Vörös István  Beszédtöredékek a szerelemről

Túl sokat akartam és
túl gyorsan, vagy túl
keveset és túl lassan,
de sosem értettem a nők
nyelvén, ami olyan, mintha
magamat nem értettem volna.
Mintha a nők más szavakat
használnának. Egymáshoz
érnek a csontok. Beszélni kell
hozzájuk.

Beszélni a hajhoz,
beszélni a bőrhöz. A ruha
alatt a puha mellbimbóhoz.
Beszélni a köldök vak
lyukacskájához. A hasfalhoz.
Beszélni a hát apró szőrszálaihoz.

Ha a függöny megrebben,
hallom a kísértetek csoszogását,
akik körbevesznek és
figyelnek. Mindegyikük
azonos valaki mással. Beszélni a sejt-
hártyákhoz. A belső felületekhez
és falakhoz.

Maga a beszéd kell,
hogy magába fogadja a nők
szavait. A nőstény teszi magáévá
a hímet, pillantása kettévágja
és ő sírva visszakéredzkedik
a múltba. A nő széttépte
és bezabálta, mire akárcsak
a zakóját is levette volna. Túl
sokat akart és túl lassan,
vagy túl keveset és túl gyorsan.
Mindegy. Üres a tér, amit betölthetne
és üres is marad.