Hazai Attila  Dávid a vonaton

Az tény, hogy ő is ember. Rendkívül keserves görcsökkel töltötte el ez a felfedezés, amint zokniját nézegette. Mert ha ő valójában ember, méghozzá egy olyan ember, mint amilyen ő maga, akkor nem menekülhet, nyilván neki is valamilyennek kell lennie. És ez borzasztó, ettől feszíteni kezdett tüdejében egy éles fájdalom, ettől köhögni, öklendezni kellett. Ha ő is egy ember, akkor ő is valamilyen, akkor őt is meg lehet határozni. Mi több, rá lehet világítani a státusára, korára, társadalmi helyzetére, esetleg előre lehet tudni, hogy mit szeretne elérni, vagy hogy mitől szenvedhet.

Dávid a csíkos zoknija feletti piciny bőrfelületet szemlélgette a vádliján, közben a vonat egyre haladt előre. A lábszőreit egyre közelebbről látta, egyre nagyobb lett a picinyke felület a szeme előtt. Meglepetésére a bőrén is a vonatablakból beszivárgó képeket látta. Arra gondolt, az emberi lét tele van hátulütőkkel, aztán arra gondolt, lehet, hogy ezt csak ő érzi így.

Eszébe jutott egy-két arckép, egy-két sors, és máris rosszabbnak látta a helyzetet.

Igen, az ember meghatározható, a világ meghatározható, én egy kis pont vagyok, és saját magam meg tudom határozni, hogy mit gondolok magamról meg az életről. Ez egy közepesnek tűnő tragédia. Dávid elgondolkodott a világ rémisztő és beteges perspektíváin, illetve profilján, és szeme végigpásztázott narancsszínű zokniján. Lehet-e baj a világgal olyan értelemben, hogy az lenne vele a probléma, hogy nem történik benne semmi?

Ez persze nem teljesen igaz, mert szinte állandóan történnek benne dolgok. De nézzük csak, milyen dolgok történnek. Pfuj. Sok semmitmondó, kisszerű és nagyszerű. Arról nem beszélve, hogy mindenki valaki. Mindenki azonosul önmagával. Saját életét éli, saját érdeke után tör.

Ne foglalkozzak semmivel, csak azzal, ami nekem jó. De mi a jó nekem? Én döntöm el, vagy én képtelen vagyok ilyen ízlésbeli és életmódbeli, arányérzékbeli értékítélet jellegű határozatot hozni? Dávid megrekedt e hangulatában. Nem jutni semmire, nem kapcsolódni semmihez, ez lehetne talán a célja. Vagy eldobni az élet adta émelyítő lehetőségeket? Az, hogy én hogy érzem magam ebben a környezetben, az részben tőlem függ. Nem tudom befolyásolni, de megítélni mégis nekem kell. Hallgatnom kéne, de annak sincs túl sok értelme. EI kell fogadni, hogy nem ilyen egyszerű az élet. Ha teljesen kiengedem magam, ha teljesen elengedem magam, akkor semmit sem tudok.

Az, hogy nekem eszembe jutnak dolgok, még nem jelenti azt, hogy fontosak, vagy érdemesek arra, hogy végiggondoljam őket. Kellene valami, talán egy szín, esetleg a zöld szín, amitől kiteljesedek. Mert ha az ember nem tud kiteljesedni, akkor bizony besavanyodik. Ha viszont besavanyodik, akkor nincs más hátra, mint hogy folytathatja a kellemetlenkedést az élet nagy igazságait és bölcsességeit illetően.

Minden igazán különös, az is, ahogy a történések mint éles fény, belehasítanak a fejembe. Az egész létkérdés lecsökkenthető a hogyan lét kérdésére. A tartalmas élethez, olykor felmerülő jókedvhez pedig kell valami, de hogy mi, azt nem tőlem kellene megkérdezni - gondolta Dávid, miközben kinézett az ablakon.

