ORIENT/E


Hogyan tájékozódunk az ezredvégen? Milyen iránymutatásokat ismerünk fel, alkotunk meg a magunk számára? Keletre figyelni? Hol van Kelet, ahol a Nap felkel? Látjuk-e még, vagy már? Hogyan orientálódom én, és hogyan orientálódsz te? Hol, miben és milyen eszközökkel keresendõ a szellemi tájékozódás jelenkori vonulata, s milyen alkotó energiákat mozgósít? Mi segít a tájékozódásban? A szél iránya, hogy honnan fúj? Avagy az idõ, azaz az emlékezetnek és a reménységnek mélyrétegei? Hol van a térben, szélirány szerint, és hol van az emlékezet mélyrétegeiben Kelet, Nyugat, Észak és Dél? Tudunk-e errõl közösen, egy térben - egy kiállítás közös terében - "beszélgetni", "irányainkat" megmutatni, láthatóvá tenni?
      Ezekkel és hasonló kérdésekkel fordultak a kiállítás alapjául szolgáló projektum elgondolói - Kerekes László, Siflis András és Szegõ György - a másik négy meghívott mûvészhez: Für Emilhez, Gellér B. Istvánhoz, Thury Leventéhez és Dimitris Tzamouranishoz. A Magyarországon csak részben ismert nemzetközi alkotó gárdát tehát nem a hasonló mûvészi ars poetica, vagy a mûhely összeszokottsága hozta össze, hanem hogy a fenti kérdések mentén reflektáljon saját mûvészi elgondolására, hogy egy közös térben fogalmazza újra saját orientációit, azokat a kezdeteket, amelyek számára mérvadók, azokat az irányváltásokat, ami nélkül ma nem itt, és éppen ezen az úton járna, s azokat az irányulásait is, amelyek túlhaladnak minden megfoghatót, mindent, ami vizuálisan megjelenhet, hanem mintegy azok meghosszabbításaként haladnak párhuzamosokként a virtuálisan megérzékülõ - avagy prófétikusan elõrevetülõ - ezredforduló origójába, hogy ott, a párhuzamosoknak a végtelenben való találkozásához hasonlóan, metsszék egymást.
      A metszéspontok egyike a talált tárgy elhelyezése egy kulturális metafora imaginárius emlékezetvilágában. Für Emilnek a századforduló monarchiás világát idézõ emlékezet-tárgyai leginkább talán Pilinszky János sorait juttathatják az eszünkbe: "A temetetlen árvaságban,/ mint téli szeméttelepen,/ a hulladék közt kapirgálva / szemelgetem az életem." Gellér Brunó eggyel továbblép: õ maga állítja elõ az objet trouvét, annak teljes világával, kulturális kontextusával együtt. Thury Levente hol lebegõ, hol aláhulló torzó cserépfigurái viszont inkább sorsként viselik a rájuk aggatott tárgyakat, múltjuk egy darabját: legyen az egy régi balatoni nyaralás során vásárolt souvenir kendõ, vagy egy elszáradt virág, egy berozsdásodott szerszám: (nehéz)ipari szocializmusunk szimbóluma. Másként viszonyul az objet trouvéhez a vajdasági születésû, Berlinben élõ Kerekes László: aki minden elõtaláltat mûvészetté deformál. Az õ mûvészete nem építkezik a múlt darabjaiból, nem fogad be semmit, hogy azt elsajátítsa, hanem éppen ellenkezõleg: mintegy kiveti magából az elveszettet, mintegy mûvészetre kárhoztatja a tudat mélyrétegeibõl kényszerülten elõbukkanót. Az emlékezet hulladékait nem õrzi, sõt ellenkezõleg, azokat a bensõ szellemi energiákat kutatja, s kívánja akciójukban bemutatni, mely felszabadít minket a mitikus kötöttségekbõl, s emlékezetünk darabjait az elektronikus kommunikáció új logikájával mintegy "újrahasznosítja" (Project: Recycling Memory). Ismét más Siflis András reflektálatlanabb, inkább intuitív viszonya a talált tárgyhoz. Õ nem a "temetetlen" múlt "árvaságában" keres, sõt mondhatni, nem is keresi azt, amire rátalál: inkább a távoli, de számára mégis idõtlenül szinkron múlt ezernyi kulturális emléke rohamozza meg õt. S a mûvé válás kérdése mindig is inkább a szelektálásé, az offenzió visszafordításának - s ezzel együtt az archékra találásnak - a kérdése, mintsem az õrzésé.
