Tar Sándor  Szilvia

Kisfiam, gyere le a párkányról, már számtalanszor mondtam, ne ülj oda. Hát hová üljek, kérdezte Zoli, bárhová, mondta az anyja, csak oda ne. A kissé elhanyagolt konyhában két szék volt, amire a fiú leülhetett volna, ezeken mint mindig, most is rádobált ruhák hevertek, a szobából kihozott kis heverőn az anyja csukott szemmel pihent, mégis látta, hogy Zoli az ablakpárkányon ül. Ha ugyanis otthon volt, majdnem mindig oda telepedett nyáron a család valamikori szemefénye, az egyetlen gyerek, mára iskolahagyott, sovány kamasz, akit lent, a téren csak Radírnak hívnak, ami nem csúfnév, egykori osztálytársai emlékeznek rá, hogy a suliban mindig ceruzával írt és mindig radírozott, a dolgozatokat is, volt, amit úgy adott be az óra végén, hogy még a lediktált cím is ki volt radírozva. Kiss Zoltán, recsegte Recsegi, a magyartanár másnap, miután kijavította, osztályozta a dolgozatokat, a tiédet, már megbocsáss, nem tudtam értékelni, ezeken a lapokon semmi nincs, csak radír. Ami a radírozást illeti, ötös, a tartalom nullás.

Zoli mégis jó eredménnyel végezte a nyolc osztályt, majdnem kitűnő lett és ezt mindenki sejtette, hogy így lesz, tanárok, osztálytársak egyaránt, a fiúnak példátlan esze, memóriája volt, minden leckét, házi feladatot fejben oldott meg, és mondta vissza másnap vagy olvasta fel egy üres papírról. Egyszer fogadásból megtanult két oldalt a telefonkönyvből és másnap felmondta, mindössze egy hibát ejtett, a Kállai nevű lakosok között volt egy személy, aki egy l-lel írta a nevét, így máshol szerepelt a névsorban. Kiss Zoltán, recsegte akkor az elámult, rekedt hangú tanár, egyben osztályfőnök is, a te agyad egy kompjúter. A fiú egy fejesvonalzót nyert az ügyön, amivel vívni lehetett a szünetekben, másra nemigen használhatta, rajztáblája sem volt.

Zolinak sötétbarna, dús haja, az alatt kissé sárgásan barna bőr adta meg az arc karakterét, a szája durcás-duzzadt, mint az anyjáé, a szemeit az apjától örökölte, a tengerzöld, mindig hunyorgó szemeket ritkás szempillák takarták, a fiú gyűlölte az arcát, lányosnak találta, a lányok féltek tőle, már férfias volt, az ilyenbe mindenki szerelmes, ő senkibe. De hogy az eszét, tehetségét kitől örökölte, az rejtély maradt, apja marós volt a Vagongyárban, az anyja takarítónő, a nagyszülők parasztok valahol vidéken, fél-analfabéta fél-alkoholisták, ahogyan az apja is az lett, miután elveszítette az állását. Aztán az anyja is. Pedig már úgy volt, hogy Zolit középiskolába adják, mikor jött a leépítés, és minden reménynek vége lett. A fiú látszólag megrendülés nélkül vette tudomásul, hogy nem tanulhat tovább, mindössze egy dolog foglalkoztatta: hát akkor mit csináljak, kérdezte az apjától. Majd csak kitalálunk valamit, válaszolta a szótlanná lett férfi, a fiú nem hitte, ti sem csináltok semmit, mondta, majd lement a térre unatkozni.

Recsegi, az osztályfőnök, annak idején mikor meghallotta a fiútól a hírt, életében először lakásra ment, hogy rábeszélje a szülőket, taníttassák a fiút, érdemes. Hiába. Tanár úr, mondta Zoli apja, ruhát nem tudunk neki venni, cipőt, lassan enni sem lesz mit, hát miből? Nem érti? Recsegi nem értette. Uram, győzködte a kissé pityókás apát, és a nem kevésbé mámoros anyát, maguk most, már ne haragudjanak, de apránként elisszák a gyerek jövőjét. Kannás bort iszunk, vágta rá egykedvűen Zoli apja, az olcsó. Ennek az árából maga szerint ki lehet taníttatni a fiút? Nem, nem, mondta a tanár minden reményét elvesztve, azt azért még elmondta, hogy ő annak idején úgyszólván egy világosbarna munkaköpenyben és három pár tornacipőben végezte az egyetemet, az ünnepi alkalmakra pedig kölcsönkérte a keresztapja öltönyét. Nincs a gyereknek keresztapja? Meghalt, mondta az apa, akkor lehetnék én is, mondta váratlanul Recsegi, majd én ruházom az enyémből! Azt hiszi, felvenné, kérdezte az apa kis csend után, majd a gyerekhez: Zoli! Felvennéd? Nem, mondta a fiú akkor is az ablakpárkányon, mezítláb, egy kis gatyában, mert nyár volt.

