Mivel semmit sem lehet átalakítani anélkül, hogy szerkezetének elvét meg ne értsük, kénytelen vagyok leásni a "Partita" keletkezésének elvi-eszmei talajába, oly mélységig, ahonnan az új változat irányába való leágazás egyáltalán értelmezhetô.
Ha ez terjedelmesebb érvelést eredményez, mint az egy rövidfilm esetében elvárható, úgy szíves türelmét kérem annak, akire tartozik. Nem tudom sokkal rövidebben megmagyarázni másnak sem, mint magamnak. Több oldalról felbukkanó és különbözô félreértések különösen szövevényessé teszik az érvelés útját.
Az eredeti változatban a közkeletű viccmesélést mint motívumot választottam, abból indultam ki, hogy minden viccben eszmeiség lappang. A humor abban az intervallumban gerjed, ami valami ideális elvé sé az aktuális gyakorlat között elkerülhetetlenül feszül. A vicc szókimondó hôsei rendszerint a megvalósítandó eszmény öntudatlan és gyámoltalan szószólói, akik valamely rosszulinformáltság következtében akkor és ott mondanak ki valamit, ahol ez nem való. čk éppen gyengeségük és alkalmatlanságuk folytán rekedtek ki azokból a helyzetekbôl, ahol a jólinformáltságot, a helyén való magatartást el lehetett volna sajátítani. Minderrôl hallottak már valamit "harangozni", de kiélezettebb helyzetekben összezavarodnak. Tudják például, hogy a jókor alkalmazott trágárság igen célravezetô lehet mondjuk egy ôrmester szájából, de lehetetlenül hangzik egy válaszoló közlegényébôl. Így akaratlanul és ártatlanul sokak helyett jelzik a meg-nem-valósultság közterhét.
Fölösleges itt egy viccelméletet akárcsak körvonalakban is kifejteni; ami ebbôl a szempontból fontos az S. Freud: Der Witz című tanulmányában olvasható. (Freud a viccet kollektív álomnak tekinti. Mint az álomban, avágmechanizmus a belsô cenzúrát traktikusan, szimbólumrendszer, áttételek segítségével játssza ki és vezeti el valamilyen kielégülésig.)
Annyi feltétlenül elfogadható, hogy a vicc mindig valami tilalom rovására mulattat; legyen az akár hivatalos, akár belsô, akár közmegegyezésen alapló. A viccélvezô részérôl a nevetés a belsô készenlét, a gyakorlat által megcsúfolt "eszmei" evidenciában való tartásának jele, és egymásnak afelôl való biztosítása, hogy ami tilos, az nem lehetetlen.
Mint minden szubkulturális megnyilvánulásban, a viccben is bôven akad reakciós mozzanat:" az elveszített szerencse utáni vágyakozás mazochista kigúnyolása vagy a boldogság utáni vágy kompromittálása." (Adorno) Mégis, ami a viccekben elnyomorítva lappang vagy inkább ólálkodik, tagadhatatlanul az ember felszabadulásának eszméje. Az emberé mint egyéné és mint "nembeli lényé", mely a tudatos szférában nagyon tágan értelmezve a libidó megfelelôjének tekinthetô. Efelôl való néma és eredménytelen töprengés, mely szavakban egyébként sem tudna elkoptatott frázisokon kívül mást kicserélni, a poénban hallat magáról.
Ha meggondoljuk, hogy a marxizmus dolgozta ki a felszabadítás érvényrejutásának stratégiáját (esetenként aktuális taktikáját) könnyű belátni, hogy a spontán és tudatos technikának van mit egymástól tanulnia, van okuk egymásra támaszkodniuk, annál is inkább, mivel törekvésük végcéljában összetart.
Kettô között áll a zene (és a tánc), mely évezredek óta a szabadságvágy kifogyhatatlan udvari szállítójának bizonyult. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Adorno szerint mióta a társadalmi elnyomás megtanulta a zenét a manipuláció szolgálatába állítani, azóta a zene az esztétikai látszat hangsúlyozott megvonásával töltheti be hivatását. Az igazi zene tehát jelenleg sztrájkol.) A fenti gondolatmenet a nyugaton kibontakozott ellenkultúra (ami megkülönböztetendô a szubkultúrától) és minden antiművészeti törekvés háttérideológiája is egyben. Bármennyire rokonszenves és indokolt ez az elmélet abban a környezetben, ahol megszületett, szocialista körülmények között legalábbis meg kell próbálni túlhaladni. Azonban nem ahogy szokásos: mint "jópofa nyugati cuccot"félreértve, hatástalanítva belekenni a hazai kultúrtermékekbe, hogy kissé "modernebb"legyen, mert ugyanez a könnyelműség aztán minden szokványtól eltérôen hamar rásüti, hogy nyugati import, amit turistaútjain valahol már látni vélt. Ez a szemlélet minden nyugati és keleti haladó művészeti törekvéstôl (mert ilyen is van!) egyenlô távolságra van és ebbôl a távolságból számára "minden kínai egyforma". A felületesség és hozzá-nem-értés biztos terpeszében ugyanakkor elállja minden új vállalkozás útját.
