CSURKA
ISTVÁN:
Több olvasóm szemében alábbi
írásom hierogriffa lesz, attól tartok. Neveket kényszerülök leírni, s
viselőjükről, mint íróról véleményt mondani, olyanokról, akikről fenti
jóhiszemű és a magyar irodalom iránt érdeklődő, sőt azt élvezettel fogyasztó
olvasók, önhibájukon kívül, sőt mi több magától értetődően mit sem tudnak, s
éppen az a meglepetés számukra, hogy én ezeket itt most, ezzel a mozdulatommal írónak ismerem el. Nagyon sajnálom,
kényszerhelyzetben vagyok. Ezeket az urakat és hölgyeket a jelenlegi magyar
kultúrpolitika kiválasztottként a magyar irodalom képviseletében íróként
helyezte ki Frankfurtba. Egyébként vannak köztük valódi, sőt jó írok is. A
különbségtétel mégis nehéz, mert együtt, egy listán, egyszerre, "fővendégként"
képviselik hazánkat, a magyar irodalmat. Egy listán, egy huzamos műsorban
szerepelnek, s így a rosszak szükségképpen lehúzzák a jobbakat, s a jókat. Ez
már így van ebben a listás - "b"listás, "halál"-listás,
"VIP"-listás - világban. Sok
itt a vip-író. Márpedig nem tesz az jót egy országnak, ha írói, akik a
világ előtt képviselik, "nagyon fontos személy"-ek. Mert, lehet
ugyan, hogy helytelenűl cselekedett, de a világ mindmáig legmélyebb
emberábrázolója, Tolsztoj Leó
elbujdosva a saját VIP-személyiséggé válása elől magányosan lelte halálát egy
indóház peronján, megtagadva azokat a műveit is, amelyek nagyon híressé tették.
Itt ráadásul fordítva áll a dolog a legtöbb esetben: ezek a jelentéktelen
személyiségek azt várják a kiállításon való szereplésüktől, hogy fontossá vált
írói alakjuk eladja, nemzetközi-nagyminőségűvé emeli ilyen-olyan minőségű
műveiket. Az írók egyik része, akár hiszi, akár nem az elmúlt évtizedekben, a
szocialista korszakban megtanulta, hogy a jelentőssé válás: minden, és jelentőssé
lehet válni a leírt mondatok belső erejétől függetlenül is, ha a hatalom úgy
akarja. A pénzt a jelentőségre adják. Egyébként a vásárnak, miként minden
vásárnak természetesen ez a célja: eladni a portékát. Még a magyar árut is.
Mármost a probléma csak az, hogy magyar-e a kínálat. Magyar-e együtt és
külön-külön, pontosabban, hogy a feladó, a kiküldő elfogadhatja-e annak, ami a
szállítólevélen fel van tüntetve: "magyar
irodalom". Ezt tárgyaljuk meg alább.
Az árut Budapesten adták fel. A csomagolás és a
kiválogatás első műveleteit még ötven évvel ezelőtt - az irodalom életében ez
nem nagy kor! - az a Révai József
végezte el, akit a Rákosi, Gerő, Révai, Farkas négyesfogat tagjaként a magyar
kultúra első moszkvai helytartójaként tartunk számon, s akinek unokájától Demszky Gábornak gyermeke született,
házasságban. A frankfurti küldemény azonban utódja, Aczél György dobozolási technikája nélkül nem lett volna ilyen,
amilyen. Az egykori pesti segédszínész, az erősen cionista elfogultságával a
kávéházban fülelő, majd a kommunista pártban kikötő s végül korlátlan hatalmú
Aczél elfogultsága nélkül a mai küldetési rendelvényeken az utolsó simításokat
elvégző két SZDSZ-es kultuszminiszter munkája nehezebb és körülményesebb lett
volna, sőt, talán lehetetlen is. Dehát ezt ma már látjuk: Aczél nélkül nincs
SZDSZ. Több magyar elem maradt volna benne a bálában, s ettől nehezebbé vált
volna. Magyar maradt volna a Schwerpunkt-ja,
ahogy Frankfurtban mondják.