      Ha tehát úgy fogalmaznánk át a kérdésünket, hogy mit is jelent a talált tárgy egyre inkább hermeneutikus korunkban e mûvészek számára, hogyan reagálnak arra az ezredvégi léthelyzetre, hogy a múlt a befogadhatón, az elképzelhetõn túli mértékben kitágult, miközben a jövõ egyre inkább zsugorodik, akkor a legellentétesebb válaszkísérleteket regisztrálhatjuk. Für Emil mintha a "szisztematikus korok" kubleri elméletét követné: õ egy sajátos "magán" múltban gondolkodik, ebben lel otthontalanul otthonra, mivelhogy a mindent õrzõ emlékezet immár nem nosztalgikus vagy melankolikus, hanem egyszerûen van - kiiktathatatlanul, megszüntethetetlenül, olyan, mint a mindennapos tükörbe nézés. Gellér B. István pedig a maga archeológiai projektumaival mintegy hermeneutikusan együtt mozog a virtuális emlékezet feltáró munkájával. Ezt a tájolást radikálisan vetik el a vendég mûvészek: Dimitris Tzamouranis ironikus gesztusa a digitális, elektronikus globális kultúra fékezhetetlen rohanása felõl pillant vissza a "keleti kényelem" egykori díványaira, olyan ellentétezést teremtve ezzel, amelyben a végletek egymást kioltják. Kerekes László akcióiban pedig a hermeneutikusan értelmezett (személyes) múlt: a holtak világa, olyan démonikus erõ, amit csak korbáccsal lehet kezelni: kiûzni, lerombolni, térdre kényszeríteni. E két szélsõ pozíció között helyezhetõk el Szegõ György projektumai. Õ mintegy szüntelenül leltárba veszi, számon tartja azt, ami nincs többé, vagy legalábbis eredeti értelmét elveszítette, amit mint végleg pusztulóban lévõt ismer, s amely ugyanakkor mégsem számûzhetõ tudatunk, ösztöneink, zsigereink mélyrétegébõl. Legyen ez az Írás, a könyvek (görögül: biblia), illetve a költészet, amelyrõl Adorno azt mondta egyszer, hogy Auschwitz után nem lehetséges többé. A kiállításon látható installációja olyan mûvészi gesztusnak nevezhetõ, mely paradox módon mintegy a megsemmisítést "semmisíti meg": egy Linger forgópolc hajózik itt a "Hamvasztókönyv" (Röhrig Géza verseskötetének) szótörmelékein.
      A mûvészi orientációk másik metszéspontja a "romok rombolása" - vagy másként fogalmazva az építészeti metafora sokoldalú alkalmazása. Az alkotók közül ugyan csak Szegõ György hivatásos építész, s õ az egyedüli mûvész is, akinek egész mûvészi gondolkodása összekapcsolódik az építészettel - gondoljunk csak a Balassi könyvesboltban nemrég rekonstruált nyolcvanas évek eleji projektumára, az "önépítészeti teszt"-re. Az építészeti gondolkodásmódnak a kiállító mûvészekre gyakorolt hatásában azonban nem annyira egy személy kisugárzását, mint inkább Derrida hatását érzékelhetjük, mely általánosan elfogadottá tette azt a felfogást, miszerint az építészet: nyelv, mely itt-létünknek, vagyis exisztenciális önértelmezésünknek, e világban való lakozásunk mikéntjének elsõdleges vizuális megérzékítõje. Az építészeti metaforához kapcsolódik Thury Levente alkotása, mely mintegy ellentétébe fordítja Noé egykori bárkaépítését: részben azért, mert a hajópallók süllyedõ (vagy éppen felfelé?) ívelésében a székek fejjel lefelé állnak, s ezáltal nem Noé bárkájának a menekvést szimbolizáló biztonságát érzékeltetik, hanem inkább a teljes bizonytalanságot; hiszen a hajó egyetlen kormányosának, irányítójának, mondjuk: Urának karszéke - a negatív teológia hatását érzékeltetve - hangsúlyosan üres: még a támláján is az üres semmi, a kiüresedett pléróma szimbóluma látható. (Mintha Röhrig Géza haszid-versének vizuális "áthallását" "látnánk": "mert valaki az ajtórésben / s ha kinyitják: nincs ott / éppúgy odahaza / ha kitárják az ajtót / valaki az ajtórésben / s ha kinyitják: senki".) Más értelemben "rombolja le a romokat" Gellér B. István: mondhatni azáltal, hogy felleli, "kiássa", és - Evans Knossosához hasonlóan - "felépíti" azokat. A múlt leletei ezáltal mintegy elveszítik az autenticitásukat, s feloldódnak, elenyésznek a képzelet teremtõ-romboló, feltáró és ezáltal megsemmisítõ én-centrikus szubjektív világában. Babel nyomán kapcsolódik az építés gesztusához Siflis András babiloni zikkuratja is: a múltat idézi, ám ezúttal másként, mint etruszk vagy archaikus görög kollázsai. Míg azok az isteninek egy-egy ránk vetülõ tekintetét, létezésünk archéjának egy-egy leheletfinom nyomvonalát, ujjlenyomatát vagy pusztán csak megragadhatatlanul múlékony mozdulatnyi rezdülését kísérelték meg el-elkapni, addig a zikkurat fundamentum