A cselekvést helyettesítõ jelrendszer


Tartós érzelmi túlfûtöttséggel, az egység igézetében, fegyveres harccal véghezvitt, jellegzetesen múlt századi klasszikus forradalmat talán Magyarországon csináltak Európában utoljára. Mintha nálunk az '56-os forradalommal ért volna véget a 19. század. A megkésettségnek ezt az eseménysorozatát se a lengyel, se a cseh társadalom nem kockáztatta; ehhez õk már jobban benne lehettek a 20. században. A román, délszláv és ukrán világ pedig talán azért nem, mert még távolabb voltak tõle, mint a magyar. A korral a leginkább összhangra a (kelet)németek jutottak: ezzel is magyarázható, hogy elsõként próbáltak meg 1953-ban a kommunista diktatúrával szembeszegülni (de óvakodtak a felkelésbõl forradalmat csinálni), viszont 1990 márciusában - a többi kelet-európai rendszerváltástól eltérõen - merték kockáztatni a fegyveres összetûzést, és megrohanták az Állambiztonsági Minisztérium központjait.
          Noha '56-tal végérvényesen beléptünk saját 20. századunkba, a túlhordott 19. századnak még volt annyi tartaléka, hogy nyomokat hagyjon az 1989-es magyarországi rendszerváltás idõszakában. Ezeket a nyomokat képviselik túlnyomórészt és nem csak stilárisan '56 emlékmûvei és emléktáblái. Boros Géza 1997 végén megjelent könyvében elsõként foglalkozott a teljességre törekedve ezzel az eddig egészében ismeretlen, mérhetetlen mennyiségû emlékmûanyaggal, melyhez megtalálta az áttekinthetõ esztétikai csoportosítási rendet is: a Kereszt, Kápolna, Áldozat, Sír és Láng (a zsidó-keresztény hagyomány típusai), a Kõ (az archaikus-antik hagyomány típusa), a Címer és a Zászló (a nemzeti hagyomány típusai), a Fa és Kopjafa (a pogány-magyar „etnikai" hagyomány típusai), a Harc és a Srác (a katonai és proletár-forradalmi hagyomány típusai) a Portré (a polgári hagyomány típusa) és a kombinált emlékmû (az irodalmi-epikus hagyomány típusa). E típusok többségükben avatag vagy együgyû stiláris formában valósultak meg. Ha létrehozás mélyebb indítékait próbáljuk megérteni, kiderül, milyen félelmetes és kiábrándító a bemutatott termés.
          Mintha kényszeres emlékmû-állítási erõ hatott volna a magyar nemzetben (azért így fogalmazok, mert nemcsak a mai állam területén érvényesült ez a hatás, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek). Emlékmûvek özöne keletkezett. Boros kiderítette: az elsõ emlékmûveket már a forradalom alatt felállították (Baján, Keszthelyen, a dél-tiroli Bolzanóban), Budapesten is született akkoriban javaslat, hogy a Vérmezõn állítsanak nyomban emlékmûvet. Ezt követõen - rendszerváltásig külföldön, utána Magyarországon is - folyamatosan készültek emlékmûvek és -táblák.
          Ami az '56 idején megvalósított (és rögtön utána lerombolt) alkotásokat illeti: olyan ez, mintha valakinek már életében úgy érzik, emlékmû dukál. És azóta is: mi végre ez a tömeges emlékmûállítási késztetés?
          A Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítójaként 1988 és 1992 között én is mindent megtettem, hogy emlékmûve legyen '56-nak. Úgy véltem akkor, hogy szükség van a rendszerváltás jelképes rögzítésére a társadalmi nyilvánosság szintjén.
          Ma szeretném ezért a fejemet a falba verni.
          Annak a diktatúrából a mába plántált gyalázatnak a fényében, melyet a felemás ügynöktörvény és a Történeti Hivatal mûködése jelképez, és annak az erkölcsi botránynak a fényében, hogy az MSZP mellett az MDF is mindent elkövetett, hogy megvédjék a Kádár-rendszer kiszolgálóinak hozzájuk csatlakozó tagjait (és köztük a besúgóit) a leleplezõdéstõl, úgy érzem, beszennyezõdtem, amiért a jelképekre koncentráltam, és nem a cselekvésre.
          Mert ehelyett a nyomorult jelképesség helyett azt kellett volna javasolnom 1989-90 fordulóján, amikor a belügyi iratok égetése kitudódott, hogy össze kell gyûlni az épület elõtt, ahol ezeket az iratokat õrzik, és ha kell, erõszakkal birtokba kell venni azokat a dokumentumokat, melyekhez mindannyiunk egyik legalapvetõbb személyiségi joga fûzõdik, mivel az iratokban rólunk van szó. Amikor belügyes illetékesek ma azzal érvelnek, hogy ezeket az adatokat a magyar haza mai biztonságának érdekében csak korlátozottan szabad hozzáférhetõvé tenni, akkor ez az álszent, hazug szöveg valójában csak azoknak a védelmére szolgál, akik velünk évtizedekig a gyalázatot elkövették.