Ma az irodalom, ha az írók hagyják - üzletág. Lehet globalizációs, kultúr-kereskedelmi, államközi, taktikai és stratégiai és mindezekkel együtt előmozdíthatja, vagy hátráltathatja egy nép kiiktatását az európai kultúra térképéről. Természetesen mindezekkel együtt, vagy mindezek ellenére az irodalom és a nemzeti irodalom megismertetése a nagyvilággal szolgálhatja egy nép megmaradását is, évezredes kultúrájának, jellemének, történelmének, boldogságának és szenvedéseinek felmutatásával. Ez mind lehetőség.
Ha valamely népnek van arra alkalmas irodalma, költészete, regény-és novella-irodalma, drámairodalma, amelyet a világ elé fordítva életet, helyet - kegyelmet - kér vagy követel magának, akkor ezt a világ elé teszi egy-egy ilyen kivételes alkalomkor, mint amilyen a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár. Ha nincs nem teszi. Nekünk van, de nem tesszük.
De ne vágjunk a dolgok elébe. A
Könyvvásáron való részvétel Magyarország számára mégsem üzleti vállalkozás, -
legalábbis úgy látszik - mert a Kultúrális Minisztérium egy közhasznú
társaságot alapított a kiküldés és ügyintézés céljára, közpénzt fektetve bele
és egyúttal elhárítva az állami beleavatkozás vádját. Tehát tisztában van
feladata súlyával.
Ma már nincsen az íróknak egyetlen egy olyan
szövetkezésük, szövetségük, egyesületük sem, amelyikre rá lehetett volna bízni
a kiválogatást. Nincs hazánkban irodalmi élet, ez tény. Az írók sem tudnak
egymással közmegegyezni, maguk nem tudják eldönteni, hogy ki érdemes, és ki
alkalmas közülük a kiküldésre, vagy legalább egy műve kihelyezésére. Ezt a
feladatot helyettük a kormánynak kell ellátnia. Minthogy egy-egy mű lefordítása
hosszabb időt vesz igénybe, a kiválogatást és a megrendelést már az előző
kormány elkezdte: Fodor Gábor és Magyar Bálint. Így Magyarország
képviseletében az SZDSZ irodalom, a budapesti zsidó irodalom jelenik meg,
túlnyomórészben, jellegadóan. A jelenlegi kormány vagy nem tud, vagy nem mer,
vagy nem is akar ezen változtatni. A közhasznú társaság mossa kezeit, hogy nem
közhasznú.
Meglehet ez is igazságtalan így,
mert a frankfurti kiállítás magyar anyaga valójában egy folyamat végeredménye.
Frankfurtban a magyar irodalom holocausztja történik meg. Révai és Aczél irodalompolitikája,
a Világbank számtalan közbelépése, a Beszélő
elsorvadása, majd újraindulása, a Magyar
Narancs szellemének felpüffedése, a médiaháború és az előbb Írószövetségi
elnökké, majd köztársasági elnökké lett Göncz
Árpád első évében teljesített nyolc amerikai útja, amelyek mindegyikében
találkozott a Lauder-Bromfmann
csoport valamely képviselőjével és eltűrte, hogy először, belőle csináljanak
VIP-írót, amikor köztársasági elnökként már VIP ember volt, egy befolyásnak a
kétségbevonhatatlan növekedését mutatják, s ez eredményezi a magyar irodalom
holocaustját. A frankfurti magyar kiállítás Göncz Árpád New York-i
bemutatójával kezdődött. Vagyis a dollár befolyásának erőszakosságával és
támogatásnak látszó behatolásával. Ezek nélkül az immár legalizált kapcsolatok
nélkül a frankfurti felsorakozás lehetett volna magyar is. Igaz, ha a magyar
irodalom eleve ragaszkodik ahhoz, hogy magyar szellemiségű könyveket küld a
Vásárvárosba, az ötvenöt évvel ezelőtt legyőzött Németország kereskedelmi és
pénzügyi fővárosába, a kozmopolitizmus európai centrumába, akkor nem valószínű,
hogy ma Magyarország a fővendég. Mert
New Yorkból nemcsak Magyarországot irányítják, hanem Németországot is. Meg
kellett érjen a dolog: Budapest a fővendég, dísznek legyen ott a "Die Pusta" is, népe gondjai
azonban maradjanak ott a Sármelléken. Brüsszeles, New Yorkos Frankfurtba, az
örökkön halasztódó csatlakozáshoz, a kozmopolita mázzal bevont Budapest kellett.