Milyen fura dolog az ember, hogy ennie kell, meg aludnia, meg arra is szüksége van, hogy néhány dolog történjen vele! Hogy elégedett legyen magával valamilyen szinten. Ha velem nem fog semmi sem történni, akkor is kell, hogy történjen azért valami. Dávid az arcába temette a fejét és elkomorodott. Nem mindegy semmi sem. Szomorú a világ, az élet, a vonatablak. A tehetetlenség szempontjából. Bumm. Emeljük fel egy kicsit a fejemet - gondolta Dávid. Azt érezte, felpuffadt a rosszulléttől. Kellemetlen.

Az ablakon kívül szakadozott tempóban haladtak el a szürkés táj bizonyos elemei a szürkületben. Azt érezte, egyedül tud csak lenni, mert nehezen viseli, az emberek társaságát, ugyanakkor vágyott arra, hogy néha szóljon valaki, hogy gondoskodjanak róla, szeretgessék, ápolgassák.

Az, hogy alapvetően egyedül volt és rosszul volt, tulajdonképpen témát szolgáltatott az életéhez. Azt érezte, hogy folyamatos töprengés áramlik belőle, egy folyamatos gondolatsugár, melyen talán találhat olyan fodrokat, olyan felismeréseket, hibákat és törvényszerűségeket, melyekre érdemes lehet odafigyelni. A lábszárát és a zokniját figyelte, közben elgondolkodott a világ folyásán és saját félelmein. Tisztában volt vele, hogy rossz pillanatban született és nőtt fel, de azt is tudta, hogy számára valószínűleg minden kor rossz lett volna. Túlontúl romlott, szemét szagú lett volna a történelem bármely korszaka, mert ő az önmaga törékenységét, feledékenységét, kiszámíthatatlanságát, elesettségét és gyengeségét képviselte. Semmi köze nem volt a valós világhoz már jó ideje. Nem tehetett arról, ami vele és a környezetével történt.

Ha talán valaki elemlámpával a fejébe világítana és kicserélne ott néhány fogaskereket, az érdekes megoldás lehetne, gondolta, és a zokniját kezdte piszkálni. Kinézett a vonatablakon. Szürkésfehér teheneket látott a mezőn álldogálni. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy tizenéves kékszemű kislány lépett be a vonatfülkébe az apukájával.

– Nem zavarja, ha ide ülünk? –- kérdezte a férfi.

– Nem – mondta Dávid. Közben az jutott eszébe, nemrég határozta el, hogy nem fog megszólalni. Valami tehát mégis történt. Nem gondolja olyan komolyan az emberek elől való elzárkózást. De miért jutott, juthatott eszébe, hogy el akar zárkózni? Vajon ez valódi választás volt, vagy egyszerűen csak adódott, lehetetlen helyzetbe hozva, melyben már nem volt igazán választása? Tőlem aztán lesz, ami lesz. Nem folyok bele a világ történéseibe, gondolta kitisztult fejjel. Zokniját nézegette, néha kibámult az ablakon. Az újonnan érkezett utastársai szabadon mozogtak.

Nem kell odafigyelni rájuk. Mndegy, mi történik a külvilágban, a lényeg, a legmélyebb és legrejtettebb lényeg, hogy az ember egyedül van, hogy egyedül vagyunk, bármit teszünk is. A lényeg nem a fekvésben, de nem is a cselekvésben rejlik. Azt kell tenni, amit az ember szelleme diktál, gondolta Dávid. Régóta, hosszú ideje összeegyeztette mozgását és tetteit az agyával. Hitt a teremtés igazában, ugyanakkor felháborította és elkedvetlenítette a világ folyamata, folyamatos megnyilvánulása, a létezés lineáris kontinuitása és a szarvak, a tülök, a tülkölés. Maga a szaru még nemes dolognak mondható, de ahogy szarvvá áll esetleg össze, az már émelyítő! Mint a sokat égetett gyertya vagy zsíros krémek émelyítő illata.