          Mindegy ebbõl a szempontból, hogy a javaslatomnak foganatja lett volna vagy sem, de legalább tisztább lenne a lelkiismeretem. Nem tudom, javasolta-e ezt egyáltalán valaki akkoriban Magyarországon? Valószínûleg nem lett volna foganatja, mert nemzetem 1989-90-ben nem tartott ott, ahol a német tartott. A kelet-német állam polgárai, amikor megrohanták az ottani politikai gyilkosok központjait, ízig-vérig 20. századi módon viselkedtek: nem tûrték, hogy információs jogaikat továbbra is semmibe vegyék. Mi, magyarok, a rendszerváltáskor tûrtük. Mint akik másodlagosnak tartják a személyiség tiszteletét és azt a jogát, hogy tudjon mindenrõl, ami rá vonatkozik.
          Most a legjobban az bánt, hogy magam is ennyire áldozata voltam a megkésett magyar történelemnek, és a tényleges cselekvés helyett a jelképességbe menekültem a többi, egyébként vadul „kommunistázó" magyarral egyetemben.
          Ez a szégyen akkor véglegesült bennem, amikor Boros Géza megajándékozott a könyvével, és elolvasva szembekerültem azzal az addig méreteiben nem sejtett szimbólumtömeggel, melyet a Magyarországon és szerte a világon felállított '56-os emlékmûvek képviselnek, és amely émelyít, mivel ekkora mennyiségben létrehozva már ordít belõle a polgári kurázsi hiánya.
          Én is felelõs vagyok ezért a cselekvést helyettesítõ szemiotikai dömpingért, akkor is, ha Jovánovics György mûalkotásért, mely a TIB bábáskodásával született meg a Rákoskeresztúri Köztemetõ 301-es parcellájában, egyáltalán nincs szégyellni valóm. Azon kevesek közé tartozik, mely gazdag összetettségében igazi drámai hatást fejt ki és nem hagyja elkábítani szemlélõjét.
          Pedig már akkor éreztem, hogy nincs valami rendjén. Nekem eredetileg nem kellett volna semmilyen emlékmû abban a parcellában: maradt volna úgy, amilyen 1988-ban volt, elvadultam, félelmetesen visszabarbárosodva eredeti, õstermészeti állapotában. A legtökéletesebb emlékmû se tudott volna vetekedni egy ilyen emlékhellyel. Nemcsak pénzbe nem került volna, de helyette meg lehetett volna szervezni a Belügyminisztérium blokádját.
          De a magyar társadalom nem tolerált volna ilyen nyílt, természetes megoldást - mert inkább spongyát akart vetni a diktatúrák idején tanúsított együttmûködésekre. A tömeges, mesterséges emlékmû- és emléktáblaállítás kényszere nem véletlen: ezzel rejthetõ el, hogy mennyire jó tolerálni, elfelejteni nemcsak azokat a gyengeségeket és megalkuvásokat, melyek a magyar fasizmus, hanem késõbb a magyar bolsevizmus velejárói is voltak.
          Boros Géza könyvébõl vált világossá a számomra, hogy más hasonló, nyílt emlékmû-megoldásokat is elvetett a szembesüléstõl ódzkodó nemzetem. Például a Sztálin-szobor ledöntése után megmaradt csizmacsonkot - Haraszti Miklós szerint „a zsarnokölés legszebb szobrát" - sem rekonstruálta senki a rendszerváltás után, holott a kortársak annak idején lélekben nyomban birtokba vették, elkeresztelve a felvonulási teret is Csizma térnek.
          Ezzel szemben nagy „bátorságra" vall dacolni a mai demokratikus Magyarország jogrendjével: számos veterán szervezet és a mai világ elleni populista átkozódásokba merülõ magánszemély valósított meg az elmúlt néhány évben köztereken engedély nélküli 56-os emlékmûveket, melyekhez most senki sem mer hozzányúlni, nehogy õket is kikiáltsák „idegeneknek". Felállítóik minden bizonnyal azt kompenzálják, hogy 1989 elõtt maguk is kussoltak, 1989-90 fordulóján pedig csak a szájuk járt, és legnagyobb tettük, hogy azóta a „kommunistázást" merészen továbbfejlesztették a „liberálbolsevistázás" irányába. Emlékszem, az elsõ szabad választások idején egyesek még a Fideszt - a mai Magyar Polgári Pártot - is „zsidesznek" becézték.
          Elismerésem ezért a könyvért Boros Gézának. Megoldotta, hogy „angolos" hidegvérrel, méltányosan, szigorúan a források tényeire támaszkodva, kétségbeesés és indulatok nélkül, gazdagon informált egy nemzeti szociokulturális jelenségrõl. És Molnár István jóvoltából (akinek ez nem az elsõ ilyen kiváló munkája) gyönyörûen megtervezett, gazdagon illusztrált könyvben. Ha valaki meg tud feledkezni a politikáról, akkor olvasása közben megéli, amint az esztétikai élményekbõl fogalmi élmények válnak.

Ungváry Rudolf


VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