Ott is van, a magyar költők meg írják halálverseiket minden frankfurti remény nélkül,
idehaza.
Megint előreszaladtam egy kicsit. Mert ebből meg az következnék, hogy a kiállítást egy kényszeredett Németország rendezi egy még eldöntetlen állapotú Magyarországnak, de ez sem egészen így áll. Mert mindkét országban vannak azért írók és mögöttük emberek, akik ezt az egészet ugyanúgy élik meg, mint kommunizmus évtizedeiben, vagyis úgy, hogy ők nincsenek ott. S miként akkor, most is ez az emberiség reménye. Ez a méltóság. Ez Európa, még a magyar pusztán is.
Ezt a magyar kiállítást a
globalizmus rendezteti, németországi közreműködőkkel, a magyarok
Európa-érettségének, nemzetköziességének az igazolására, pontosabban arra, hogy
ha ott van is a "Die Puszta", maga a nép már nincs ott, mert az a
kellemetlen, ázsiai nép már nincs is. "Új nép, másfajta raj" - jelent
meg a helyén. Egyelőre csak az irodalomban.
Mindezt elő kellett készíteni.
Egy család kilakoltatása is több fokozatban történik. A kenyérkeresőt előbb
munkanélkülivé kell tenni, aztán postázni kell neki a fizetési meghagyásokat,
pereket kell indítani és meg is kell nyerni őket és csak aztán indulhatnak el a
végrehajtók-Frankfurtba. Rényi Péter
vagy Nagy András ilyen végrehajtási
kilakoltatási rendelvénnyel érkezik a magyar pavilonba: egy magyarnak miattuk
otthon kell maradnia. Mindkettőjükről majd később.
Írónak lenni, magamat írónak
tartani, egy bizonyos közegben íróként elismerést nyerni különböző dolog. Erről
személyes tapasztalat alapján számolhatok be. Valamikor harmincnyolc,
harminckilenc évvel ezelőtt, amikor még nem mertem teljes mértékben írónak
tartani magamat, noha már két könyvem is megjelent, mivel azonban gyermek- és
kamasz koromban végigolvastam Mikszáth
Kálmán mind a száz kötetét, kifejlődött bennem valami természetes gátlás a
szó teljes jelentésének magamra vállalása iránt, megjelenvén tehát egy bizonyos
közegben, ott akaratom ellenére írónak minősültem. Ezt egyszerűbben is
mondhattam volna: kiküldetésben voltunk. De nem Frankfurtban, hanem
termelőszövetkezetben. Ott minősültem írónak.
Mégpedig hivatalosan és vitán felül. Ahogyan az
akkori magyar téeszirodákban minden történt. Majd nyomban utána a sertéstelep
és a tehenészet, és ott is... A növénytermesztési részleg ellenben soha nem
fogadott be íróként, mert azt soha nem mutatták be, lévén túlságosan széles a
gyalog bejáráshoz, hintót pedig nem adtak. Az "A Rádiótól vagyunk" című novellámban meg is írtam az
esetet még Mándy Iván életében,
akivel együtt - ő már akkor teljes joggal - minősültünk írónak. Maga a Rádió
küldött le bennünket tapasztalatgyűjtésre, a dolgozó parasztsággal való
megismerkedés céljából, hogy vasárnap délutánonként hitelesebben tudjuk
nevettetni a téeszparasztságot és a város népét az akkor legnagyobb
hallgatóságú és egyetlen vasárnap délutáni műsorban, a Kincses Kalendáriumban. Mert akkor Kádár-Aczél elvtársék még nem
törölték el a - vasárnapot. S vasárnapra humort, téeszpropagandát, valami
költészet félét, szépséget kellett szolgáltatni a magyar népnek. Mi meg ebből
éltünk, mert másból nem lehetett.
A szépséget néha Fekete István szólaltatta meg akkor.
Ő sincs kint Frankfurtban. Amikor a titkárnő benyitott az elnökhöz: -"az
író elvtársak a Rádiótól vannak" - akkor mi ki ugyan nem
húztuk magunkat, de magabiztosan léptünk be a
téeszirodába, ami korábban az uradalmi intézőé volt, hivatalosan a Magyar Népköztársaság
íróinak minősültünk. Anélkül, hogy valaki is a jelenlévők közül egyetlen egy
sorunkat olvasta volna.
