“Te viszont meghalnál!”
“Te viszont meghalnál!”
A helyszín Amszterdam1, Waterlooplein, tér az ócskapiaccal, karácsony előtt két héttel. Az egyik oldalon dohos, szétázott fazonok árulják rozsdásodó portékáikat, a másikon az egykori zsidónegyed határát jelző zsinagógák és a “kapreál” városháza. Ebben a környezetben található az 1995 óta működő Voila Alapítvány. Az önszerveződő civil egyesületet hajléktalanok hozták létre és ők is működtetik. Amszterdami szakmai gyakorlatunk során kerültünk velük kapcsolatba.
Az itt dolgozók önkéntesek, akik vállalják, hogy nincs kiszámítható jövedelmük. A szervezet a politikától, a városi közigazgatástól és az ott működő segítő szervezetektől független kíván maradni. Ezeket egyébként igen erősen kritizálták szabadságot nyirbáló intézkedéseik – például: income-control2 – miatt.
A Voila Alapítvány számos programot működtet a városban. Ezek egyike a “Hajléktalan-tévé”, mely minden szombaton este 9 órától látható az amszterdami televízióban. A hajléktalanok pályázatokon nyert kamerával és stúdiófelszereléssel készítik a műsort, amely nemcsak róluk szól, hanem beszámol a városban történő aktuális eseményekről is.
Másik programjuk a “madáretető-projekt”, melynek keretében a város főterén, a Damon, madáreleséget árusítanak a turistáknak egy Guldenért. A bevétel fele az árusokat illeti. A tevékenységet kísérő állandó rendőri jelenlét “járulékos haszna”, hogy valamelyest visszaszorultak a turistákra szakosodott zsebesek is.
Legérdekesebbnek azonban a “hajléktalan-túra” ígérkezett, melynek ottlétünk idején mi is részesei lehettünk. A program célja, hogy az ember saját bőrén tapasztalhassa meg, milyen is hajléktalannak lenni.
Robusztus férfi fogad bennünket a Voila irodájában. Leültet, kávéval, teával kínál. Szóba kerül az amszterdami szociális helyzet, Magyarország, és természetesen a hajléktalanok.
Aztán a következő reményteli jövőképpel kecsegtet:
– Képzeljétek el, hogy hazamentek, előveszitek a kulcsot, bedugjátok a zárba, de nem passzol. Lassan rájöttök, hogy lecserélték a zárat. Anyátok/apátok/élettársatok/feleségetek/férjetek nem akar többé veletek élni. Elege van belőletek. A barátok nem segíthetnek, egy távoli országban nyaralnak. A zárt ajtó mögött van mindenetek, ami fontos. Ágy, papírok, pénz, kaja, cigaretta... Mit tennétek ilyen helyzetben?
Három különféle stratégia, természetesen pusztán elméleti síkon.
– Kinyitnám a telefonkönyvet, és kikeresném a segélyszervezeteket.
– Én a rendőrségen kérnék segítséget.
– Kikeresnék a telefonkönyvből magyar neveket, elmennék hozzájuk, és segítséget kérnék.
A program vezetője nem kommentál. Tessék, tietek a pálya – mondja.
Megrémülünk. Hát nem elmélet. Ez most majdnem élesben megy. Ki kell keresni, el kell menni, végig kell játszani...
Leadjuk személyes holmijainkat: táskát, útlevelet, lakáskulcsot, bérletet, cigit.
– Cigit miért? A hajléktalanok cigiznek.
– Ingyen?
– Nem. Pénzből.
– Pénzed nincs.
– A hajléktalan társaimtól kértem cigit.
– Nincsenek hajléktalan társaid, teljesen egyedül vagy. Ez az első napod első órája.
Négyen indulunk el. Mi hárman, akik ösztöndíjasokból egy pillanat alatt csövesekké lettünk, s Marius, az árnyékunk. Ő valóban hajléktalan, s a forgatókönyv szerint kizárólag nagy baj esetén lép közbe. Egyébként csak megy és hallgat.