Dávid hátradőlt a vonatülésen és elengedte a fejét. Hagyta hogy elméje egy kicsit hátrébb húzódjon a koponyájában. Emberek voltak körülötte, emberek beszélgettek mellette, de nem jutottak el hozzá a szavak. Érdektelenül, szemét hosszabb időre behunyva pihent a közepes tempóban haladó vonat fedélzetén. Nem akart megérkezni. Nem akart igazából testet ölteni. Felidézte a lehetőségeket, melyeket elszalasztott, melyeket maga mögött hagyott. A szabadság szent és sérthetetlen síkján robogott tova. Egy új jelenség, egy nem teljesen tökéletes gondolkodásmód megalapozásán fáradozott. Kitekintett a mozgó vonat ablakán és eltunyult szemeit végiggördítette a sötétülő táj zebracsíkos naplementéjének fahasábokkal vegyes, méz színű, unalmasan nyugodt, szürkésbarna részletein.

Egy ember nem fejezhet ki egy érzést! Egy ember nem fejezhet ki egy kort! Egy ember nem fejezhet ki egy társadalmat! Nincs szükség szavakra, nincs szükség bánatra. Az egyetlen érv és az egyetlen hiány nem létezik immár. Ez a rend és ez a folyamat nem dolgozik minden jellegű és lelkialkatú ember konyhájára. Nem kellenek az új utak, a világ és az élet megformáltsága, nem kell a különbözőség és a variáció az ember létezésének témakörében.

Túl drága. A világ nem létezik mint képződmény, az emberek történetei nem dokumentálható akciók, az emberi cselekmények és emlékek nem boldogíthatnak mindenkit. A gondolkodás fárasztó, költséges, fájdalmas, következetlen és kiábrándító. Amennyiben az ember azt teszi, amit jónak gondol, nem biztos, hogy a legegyszerűbb dolgot teszi, bár az is valószínűtlen, hogy a legbonyolultabb, legelérhetetlenebb vállalkozásokba kezdene. Csorbulás, kielégületlenség, vacillálás, közlendő nélkülözés. Az agyam következetlenségeinek nem lehet jelentéktelen feladat számomra, gondolta Dávid. Ha még egy ötlet felmerül valamikor is az elmémben, az tulajdonképpen a megtervezett lehetetlenséggel való szembenézés feltáratlan feltételrendszeréből adódó, sokak szerint nem kívánatos tevékenység és jelenség lesz. Kérdés, hogy lehetséges-e ily módon visszaélni a nyelvi elemekkel.

Szükséges lenne a mai világban, hogy beinduljon egy cselekmény, hogy megkezdődjön az adott helyzet tényszerű, életszerű, vagy más jeIlegű kifejtése. Amennyiben ez nem kezdődik meg, az bizonyos felfogások szerint elmarasztalandó. A kiábrándultság inadekvát és túlontúl közvetett kifejeződése. Nem kell elemezni az undort, illetve azt a meggyőződést, mely szerint a saját világom, illetve a saját koponyám képtelen a kordában tartott megszólalásra. Azonban, ha tisztán magammal, illetve a megéretlen gondolatfoszlányaimmal foglalkozom, akkor egy kellemetlen érzés mellett születhet valami új és követhető példa is a saját magam történésein belül. Mindenesetre egyfajta kielégülést okozhat az, hogy egy régi folyamatba integrálódok rövidebb időre, hiszen az élet egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy érdektelen és felesleges események feszítik szét, hogy közönyös, szürke, jelentés nélküli megnyilvánulásokat tartalmaz. Egy másik szerelvényben vagy egy másik fülkében is beszélnek, megnyilatkoznak az emberek, de ezek a kijelentések nem maradnak meg bennem, mivel nem hallom őket. Ami körülöttem történik, az is jobbára lényegtelen gondolta Dávid, amint kinézett az ablakon.