De ezt az élményt és ezt a viszonylatot, noha
jellemző a korra, a hatalom és az irodalom kényes viszonyára most már senki nem
viszi ki Frankfurtba, meg sehová. Mert Frankfurtban az írók túlnyomó többségükben
"az SZDSZ-től vannak", de Mándy
Iván, noha lehetne ő is onnan, nincsen köztük. Budapest Mándy Iván nélkül,
ki gondolta volnal, hogy ez lehetséges.
Ha korábban előreszaladtam, most visszatáncolok. A Frankfurtig megtett úton a magyar írókat nemcsak Révai vaskezű, zsdánovi korbács-mozdulatai, Aczél hazudozásai terelték el, hanem az az évtizedek óta folyó céltudatos szervezőmunka is ott van mögötte, amelyik aztán a Horn-Kuncze kormány kultúr-attasé kinevezéseiben, sajtó tudósító kihelyezéseiben és magyar-intézetvezető kinevezéseiben csúcsosodott ki. Évtizedek óta folyik az új, magyartalanított magyarságkép erőszakos, majdnem kizárólagos terjesztése, Magyarország egyik szellemi felének, magyar részének tudatos bezárása nemcsak a trianoni határok mögé, hanem a szegénység és eszköztelenség karámai közé is. Sárkányeregetés természetesen mindig folyt. Egy-egy mű, egy egy koncert, egy-egy kitüntetés megesett. Ez Frankfurtban is így van. S akik ezt a gondolatmenetet meg akarják cáfolni, erre fognak hivatkozni, sőt, ezekkel a dísznek feleresztettekkel fogják a saját felháborodásukat kifejeztetni. Fodor Gábor és Magyar Bálint csak a betetőzők, a Fidesz-kormány pedig gyenge és gyáva volt ahhoz, hogy ennek a falnak nekirohanjon. Európa már így szokta meg a magyarokat, eszdéeszesen. (Pontosabb meghatározás majd a bizonyítás után.)
Van aztán még egy körülmény, amit feltétlenül figyelembe kell venni. Nemzetközi író, sikeres liberál-homoszexuális-hermafrodita-kozmopolita író nincs meg fenntartó-magyarázó-bróker-kritikus, értelmező és hírbehozó nélkül. Mert lehet, jó és nagyszerű az, amit "X-Y" liberális megír. Stílusa is újszerű, szellemes, élvezhetően nyakatekert, vagy szemfüles és élvezetes is lehet, de semmiképpen nem sikeredhet akkorára, hogy tíz más népit, hagyományost, emberábrázolót, jellemalkotót, rendszerkrikikust, egyszerűt és középszerűt és természetest kiüssön, nemlétezővé és eladhatatlanná tegyen. Ezeket X és Y túlhangsúlyozásával, felmagyarázásával a kritikusbróker teszi abszolútummá. A magyarázó együtt fejlődik a SZDSZ-es íróval. Már a zsenge próbálkozások idején felüvölt. El van ugyanis határozva, hogy rátalál.
Régen a párt csinálta magának a
szocialista-realista írót, majd kényszerből a többit is megpróbálta, de azoknak
a hibáit is meg kellett csinálja és ebbe belegabalyodott. A közönség csak a
hibákra vadászott, és csak azokat olvasta. A kritikus-bróker ma ezekből az
egykori hibákból indul ki, ezekből fejleszti ki a kommunizmussal szemben
ellenállást tanúsító, majd a neoliberalizmusban révbe jutó, egykoron elnyomott,
tiltott író arcát, tartását és ezt tágítja nemzetközivé. De ekkor már nincs
egyedül. Ekkor már egy egész intézményhálózat dolgozik az életművön. Az ilyen
nagy író gyér számú olvasója aztán már természetesen nem tudja elfogulatlanul
magát az írót olvasni, szavalni, mert mindig a brókerek licitjeit hallja, és
minden mondatba azt a jelentést olvassa bele, amit a bróker belesulykolt. Amit
kell. Amit a kritikus-árfolyammérnök-közgazdász bele-felmagyarázott. Ezt az
irodalmi közönséggel azért lehet megcsinálni, mert az egész társadalommal is
megcsinálja a globális félre- vagy rátájékoztatás: minden ténynek, történetnek,
háborúnak a jelentését közlik, azt
kell tudomásul venni. Valószínű, hogy éppen irodalmi véleményirányításon
kisérletezték ki a globális írányításnak ezt az elengedhetetlen módszerét.
