta reprodukciója.
Egy nemrégiben elhunyt angol elméleti fizikus, a londoni egyetem volt tanára, David Bohm szerint nemcsak a századeleji Európa mûvészetében megjelent nagy absztrakció maradt nagyrészt értetlen, hanem szerinte a modern fizikát, kozmogóniát és csillagászatot sem értette még a mûvelt közönség sem. Mégpedig azért nem, mert nem vonatkozik olyan közvetlenül, olyan kézzelfoghatóan a testes, "feldarabolt" világra, mint a newtoni fizika, ahol testek mozognak és gravitáció van. A relativitás elméletében például szilárd testnek nincs is létjogosultsága, azaz nem lehet benne meghatározni, leírni egy szilárd testet. Vagyis a relativitáselmélet szerint a világ nem feldarabolható.
Ráadásul a mai fizikai elméletek nem a világról szólnak, hanem a szemlélõ világáról. Ez a szemlélõ pedig egy furcsa szemlélõ, mert ahelyett, hogy rámeredne a világra vagy egy tárgyra, matematikai egyenletekbõl olvassa ki a világ összefüggéseit. Amire a modern fizika irányul, az szemmel nem látható, mert annyira parányi, vagy annyira óriási, és kézzelfoghatósága inkább csak az olyan borzalmas esetekben nyilvánul meg, mint a csernobili sok száztonnányi sugárzó romhalmaz.
Az absztrakt mûvészet is figurákból, színekbõl, hangokból, azaz a világban elidegenedett figurák rokonságából, nagyszerûségébõl, zártságából vagy ellentéteinek egységébõl, az ellentmondások egymáshoz simulódásából érti meg a világot. Ezen hasonlatokon át nézi a világot. Erre szeretném felhívni a figyelmet, vagyis, hogy az absztrakt mûvészet a világ megértése, összehasonlító variációk által történõ megismerése. A mûvészet mindig is a kérdezõ ember megkérdezése volt. Olyan extatikus, nyomokból és érintésbõl kiolvasható tudás, mint az erotika. Megismerés, tehát. Feldarabolás helyett pedig a világ egyszerû és szuggesztív perspektívákban, motívumokban és ezek számos variációjában jelenik meg.
A mai és a keletkezõben lévõ fizika szinte tiszta matematika, melynek képleteit kottaként kell olvasni. Mert ekkor úgy oldódik fel a fogalmak darabossága, kettõssége, ellentmondása, ahogy a kivetített filmkockák alkotnak összefüggõ eseményt, és adnak ezáltal folytonos élményt. Ez a magas absztrakciónak, a képletes gondolkodásnak az oldó, összefüggést újrateremtõ hatása.
Miért lett fontos az absztrakció a fizikában? Mert áthatja a feldaraboló szemléletet, megszûnteti annak eluralkodását. David Bohm szerint csak a kezdetén vagyunk egy olyan befelé csavarodó rend felfedezésének, amelyben a szemlélõ sem lesz eldarabolva a világtól. A kibernetikában ez már természetes: egy körkörös gondolkozásról van szó, melyet a megfigyelõ nem kívülrõl él meg.
Ha a gondolkodás és a figyelem használatában ilyen "nagy dolgok fõnek, forrnak, keseregnek" - mint Ady mondaná -, akkor ez a mûvészetnek jó hír: örömhír.
A szobrászatban és festészetben az absztrakció ma is, és minden más kultúrában az írással rokon, képíró. Úgy folytonos, mint az írás, azaz csöppnyi differenciákból és velerezgésbõl, empátiából adódik. Hacsak nem árulják el a nagyhatalmú divat, a piac és a tévedés szolgálatában.