A tanárnak valamikor azért verték nyomorékká a gégéjét, mert nem beszélt, nem azt mondta, amit vártak tőle, pontosabban nem mondott semmit. Most kért egy kicsit a kannás borból, hátha nem értették meg, gargarizált, majd lenyelte. Aztán próbaképp dúdolt valamit, majd a fiúra mutatott cigarettától sárga ujjával, ahogy feleltetéskor szokta, Zoli pedig megismételte az ablakban. Nem volt rossz hangja. Ez Verdi volt, mondta Recsegi, az Aida, egyszerű dallam. Na, és ez? Előtte ivott egy kicsit, majd valami bonyolultabb következett, mint később kiderült, Bartók, Zolinak ez sem okozott nehézséget, sőt mintha érdekelte volna ez a próbatétel, letette a lábát a padlóra, ami nála a készenlétet jelentette. Recsegi kért még egy pohár bort, közölte, hogy ritkán iszik, és meg fogja téríteni a bor árát. Mindjárt ki is tett az asztalra kétszáz forintot, amitől a szülők hirtelen derűsek lettek, tanár úr, mondta Zoli apja, jöhetne mindennap, énekelhetnénk feszt, mi ráérünk, és nekünk is jó hangunk van, áldja meg magát az Isten!

Akkor is a konyhában ültek, bemehettek volna a szobába, de ott sötét van, az ágy vetetlen, itt pedig olyan otthonos, Recsegi már arról beszélt a harmadik vagy negyedik pohár kannás bor után, hogy nem a zene a lényeg. Hanem hogy a nyelvtanuláshoz például zenei hallás kell. Mindjárt mondott egy német mondatot, lassan, majd várakozva a fiúra nézett. Tessék. Zoli azonnal megismételte. A franciát is. Angolul Recsegi tanár úr rosszul beszélt, Zoli ugyanolyan rosszul ismételte meg. Kiss úr, mondta akkor a tanár, a maga fia nyelvzseni. De az is lehet, hogy zenei talentum. Kérem, adják tovább, valahogy kikerül az a pénz... Tanár úr, mondta Zoli apja, magának fogalma sincs, hogy mi a szegénység. Mi már nem is eszünk, csak iszunk. Ő még eszik. Amíg lesz mit, tudja, lopok néha valamit a piacon, hogy rágjon, hogy legyen széklete, elvégre fiatal szervezet, de azt csak a jóisten tudja, hogy utána mi lesz. Mi után, kérdezte a tanár. Hát azután, mikor rájönnek, hogy lopok, mondta Zoli apja, és újratöltötte Recsegi poharát. A tanár felhajtotta a bort, most kissé megrázkódott tőle, nem az íze miatt, hanem mert tudta, rossz úton jár. Aztán váratlanul elsírta magát, pedig vigasztalták, semmi baj, ide jöhet bármikor, jól elbeszélgettek, ugye, milyen jó ez a bor, ezt isszák, olcsó, tele tápanyaggal, lehet tőle aludni, a fiú pedig megint felhúzta a lábait maga alá az ablakpárkányon, közönyösen nézett kifelé, és azt mondta a már kissé kapatos tanárnak, ne jöjjön ide többé, mert kilököm a negyedikről. Világos? Világos, mondta a tanár, és némi dulakodás után, mert a szülők nem akarták elengedni, kitámolygott az ajtón.

Zoli odafönt figyelte a távozó Recsegit, majd mikor a férfi a tér túloldalán álló egyik ház kerítéséhez ért, füttyentett, mire két kutya rohant elő valahonnan belülről, és vad ugatással kerítésre vetették magukat, a tanár számára két vicsorgó vadállat, ijedtében hatalmasat ugrott, majdnem egy autó elé, Zoli kacagott. Recsegi a tanárember kifinomult füleivel azonnal észrevette, hogy kinevetik, ujjával az ablak felé fenyegetett, aztán még mindig dörömbölő szívvel, bizonytalan mozgással felszállt egy csaknem üres buszra, ahol a hátsó ülésen végre elhányta magát, majd váratlanul elaludt. Én szeretem azt a fiút, mondta a szigorú sofőrnek és egy másik, rosszarcú, hivatalos embernek, mikor a végállomásnál felrázták, mert zseni. Pont olyan, mint én voltam valaha. Láttunk már ilyet, mondta a sofőr, továbbra is mogorván, mi azért maradunk a nőknél. Akkor most mi lesz? Ki takarít? Recsegi egy ötszázast talált valahol a zsebében, ennyi elég? Elég kevés, mondta a hivatalos ember, de megoldjuk. Szálljon le, és tűnjön el.