Valamit ehhez azonban még hozzá
kell tennünk, legalábbis magyar vonatkozásban. A félelemről van szó. A magyar
közönség fél ezektől az árfolyam-munkásőröktől, mert az egyetemi katedrákon is
ezek ülnek és ha a gyermekük netán irodalmi, bölcsészeti pályán szeretne
elindulni, akkor a felvételi vizsgákon ezeknek a nézeteit, többek között a
frankfurti kiállításon is szerepelő művekről, pontosabban az egész
SZDSZ-irodalomról alkotott véleményét is visszhangoznia kell - a gyereknek. Az
új meghatározásokat, legyen az háború, NATO, vagy regénytechnika illik
elfogadni, mert. aki nem fogadja el, az kilóg a sorból, s aki a szélén, vagy a
végén önállóskodik, renitenskedik: az közellenség. Ki van ez találva. Így aztán
egynémely nagynak éppen csak meg kell írnia, össze kell irigálnia, irókézkednie
valamit, s az írói nagyság adódik. Hozzá és bele. S így mindenki jól jár. Az
olvasni kényszerülő szülők - lányos mamák érettségi és bölcsészeti felvételik
idején - csupa naggyá feltupírozott írót olvasnak, a felfedezők örömével, a
Soros Alapítvány pedig elégedett lehet, mert növekszik a "nyitottság"
és "visszaszorulóban a nacionalizmus", amit a ki sem adott népiek, a
ki sem adott Németh László könyvek, Szabó Dezső kötetek és egyéb magyar
írók iránti gyérülő érdeklődés is mutatat. A népiek többségének nincs saját
PR-menedzsere, mert magát a magyar magyar írót még csak-csak kiadják, de a
fölhangsúlyozóját nem tartják el. Kritikus, véleménymondó, véleményformáló csak
az Aczél istállóból kerülhet ki. Jobb állást, jövedelmet csak azoknak a
kritikus-brókereknek adnak, akik ezt az irodalmat, színházat, filmet elemzik,
tolják fölfelé. Ez összhangban van azzal, ami az egész világon, modern
társadalomban is folyik, nem az a fontos, hogy mi történik, hanem, hogy mi van
interpretálva. Amit a tévé nem mond be, nem mutat meg, az mintha meg sem
történt volna. A liberális hegemónia számára fontos előadások, hírek egymás
után többször is, több változatban és több formában is nyilvánosságot kapnak,
hogy rögzüljenek. A benyomódás, vagy idegen szóval az inprinting a legfőbb irányítási technika. A Frankfurtba kikatapultált
irodalomnak van inprintingje, minőségétől függetlenül, mert
hozzátartozik a liberális hegemónia fenntartásához. S ezen belül is a
holocaust téma az első az elsők között. Ezt az elsőbbséget észrevenni bűn,
szóbahozni antiszemitizmus.
Mindaz, ami Frankfurtra
készülődve és a frankfurti kiállításon meg fog történni az Magyarország
kozmopolita kiárusításának, magyar jellege megváltoztatásának is egyik
állomása, korántsem csak irodalmi kérdés. A
magyar önfeladás és a magyar agónia része. A magyarság utolsó lehelete,
szívdobbanása előtt a magyar látásnak kell kihúnynia, az irodalom filmjének
kell elszakadnia. A magyar nyelvet felhasználva még aránylag sokáig fognak
írni, de egyre kevesebben fognak a magyar életről hiteles képet adni, a magyar
emberről gondolkodni, amint magyarként éli meg az életét itt a
Kárpát-medencében. A liberális író nem is tudja, nem is akarja beleélni magát a
kisember gondjába, akit sodor a történelem, akit megalkuvásra kényszerit az
európai szennyes ár, aki fegyvert ragad vagy megalázódik. A magyarságát megélő,
azért viaskodó ember legfeljebb egy-két elszánt önkiadásban lesz megírva, Adynak, Móricznak, Tamási Áronnak, Márainak
nem lesz folytatódása, mert nincs rájuk szükség, késleltetik az utolsó
leheletet.