Az én egyetlen problémám, hogy képtelen egy bizonyos pontnál statikusabb állapotba kerülni. Az élő ember képtelen egy jellegét tekintve minőségileg statikusabb állapot elérésére. Legfeljebb csak órákban, de leginkább percekben mérhető az idő, amely alatt stabil állapotba kerülhetünk, és nem szorulunk mozgásra, különösebb anyagcserére. Az ember életében egyedül a halál tud ennél statikusabb lenni, az azonban már nem lehet az élet szerves része, maximum vágyakozás vagy félelem tárgya. Jó volna egy olyan érzéssel átgondolni a lehetőségeket, mely szerint valóban képes lehet az ember adni valamit, vagy személy szerint én képes lennék ezek után adni valamit a külvilágnak. Dávid elrévedt, a zokniját kaparászta a vonaton. Az merült fel benne, ha leszáll, akkor rengeteg új helyzetbe kerülhet, ha leszáll, akkor ismeretlen és kiszámíthatatlan események kereszteződésében fog részt venni.

Ha azonban nem szól az emberekhez, akkor könnyebb dolga lehet, könnyebben kifejeződhet egyénisége. Nem kell majd megjátszania magát, és ha közben kiderül, hogy a teljes szótlanságot képtelen betartani, akkor az ideális állapot inkább egy rendkívül redukált nyelvi jelenlét lehet. Nincs miről szólni, nincs mit megosztani, nincs mit mesélni a világról, nincs esély bizonyosságot tenni, nincs lehetőség bizonyítani, hogy vannak gondolatai, hogy egyáltalában létezik mint érdekes vagy érdektelen személy? Dávid nem fordult a vele szemben helyet foglalt személyek felé, nem kezdeményezett semmiféle viszonyt.

A vonat egykedvűen mozgott a sínpáron. Ez az utazás a végtelenségig tarthat, a határokon is keresztülmegy ez a szerelvény, szépen körbe-körbe a világ jobb oldalán. Becsületbeli ügy lenne felfedni az igazságot ezzel az utazással kapcsolatban. De most nem tehetem, nem mondhatom meg, miért kezdtem bele. Talán egy beszélgetés felfedné a titkot, de beszélgetésre most nincs felhatalmazásom. Csak hallgathatok, nem mondhatom ki, nem rezegtethetem meg a levegőt. Bár állítólag legszebb öröm a boldogság, a tevékenység, az élet szeretete, az alapvető biológiai jelenségek elfogadása és nem lehet szarszag, vér és betegség nélkül felnőni, nem lehet másképp a családalapítás nagy terheivel megbirkózni. De mégis van úgy, hogy eltelik egy-két nap, egy-két hét, és nem történik semmi, nincs előrelépés semmilyen ügyben. Egyszer már lehetne egy olyan hetet tartani, amiben nincs előtérben a történet, amely stabil és statikus tud maradni, amely másképpen fejezi ki az emberi világot. Az intenzív ücsörgés nyugtató szerepet is betölthet az életben, lehet egy olyan passzió, mely elhiteti velem hosszú perceken át, hogy tevékeny vagyok, hogy én is csinálok valamit, gondolta Dávid a robogó szerelvényen az ötvenkettes helyet elfoglalva.

– Jaj apa, én ezt nem akarom – mondta a kislány a papájának a szemközti ülésen.

Dávid feléjük fordította a fejét és látta, ez valódi élet, itt nem úgy történnek a dolgok, mint a képzeletben vagy a festett valóságban. Aztán nemsokára úgy látta, hogy a papa és a gyerek csak egy fényjelenség. Nem hús-vér emberek, csak vetített képek a vonatszerelvényben, egy helyiségben vele. Az volt az érzése, hogy a kezével képes lenne átnyúlni rajtuk. Igen, ezek nem itt vannak, gondolta Dávid, és felmerült benne a lehetőség, hogy talán ő is egy fényjelenség lenne, test, sejtek és szövetek, szervek, illatozó és mozgolódó szervek nélkül. Fejét az ablak felé fordította és álmatagon figyelte a reggeli napfényben imbolyó színes tájat.