Szemközt, a tér túlsó oldalán még családi házak voltak, köztük egy kifőzde vagy valami konyhaféle, Zoli nem tudta eldönteni, csak azt látta nap mint nap vagy az ablakból vagy a játszótér padjáról, hogy reggelente műanyag ládákban húst visznek be egy zárt teherautóból, a nagyobb darabokat pedig a vállukra véve sietnek végig a járdán a mindig vidáman kurjászó szállító emberek, már akkor vércsatakos, fehér köpenyeikben. Később zöldségféléket hoztak mások, zsákokban krumplit, hagymát, káposztát, mindig utána jött a kenyér, aztán a postás, dél felé pedig vastag asszonyok jelentek meg az udvaron gőzölgő fazekakkal, és a kifőtt, lecsupaszított csontokat a kerítésen át a szomszéd kertjébe dobálták, öntötték, ahol a Recsegit megriasztó két testes kutya rohant elő, idegesen várták, hogy lehűljön, addig csak nyüszítve kerülgették, szagolgatták a gőzölgő koncot, néha egymásba martak, majd mikor eljött a pillanat, nekiestek a csontoknak. Zoli látta, hogy azokon még rengeteg hús van, és összefutott a nyál a szájában. Embert soha nem látott a ház körül, az ajtó zárva, az udvar, kert elhanyagolt, mint ahol nem laknak. Pedig a ház fenséges volt, mint egy kastély. Hatalmasra nőtt hársfa óvta az illetéktelen, kíváncsi szemektől, de a rozsdás dróthálón, mely a kertet védte, több helyen réseket szakítottak az errefelé csellengő kölykök vagy a kutyák, ezeken a nyílásokon bárki bebújhatott, kijöhettek volna a kutyák is, de soha nem jöttek ki, viszont vadul ugattak, ha valaki a kerítés közelében tartózkodott.

A tér valaha játszópark volt, új lakótelepeken építettek ilyeneket annak idején, csúszdával, mászókával, homokozóval, libikókával, a fák között mókás faház, mint egy elöl-hátul nyitott kunyhó, amolyan eső-menedék, gondosan elkerített kispályás foci-grund a majdan egyre pocakosodó, de még fiatal apukáknak, ahol bátortalanul növő facsemeték ígérik az árnyékot, bokrok, virágok. Aztán tényleg jönnek a gyerekek, először babakocsiban, később saját lábukon, de még anyai kísérettel, később csak úgy, kicsapva otthonról, nyakukba akasztott lakáskulccsal, és már nem jó nekik semmi. A játszótér sem. Pedig a fák közben hatalmasra nőnek, a bokrok összefonódva szövik be egymást, a tér később mégis lassan elvadul, pusztul minden, olyan, mint az élet.

Zoli mostanában szívesen időzött itt, egy-egy még épen hagyott padra vagy libikókára, hintára ülve, néha éjszaka is, mikor szellemként lebegtek elő a sötétből a csendre, nyugalomra vágyó drogosok. A fiút csak a kutyák érdekelték, a drogosok elvoltak magukban. De a kutyák! Azt már tudta, ha támadnak, mély hangon ugatnak, ha feladják vagy lemondanak a zsákmányról, elfordítják a fejüket, figyelnek azért, de már nem kívánnak harcba bocsátkozni, vagy nem érdekli őket az egész. Viszont a kábszeresek rendre otthagytak valakit, mindig ugyanazt. Ők furán libegő járással, ahogy jöttek, el is imbolyogtak, az pedig elnyúlt a padon vagy csak ült, fejét az ölébe lógatva, ritkán mozgott, mint aki félig alszik, félig ébren van. Dzsekit viselt, a csuklyát is a fejére húzta, pedig nyár volt, hőség. Zoli tudta, hogy a drogosok mindig fáznak, de nem érdekelte, egyszer mégis odament ahhoz az alakhoz, mert nyöszörgött, letolta a fejéről a csuklyát. Egy lány volt. Szilvia.