Frankfurtban most a magyarságnak
kivételes alkalma nyílnék sorsproblémái bemutatására. Magától értetődik, hogy
még ha az sajnos gyér is, mert évtizedekig elnyomták, be kellene mutatnia
1956-os irodalmát, magát Ötvenhatot,
amint az megjelenik a magyar költészetben, prózában. Ezek a versek, ezek a
gyűjtemények, ezek a művek nincsenek ott. A sortüzekről senki nem számol be
Frankfurtban, pedig számos jó könyv szól róluk és több igen jelentős
szociográfiai, feltáró írás készült, s vannak tudományos feldolgozások. Volt
egy intézet, amelynek az Orbán kormány most nem adott annyi pénzt, amennyit
kért, de ez több éven át jól kistafirozva működött, hol van az eredmény? Miről
beszélünk Frankfurtban, ha nem arról, ami megtörtént velünk? A magyar Gulag-irodalom sincs ott, még
szemelvények sincsenek belőle.
Trianonban, 1920-ban az évezred legnagyobb magyar tragédiája következett be. Még, ha elfogadjuk is azt az elfogadhatatlan állítást, hogy erről a mindenkori politikai hatalom, a kormány csak visszafogottan beszélhet, azt semmiképpen, hogy az irodalom is hallgasson róla. Gazdag trianon irodalmunk van, Dzsida Jenő Psalmus Hungaricus-ától kezdve a mai erdélyi írók sokszor kényszerből rejtjeles írásaiig és a sokszor hivatkozás alapjául szolgáló Nyugat-nemzedékekig, amelynek minden egyes tagja hallatta a hangját az országcsonkítás kérdésében. Frankfurtban nincs kint a magyar tragédia.
Mintha a jelenkori orosz irodalmat Szolzsenyicin
nélkül állítanák ki. Csak Gorkijjal, akiről Szolzsenyicin ugyanolyan elítélően
szól, mint ahogy e sorok írója a frankfurti üzletről.
Például
leírja, hogy hogyan ölt meg Gorkij, puszta jóakarattal egy orosz kisfiút.
1929-ben, vagy 30-ban, vagy 31-ben, amikor már tíz éve állt a Gulag. Elvitték
Gorkijt és társait a sarkkörön túli volt kolostorba, az ős-táborba. Ezt
természetesen a látogatásra felpotemkinizálták. A gyermekeket betanították,
hogy kimosakodva, illedelmesen örvendezzenek, de az egyik elszánt és vásott
kölyök odavágta a VIP-írónak, hogy minden hazugság, amit lát. Gorkij
intézkedett: négyszemközt maradhatott e fiúval, aki mindent elmondott neki. A kivégzéseket,
a csúzdát, amin a hullákat leengedik a jeges vízbe, a tetveket és az éhezést, a
kínt. Gorkij még a nevét sem jegyezte meg, soha az esetet le nem írta, de egy
dácsát kapott és sok pénzt. A fiút másnap kivégezték.
Ilyen
szomorú eset már a magyarsággal Frankfurtban nem történhet meg, annak ellenére,
hogy Gorkijaink kint vannak.
Gorkij
tudott írni, ha akart.
A
nemzet olvasó közönsége, értelmisége, kritikája, s a kor íróinak szellemi
köztársasága ismer el valakiket írónak, s ezen belül keveseket nagy, vagy a korra
különösen jellemző, fontos, lényeges mondanivalóval, stílussal előálló
reprezentáns írónak, másokat közepes, vagy rossz írónak, de azért annak, mígnem
a dilettánsok és a szélhámosok sorát, a konjuktúrák ügyes meglovaglóit, akik
gyakorta üzleti sikereket érnek el, kitagadja. Amiként Platón tette az "Az
Állam" című munkájában: " - Ezeket mind és a többi tanulni vágyót,
mesterséggel bíbelődőt, mind filozófusnak hívod? - Dehogy - mondja erre Platón
- Csak filozófushoz hasonlóak. - És kiket gondolsz igaziaknak? - Akik az
igazság szemléletét szeretik." - Mi sem természetesebb, hogy ha egy ilyen
kivételes alkalom adódik, egy elszigetelt nyelvű népnek a megmutatkozásra,
akkor azokat az íróit veszi elő, fordíttatja le világnyelvekre, akik valami
lényegeset közölnek erről a népről. Ezzel szemben az SZDSZ-es miniszterek által
Berlinbe a Magyar Kultúra Házába kinevezett volt maoista Dalos György - van ki
e nevet nem ismeri? - azt csinálta, hogy a saját könyveit fordítatta le, adatta
ki odakint és most hat, azaz 6
könyvvel szerepel Frankfurtban, mint magyar író!