L. szorongások közepette irányozza meg a waterloopleini rendőrőrsöt. A fekete rendőrhölgynek németül hadarja: nincs hol aludnom, nincs se lakásom, se pénzem, se papírjaim, nem tudom, mit tegyek. Rögtön jön is a válasz, természetesen angolul. A felhőtlen kommunikációnak gátat szab, hogy L. nem beszéli ezt a nyelvet. Left, right, behind the building... Most mi lesz? Végül a rendőrnő nekiveselkedik: jön a kéz, meg a láb mint kommunikációs segédeszköz. Nem ő az illetékes, hanem ez meg ez a rendőrőrs. L. elindul, menet közben még némi útbaigazítást kér a járókelőktől. Feladat teljesítve. Ott áll a cél előtt. Bent fiatal rendőrsrác fogadja. Szerencsére kitűnően ért németül. L. előad egy zavaros históriát, mely szerint ma jött Magyarországról, egyedül van, nincs pénze, az iratai is elvesztek. A városban akar maradni, itt akar élni... Nem, nem kért otthon vízumot... A fiú párszor végigméri, majd teával, kávéval kínálja. Leülteti, várjon. Telnek a percek, L. gondolatai csapongnak. Mi lesz, ha kiutasítják? Mi lesz, ha bekerül a neve valamelyik uniós számítógépes rendszerbe?
Végre megjelenik a rendőr. A magával hozott térképen bejelöli az idegenekkel foglalkozó rendőrséget. Sajnálkozik, hogy nagyon messzire kell menni, de szerencsére nem esik az eső.
Kifelé menet meglátja a társaság egy tagját ténferegni az ablak alatt. Rögtön gyanús neki, hogy esetleg együtt vannak. Mivel L. eddig azt állította, hogy egyedül van, most sem mondhat mást, letagadja, hogy ismerik egymást. Kint fellélegzik. Az ő ideje lejárt. A másik rendőrségre már nem tud elmenni, hiszen még két társának is le kell járnia a maga útját.
Baktatunk a következő helyszínre. Mellettünk dudálni kezd egy rendőrautó, benne a fiatal rendőrrel. Kipattan, utánunk rohan. Mi történik itt? Ekkor lép közbe Marius. Gyorsan odajön, és elmagyarázza, hogy egy tréninget csinálunk. Kis hitetlenkedés után beugrik a rendőrnek az alapítvány neve, továbbmehetünk.
Most H. kerül sorra. Elindul telefonkönyvet keresni. Postahivatal vagy könyvtár. Végül a könyvtárra esik a választás. Ehhez már kell némi terepismeret. Tudni kell, hogy a könyvtárban egész nap ott múlatják az időt a hajléktalanok, olvasgatnak, locsognak. Ők is szolgálhatnak információs forrásként a segélyszervezetekről. Mellesleg a könyvtár közelebb is van, mint a posta.
H. végignyálazza a telefonkönyvet, de a Hilfen, Hilf szó alatt semmit nem talál. Átlapoz a szentekhez. Megvan az eredmény. Leger de Heils (Szentek tábora – szabadon) név alatt több cím is szerepel. Ebből csak a közeliek, a belvárosban találhatóak érdeklik. Az egyik ilyen az Oude Achtevorboorgwalon (egyetem utcája), a másik az Oudezijds Vorboorgwalon (Piroslámpás negyed) van. Nosza, indulás!
Az első kapu zárva, hiába csenget. Spanyolul és angolul kiírva, hogy 15-én a ház nincs nyitva. Ehhez képest most, 14-én sem nyit ajtót senki. Indulás a másik címre. Marius szerint ez is zárva lesz. Inkább annál a háznál kellene próbálkozni, amely előtt néhány csövi ácsorog.