Ez persze már csak akkor derült ki, mikor a fiú felnyalábolta és bevitte a lombokkal takart faházba, ott lefektette a kosszal, csikkekkel borított padra, itt jobb neked, mondta, nem látnak, aludd ki magad. Már ment volna vissza a kutyákhoz, hogy az éjszakai viselkedésüket is megtanulja, mikor a lány utánaszólt, Ricsi, te vagy az? Nem, mondta a fiú, hát akkor ki a fene vagy? Bandi? Én vagyok, mondta Zoli és közel hajolt a lány arcához, érezte a lányból kipárolgó szeszszagot. Ittál? Ittam, ismerte be a lány, de téged nem ismerlek. Szeretsz engem? Nem. Büdös vagy és részeg. Igaz, ismerte be a lány, de azért még szerethetnél. Engem ilyenkor szeretni szoktak. Van, hogy ketten is. Nem is látlak, mondta a fiú, csak a szagodat érzem. Nem kell látni, mondta a lány, Szilvia vagyok, érezni kell csak, hány éves vagy? Tizennyolc, hazudta a fiú, hazudsz, mondta a lány, de nem baj. Hozzál valami innivalót, és magamhoz fogok térni. Nem hozok, mondta Zoli, nem kell az már neked. Ha nem hozol, lehet, hogy meghalok, mondta a lány. Nézd meg, ráz a hideg. Zoli egy hirtelen jött mozdulattal megsimogatta a lány arcát, izzadt volt, verejtékes, hozok, mondta, várj egy kicsit.

Odafönt nem találta meg az elemlámpát, így aztán két doboz gyufát rakott a zsebébe, kezében a maradék kannás borral rohant vissza a faházba, Szilvia már aludt. Nem tudta, mit csináljon, de látni akarta, gyufákat gyújtott, sokat, a lány arca majdnem olyan volt, mint az övé, duzzadt száj, sötét, most csapzott haj, de az arca inkább fehér, a szemét nem láthatta, csukva volt, aztán két kar fonódott a nyaka köré, Szilvia karjai, húzta magához, hoztál bort? Hoztam. Jó. Adjál. Te még gyerek vagy, mondta, miután meghúzta a kannát, akarod, hogy megrontsalak? Akarom, mondta a fiú, és tényleg akarta. Izgatott lett, szinte vibrált. Csókolj meg, mondta Szilvia, ne undorodjál. Én nem vagyok drogos, én csak iszom. Igyál te is egy kortyot, és akkor egyforma lesz a leheletünk. Zoli nyelt egy nagyot a borból, rohadt volt, de már követelőzött a teste, mert a lány közben a nadrágjába nyúlt. Mégsem csókolta meg Szilviát, a ruhákkal küzdött, hogy a keskeny padon legalább elöl kinyissa a majdnem tehetetlen lány gönceit, soha nem gondolta, hogy egy nőn ennyi minden van, cipzár, gombok, kapcsok, pedig Szilvia is segített, majd felhúzta magán a szoknyát, ne oda, sóhajtotta később rekedten, fentebb! Ebben az eszelős pillanatban halk, de fenyegető morgás hallatszott, Zoli odanézett, a két szomszéd kutya ült a faház előtt és vicsorogva morogtak. A fiú elszántan visszamorgott rájuk, az ő hangjukon, aztán még egyszer, erősebben, mire a két kutya riadtan elinalt. Győztem, futott át a fiú agyán, majd mikor újra a lányra hajolt, megütközve látta, hogy alszik. Így is jó, gondolta, így is jó.

Napfényes, tiszta reggelre ébredt, frissen illatoztak a fák, madárcsicsergés, neki viszont fájt mindene, mert a földön töltötte az éjszaka nagy részét a pólóján és a nadrágján, most pedig fázott. A lány aludt még, Zoli most látta csak, hogy piszkos, ápolatlan, de még így is nagyon szép. Férfi lettem, állapította meg tárgyilagosan, mint egy férfi, felült, fájt az is, ásítozva nyújtózkodott, aztán rájött, hogy meztelen. Felrántotta a nadrágját, bebújt a pólóba, majd Szilvia testéhez nyúlt, hogy simogassa, hogy ébressze. A lány most is verejtékezett, ragadt, és ahol tegnap, ma ugyanott morgott, vicsorgott a szomszéd két kutyája. Zoli is morgott egyet, de most másképp, vidáman, játékra készen, aztán az alvó Szilviára pillantott egy utolsót, nagyot nyelt a kannás borból, és négykézlábra ereszkedve a kutyákhoz ment. Farkcsóválva, ugrándozva fogadták a közeledését. És délben is, mikor a csontokért ment.