Természetes, hogy egy dinamikusan fejlôdô társadalom viszonyai között a totális elutasítás álláspontja nem tartható. Azonban az ellen-kultúra aszkétikus sivársága elôl való menekülés nem vezethet oda, hogy a művészetek visszasüllyedjenek valami századvégi biedermeier önelégültségbe, de nem meggyôzô, sôt bizonyos szempontból a legutálatosabb a népművészetet imitáló iparművészkedés exportképes hazafiaskodása.
Itt csak az új jelenségekkel való könyörtelen szembenézés, az új hamis tudat, helyesebben a tudat újfajta torzulásainak vizsgálata vezethet célra.
Ettôl a hamis tudattól nem feltétlenül mentesek a filmgyártás felelôs vezeti, mégoly elismert mesterei sem, ha készek arra, hogy elfojtsák azt, amit nem értenek. Ezt megtehetnék, ha a magyar filmipar tulajdonosai lennének (némely vetítésen nyert tapasztalat szerint egy filmkonszern fôrészvényesei sem viselkedhettek volna embertelenebbül), de ôk felelôsek érte és ez több. +gy felelôsek az el nem készült művekért is, még ha azok vajmi kevés egzisztenciális veszélyt jelentenek, mivelhogy nincsenek.
Mikor a "Partita"elkészítésének elvi-elméleti indítékait felidézem, el kell ismernem, hogy a BB Stúdióban ez a tevékenység mármint a hamis tudat kíméletlen feltárása a dokumentumfilmek által vágott új csapáson egészségesen halad. Éppen ez bátorított fel, hogy mint nem idegen munkába bekapcsolódjam és saját meglátásaimmal kiegészíteni, bizonyos pontokon korrigálni próbáljam. Néhány BB dokumentumfilm megnézése után tökéletesen meg vagyok gyúzve és gyôzôdve, hogy az emberek kicsinyesek és tompák, ítéleteikben, döntéseikben és az a bizonyos "neurotikus ostobaság"irányítja ôket, amit a sokat idézett Adorno nem gyôz ostorozni. Ez azonban így nemcsak egyoldalú, de minden javító indulata ellenére retrográd színezetet ölthet, mégpedig olyan értelemben, hogy az emberek tömegét, mint vezetésre reménytelenül rászoruló masszát állítja be. A marxizmus nem tesz lényegi különbséget vezetett és vezetô között és minden filozófiai bizakodását a közönséges emberbe, a "dolgozóba"helyezi, melyrôl a közönséges ember mit sem tud. Még akkor sem, ha fél füllel végighallgatott néhány szemináriumot, de a tételes, napi tapasztalataitól oly távolesô kijelentések el se jutottak a tudatáig.
Valóban, mindennapi életünk még az "egyenlô munkáért egyenlô bért"igazsságosságáért való apró háborúban zajlik. Szokatlan a fülnek és irritáló, hogy Marx nyomán Lenin ezt igazságtalannak és polgári joggyakorlatnak tekinti. Ilyesmit nem szokás emlegetni, s ami nem szokás óhatatlanul tilossá válik. Ilyen esetben jó tudni, hogy ami tilos, az nem lehetetlen.
Még egyszer: az emberek vicceket fabrikálnak, s ezzel elfojtott vágyaiknak adnak kifejezést. A marxizmus elmélete ezeket a vágyakat tisztán megfogalmazza és kijelöli az elérésükhöz vezetô reális utat.
Az új változatban megvalósítandó elképzelés szerint: ha ezeket az emberiség "legmerészebb álmait"megfogalmazó tételeket ötletszerűen választott munkáikat végzô emberek, járókelôk szájába adom, úgy, hogy egyszerűen megkérem ôket, olvassák fel mimikájuk feltétlenül tükrözi azt az indulatfutamot, ami más oldalról a viccekben is manifesztálódik. Ez a jelenség egyben azt is demonstrálja, hogy az ember legmerészebb álmaihoz képest érzi magát másképp, illetve rosszul, és azt is, hogy ezek a bizonyos álmok az emberekben, ha elfojtva és satnyán is, de elevenen jelen vannak.