A kislány zöldeskék szemét körbeforgatta a vonatfülkében, apja szótlanul ült mellette.

A reggelek a legszebbek a délelőtt folyamán, talán szebbek, mint az esték, bár nem lehet tudni, kinek mi tetszik jobban, gondolta Dávid. A lényeg, hogy a jövőben ne unatkozzak annyit, amennyit szoktam. Meg kell kerülni a világ nagy problémáit, amelyekre sosem találok választ, és amelyeket elképzelni sem tudtam eddig. Mindent egybevetve nem kéri soha senki, hogy többet tegyél, mint amennyit bírsz, kevesebb is elég. Nem kell, hogy pontosan értse mindenki, amit gondolok, nem kell, hogy pontosan értsem, amit gondolok, olyan lehetetlen vállalkozás lenne az, mint amikor valaki fut, futkározik, de másnak ebből semmi haszna sincsen, egyszerűen csak izzadni kezd, bekeményedik a lába, egy fokkal többnek érzi magát, de ez az ő testén kívül számottevő változást már nem hoz létre a világban.

– Apa, láttad azt a virágot, amit odaadtam a babának? – kérdezte a kislány.

A férfi nem tudta, mit feleljen, végül is nem tett többet, mint keresztbe fonta a lábát és megsimogatta a csöppséget a tarkóján. Kész, ennyi az élet, vagy több ennél a nem létező forradalom és gondolkodás jelentését megváltoztató vágyakozás? Nem ebben a korban, nem ebben a pillanatban kellene letenni a fegyelem fegyverét. Csak az átlátható és átírható valóság és valótlanság kedvéért tenni, ez nem sok problémát jelenthet. Persze azt is tudni kell, hogy nem minden tökéletes vagy visszataszító, amit csinálsz. A visszatartott levegő, a visszatartott gondolatok előbbre vihetnek. Mindegy, hogy mit gondolnak, feleselnek, rebesgetnek az emberek, egyszerűen csak meg kell fogalmazni a saját tapasztalatomat. Nem biztos, hogy valamit biztosan tudnom kell, de én is ember vagyok, tehát minimális szinten nekem is megvannak a magam alapvető szándékai és jogai az élethez, gondolta Dávid.

Kinézett az ablakon, és elgondolkodott a világ burkán, amit mint egy nagy dinnyét, bicskával készült felszelni. Aztán megint a zokniját figyelte. A narancssárga és zöldes csíkok ugyanolyanok voltak, mint egy fél órával ezelőtt vagy mint nyolc órával ezelőtt, amikor felszállt erre a szerelvényre. Dávid a vádliját kezdte masszírozni, közben a kislány és az apukája levették a csomagokat a felső polcról, és kiléptek a vonatfülkéből.

Ez tehát egy olyan szerelvény, amelyből ki lehet szállni? Vajon mi az a sebesség, amely követheti a gondolkodás iramát? Dávid hunyorogva nézett, nem tudta, mire készül, nem tudta, mit kellene adni magából. Szakítson azzal a hagyománnyal, hogy megmutatja magát mások előtt? Nem lehet tudni, milyen állásfoglalás lenne a legkedvezőbb ebben a kérdésben, bár nem kötelező a konzekvencia sem. Lehet valami kedvező?

Mindenki azt csinál, amit akar, így én is, gondolta Dávid, miközben a zokniját nézegette és a vádliját piszkálta a lassan gördülő vonat fülkéjében. Az lenne a probléma az érdektelen dolgokkal, hogy nem érdekelnek senkit, nem érdekel senkit az, ha nem történik semmi? Senkit nem érdekel a semmi, vagy a semmi nem érdekel senkit sem? Lesz a nézésből szó, a szóból tapasztalat, a levegőből élmény, az élményből élet? Ha nem választasz, akkor talán nem kell megnézned azt, ahogy kialakul az egész a földből, ahogy kivirágzik, felcseperedik a semmiből valami apró, szelíd vagy nagy és vad akármi?