H. becsenget. Válasz érkezik a kaputelefonon. H. elmondja, hogy nincsenek iratai, se pénze, segítséget szeretne kérni. Éhes is, egy szelet kenyér is kellene. Beengedik. Felmegy a lépcsőn, nagyon szűk kalitkába ér. Előtte egy üvegablak, recepció, fiatal nő ül bent. Ez az ajtó is kitárul, H. belép a társalgóba. Ott egy idősebb hölgy a kezébe nyom egy lapot, mely a következőket tartalmazza: Menjen el az AMOC-ba, ott foglalkoznak a külföldiekkel. Megkérdezi, honnan érkezett, német-e. Kár, hogy kelet-európai. Ha német lenne, ők haza tudnák vinni. Ráírja még a papírra, hogy ugyanebben az utcában, a 14. szám alatt lehet aludni. Itt kapnak ideiglenes szállást a prostituáltak. H. köszöni az információkat, majd megkeresi az AMOC-ot – mondja, és este bemegy a szállóra. A 40 körüli hölgy előtt kezd összeállni a kép. Azok alapján, amit H. előadott, valamint hogy a Piroslámpás negyedben járunk, nem következtethet másra, mint hogy H. nyilván prosti. H. ijedt képet vág. Vigyáznia kell, nehogy kiessen a szerepéből.
I. is a könyvtárban, a Prinsengrachton kezdi. Kikeresi a telefonkönyvből a magyarul hangzó neveket. A többórás hidegben mászkálás és várakozás után itt végre meleg van. A telefonkönyv nem túl kövér. Akkora, mint a budapestinek egy kötete. Itt csak 700 ezren élnek.
“SZ”. Szabó, Szalay, Szerdahelyi. Olyanokat kell kiírni, akik közel laknak. “N”. Nemeth J. Dapperstraat 1/a, nem messze a Tropenmuseumtól. Ő van legközelebb.
Eddig kb. 3 órát voltunk az utcán. Ittunk egy bűnrossz kóstoló-teát valamelyik áruház földszintjén. I. csakazértsekércigit.
Harmadik nekifutás. I. elfelejtette, hogy kell a Dapperstraatra menni. A táblák igazítják útba. A hajléktalanok nem tudnak jegyet venni, gyalog közlekednek. Egy óra az út a Tropenmuseumig, ez a fő tájékozódási pont. Sajnos továbbra sem tudja, merre menjen, kénytelen megszólalni angolul. A múzeum pénztárosnője nagyon kedvesen igazítja útba. Menjen azon az utcán egyenesen, és az első kereszteződés lesz a Dapperstraat. Felsejlik a cél, már nincs is messze. 1/a., Nemeth. I. csönget. Semmi... Még egyszer... Se holland, se magyar szó. Nincsenek itthon. I. odamegy Mariushoz. Valamit muszáj mondania.
– Ha most igazából csöves lennél, akkor gyalogolnál tovább a többi címre, és lehet, hogy később még ide is visszajönnél – mondja Marius.
Közben besötétedik. Fél öt, az irodában ötre várnak minket, viszsza kell menni. Újabb egyórás gyaloglás után, végre ott ülünk. Egyszerre beszélünk és az ajándék chipset rágjuk. A program vezetője arról faggat, melyik 3 szó jut spontán eszünkbe a mai napról. Keverednek az élmények: fáradtság, sikertelenség, éhség... Ezután mindenki elmeséli, mi történt vele. A végén Mariushoz, hajléktalan kísérőnkhöz fordul: Mennyi esélyük lenne az utcán? – kérdi.
– Ti ketten naivak vagytok, de megmaradnátok. Majd I.-hez
fordul, és azt mondja: – Te viszont meghalnál.
Budapest, 1999. június
1 Hollandia lakóinak száma kb. 15 millió. A fővárosban 7–800 ezren élnek. Az amszterdami hajléktalanok száma hivatalosan 3500 (egyes becslések szerint a duplája). Összesen 1720 férőhely van a város szállóin. Egy hajléktalan egy hónapban átlagosan minden második éjszakáját töltheti fedél alatt.
2 income control: jövedelem-kontroll, pl. a hajléktalan nem önmaga osztja be a pénzét, hanem a szervezet egyedi elbírálás alapján hetente vagy kéthetente adja oda a meghatározott összeget.