és kifejlet, egy történeti, meghiúsult építkezésnek nem csupán szimbóluma, de egyszersmind a mûvészi lebontása, hogy ne mondjam analízise is. Egy találkozás - égé és földé, illetve a komputer emblémájával jelezhetõ egy univerzális nyelv és az itt és most megszólaló, kérdezõ, megszólító és megszólításra vágyó individuum találkozási kísérlete ez, mely egy önmagát felbomlasztó, diffúz folyamatként regisztrálódik: a közeli távolivá lesz, és a távoli közelivé, a tér és idõviszonyok megfordulnak, a tájolás mintegy visszafordul önmagába, az égtájak összehajtatnak, mint a papírlap, elenyésznek egyetlen, meg nem ragadható origóban. A zikkurat távolról talán idézi, vagy legalábbis reflektál Kerekes László régebbi eseményére is, mely a "világ köldöké"-nek keresését mutatta be, tudván, hogy ilyen topográfia többé nem létezik: sem Delphoi, sem a klasszikus világ-politikai köldökök (Moszkva és vele szemben Washington), sem az Éden kertje, mindannyiunk otthona (amelyet egyesek egykor Damaskus szomszédságába helyeztek) fel nem lelhetõ ezredvégi szellemi-intellektuális habitusunk térképén. Az imaginárius otthon, az álom, amit bérlünk, mondja Dimitris Tzamouranis sorozata, a Rent a Dream: egy üres buszmegálló: a hiábavaló várakozás helye: Godot helyett a falára ragasztott idilli, egy sablonra készült poszterek - tájolásunknak, a honnan-hová-nak dezorientálója - mosolyognak reánk. Vele szemben Thúry Levente gólemjei még a múltat vagy "a szebb jövõt"-t álmodták huncutul, és Gellér B. István leletei is "hiteles" dokumentumokat tártak fel a növekvõ város lakóinak éjszakai álmairól. Für Emil pedig egy kék ajtófélfán át megközelíthetõ "otthont" épített fel, állítván, hogy törmelékeiben igen is van még az otthon: még találkozik múlt és jövõ egy elhajított, pókhálós, tört fényû tükör felületén. S a diaszpóra-lét örök otthontalanságában is elmondható, hogy vannak kötõdéseink, s hogy mi magunk is szüntelenül nyomot hagyunk magunk után, amiként minden egyes - mégoly jelentéktelennek látszó régi tárgy is valakinek a nyoma ebben a világban. Nincs megsemmisülés. A szoba emlékjeleihez kapcsolódnak az aktív "otthonteremtõ" gesztusok is: például a giccsfestészet kedvenc témáját ironikusan átvevõ macska-képek, vagy a világunk nemes hulladékaiból összeállított kollázsok. Ezek az otthonteremtõ gesztusok sem takarják el azonban az enteriõr sérülékenységét, azt, hogy egy életnek pusztán átmeneti tartózkodási helye, hogy olyan pillanatnyi emlékjel, amelybõl már meg i s történt az elmozdulás: a távozás finom jeleként ott áll egy régi fakormányos nõi kerékpár - egyúttal valakinek, valaminek a hiányát is érzékeltetvén.
      A világ: atopon, hely nélküli hely, négy égtáj és közép nélküli locus, ahol a hagyományos orientációk sehová sem vezetnek el: nem jár elõtted füstoszlop vagy csillag, de még a madarak röpte sem. Mik tehát azok a nyomvonalak, melyek - nekem, neked - a múltat a jelennel összekapcsolják? Avagy beszélhetünk-e nyíltan - öröklött, intellektuális, szellemi, földrajzi, sõt politikai - meghatározottságainkról is? Hogyan járul hozzá tájékozódásunk mikéntjéhez, a kérdésekhez és a mûben megjelenõ válaszokhoz a hely szelleme? Meg lehet-e érinteni a genius loci-t, mint ahogy Kerekes László szimulálta egyszer a Szent Sír érintését? (A jeruzsálemi szent sír érintése villamos pálcával) Rá lehet-e tapintani egy ország, egy város, egy kerület "sors-eseményére"? Történetünknek arra a gordiusi csomójára, mely, tudjuk, ki nem bogozható - az értelmezõ mindig újra belevész a fonalak labirintusába -, de szét sem vágható, mert ezzel végleg elveszne a megtalálni vélt egyetlen kis fonálvég is? A kitapintás tehát nem több, mint krízisérzékenység, a mûvészet mindenkori feladata, mely éppen ezért, aligha történhetne másutt hitelesebben, mint éppen a Dohány utcai zsinagóga szomszédságában található Magyar Zsidó Múzeumban. A zsidóság története: a népek történetét mintegy magában foglalja. Tudjuk ezt a magyar történetírásból is, nemcsak a Szentírásból. Sõt még egy magyar közmondásból is, mely paradigmatikusan érzékelteti, hogy a helymeghatározás, a tájolás etalonja mindig is Jeruzsálem, melytõl bizony Makó igen messze van. Hogy milyen messzire? Az legyen és maradjon a mûvészek tájékozódásának, valamint a kiállítás nézõinek ízlés- és látóhorizontjára bízva.

Kocziszky Éva


VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