A
fideszes kultúrális kormányzatnak nem volt ereje, bátorsága, önálló elképzelése
és nem merte leállítani ezt a nyilvánvaló korrupciót. Így megszületik
Frankfurtban és meg is jelenik Európa szeme előtt egy új magyar találmány, a
szabad demokrata irodalmi korrupció. Ez csak módszerében különbözik az előző,
kommunista-bolsevik irodalmi korrupciótól, amelyik a Vörös Hadsereggel együtt
érkező tehetségtelen hazaárulókat, moszkovita zsidókat nevezte ki magyar
írónak, és adatta ki hatalmas - eladhatatlan - példányban műveiket, amennyiben
most a kormány előbb magát az írót nevezi ki, hogy el tudja intézni művei
kiadatását. Most többet várnak el az esedékes írótól: kommunista, volt maoista
volta ellenére legyen érdekes, divatos, ordenáré, hazudjon kommerciálisan,
burkolja be álbaloldaliságát, gyűlölje a magyarságot, de ne árulja el magát,
úgy romboljon. Illés Bélának csak szép nagy szovjet hazugságokat kellett
elmesélnie. Pipázott, füstölt és kedélyeskedett. Mások feljelentéseket is
írtak. No, ezek az újak is írnak jelentéseket, amelyekben van hasonló elem.
Cikkeket követnek el a nyugati sajtóban, amelyben befeketítik a magyarországi
állapotokat, a magyarokat. Íróságuk, pontosabban könyveik megjelenése, színműveik
előadása SZDSZ-es voltukhoz, politikai mivoltukhoz van kötve. Ebben nem
különböznek Illés Bélától, Hidas Antaltól, aki leírta a következő régi rigmust,
mert éppen népi akart lenni: "Gyere rózsám máris - Tele a kalamáris"
- ezt ő egy legény és egy leány kútnál való enyelgésének szánta, de a
szerkesztő, szegény jó Kormos István
(Pista, nekem!) szerényen felvilágosította, mint a Móra Kiadó szerkesztője,
hogy a kalamáris kicsi és tintát tartanak benne, mire a "költő" hozta
az érvényes változatot: "Gyere rózsám, violám, tele már a fiolám"!
Mert hosszú moszkvai távolléte alatt ennyire elfelejtett magyarul. De nem
felejtett el költőnek lenni. Abból élni, fel-Kossuthdíjazódni.
Nagy
eredmény, hogy most már Hidas nem szerepel Frankfurtban? Nem. Mert a század
egyik ugyan igen keveset, de annál lényegesebbet mondó alkotó költője, a "Szegény Yorick" írója és a
zseniális gyermekversek írója Kormos István sem szerepel. Meg sem említődik. A
gyermekirodalmat Csukás és Kormos helyett Janikovszky Éva képviseli, aki az ötvenes-hatvanas években is a
főnöke volt, neki természetesen. A Janikovszky név az ÁVO annaleseiben
szerepel...
Félresöprünk
mindenkit, aki ér valamit és kitesszük magunkat a világ elé, és közben
elhazudjuk Magyarországot. Határtalanul. No, mert a magyar kiállításnak ez a
címe: "Ungarn unbegrenzt",
Magyarország határtalanul.
Ez ugyan németül jól hat, alliteráció, de tartalmilag hazugság. Unbegrenzt hazugság. Mert Magyarország mindent mondhatna magáról a világ könyvkirakatában csak éppen azt nem, hogy határtalan. Trianoni határai vannak ugyanis, amelyekről most végre szabadon beszélhetne. Az irodalom odaállhatna a politikai hatalom, a kormány elé és megszólalhatna és szólhatna Tamási Áron, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Sütő András és Szilágyi Domokos és legalább valami