A "Partita" eredeti formájában ezeket a látens, pozitív erôket kísérelte meg képsoraival meghosszabbítani, a rárakódott fogalmi üledéktôl megtisztítani "és tovább", zenével himnikusan kibontakoztatni.
Míg a viccekben a látens vágyak bázisán a kétkedés, a mazochista gúny konfigurációi direkt formát öltenek, addig megfordítva, ha a látens formában élô vágyakat direkt megfogalmazásban mondatom fel, a kétkedés kényszerül rejtett árulkodó kifejezésbe, ami az arcokon, gesztusokon remélhetôleg jól követhetô lesz. Mikor a felolvasó eljut, mert feltétlenül eljut a "szép szavak" feletti mosolyig, ráolvasandó s ezt az új változat kulcsidézetének tekintem a következô mondat: "Nem úgy van, mert bizony nevettél."
A teljes idézet, ami a film elején hangzana el, így szól: "Mosolyodék azért Sára magában, mondván: Minekutána megvénhedtem, mi módon adnám magamat testi gyönyörűségekre? De mondá az űr: Hazudsz Sára, mert mosolyogtál"(Mózes Könyve 18.11.15.)
A szereplô s a vele együttérzô nézô tesz egy önkéntelen "jó"mozdulatot, mely lényegéhez tartozik, s így tôle el nem ragadható, de amely által, melynél fogva elragadható. Ez lehet a módja egy késztetésnek, hogy az ember marxi kifejezéssel élve legjobb képességeit elsajátítsa.
A fenti idézet "örök emberi"karaktere jól illeszthetô a film archaizáló képsoraihoz (indiai táncosnô, kôemelés stb.) A film az elemek nem túlságosan sok átcsoportosításával eszmei-esztétikai veszteség nélkül (némi nyereségre is számítok), nem félreérthetôen és nem félremagyarázhatóan átdolgozható.
Fölolvasásra szánt idézetek:
"Aki nem dolgozik, ne is egyék" ez a szocialista elv már megvalósult, "egyenlô mennyiségű munkáért egyenlô mennyiségű termék" ez a szocialista elv is már megvalósult. De ez még nem kommunizmus, s még nem küszöböli ki a "polgári jogot", amely nem egyenlô egyéneknek nem egyenlô (ténylegesen nem egyenlô) mennyiségű munkáért egyenlô mennyiségű terméket juttat."(Lenin: Állam és forradalom).
"Polgári szempontból könnyű az ilyen társadalmi rendet "merô utópiának"nyilvánítani és gúnyolódni azon, hogy a szocialisták azt ígérik, hogy mindenkinek joga lesz a társadalomtól bármily mennyiségű szarvasgombát, gépkocsit, zongorát stb. kapni, anélkül, hogy az egyes polgárok munkáját bármiképpen is ellenôrizzék." (Lenin: Állam és forradalom.)
"Mert amikor majd mindenki megtanulta az igazgatást és valóban önállóan fogja igazgatni a társadalmi termelést, önállóan fogja nyilvántartani és ellenôrizni a semmittevôket, úri csemetéket, csalókat és "kapitalista hagyományok"egyéb ilyen "ôrizôit", akkor olyan hihetetlenül nehéz lesz kibújni az alól az össznépi nyilvántartás és ellenôrzés alól, ez olyan ritka kivétel lesz, valószínűleg olyan gyors és komoly büntetéssel jár majd (mert a fegyveres munkások gyakorlati emberek, nem pedig érzelgôs intellektuelek, és aligha lehet majd velük kibabrálni), hogy a minden társadalmi együttéléshez szükséges egyszerű, alapvetô szabályok megtartásának szükségessége nagyon hamar szokássá fog válni. (Lenin: Állam és forradalom.)
"A kommunizmus mint a magántulajdonnak mint emberi önelidegenülésnek megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történô valóságos elsajátítása." (Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-bôl.)
"... az ember szükségleteinek korlátlansága és kiterjeszthetôsége révén emelkedik az összes többi állat fölé ") (Marx és Engels arcív anyagából.)
"... a kommunista társadalom egy felsôbb fázisában, amikor az egyének már nincsenek leigázó módon alárendelve a munkamegosztásnak, és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is eltűnt, amikor a munka nemcsak a létfenntartás eszköze, hanem maga letta legfôbb létszükséglet; amikor az egyének minden irányú fejlôdésével a termelôerôk is növekedtek és a kollektív gazdaság minden forrása bôvebben buzog, csak akkorlehet majd a polgári jog szűk látóhatárát egészen átlépni, és csak akkor írhatja zászlajára a társadalom: "mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint". (Marx Engels: Válogatott művek)
Dokumentum: Erdély Miklós: A FILMRŐL Válogatott írások II.(Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák)