Dániel Ferenc  Kőzápor, motyó, az élet oly édes

A kamera tudvalévően nem ártatlan szerszám. Van hatalma s gyakran nem is kevés. Számtalanszor tapasztaljuk, hogy jóval simábban hatol be kunyhóba szemlélődni, mint, mondjuk székházba vagy bankba. A kamera meg a nyomor bár vonzzák egymást, mégiscsak kétes a viszonyuk. Mert a szegénység (konkrétan a szegények, nyomorultak, nincstelenek, kifosztottak, embertársaink) rászorul, igényli a figyelmet, valamiféle segélyt vél felfedezni a puszta leképezésben is. Mintha a felvevő-apparátusnak, ha bele is süvöltik a koldusság kiváltotta fájdalmat, módjában állna segíteni, hogy közvetítse az üzenetet a társadalom elit- célszemélyeinek. Ez ritkán eredményes. Aki elemi módon rászorult, kevéssé érzékeli, hogy fotogén művelet részese, mondanám durvábban: szereplője, hogy eleve be van építve egy összetett felvételi pillanatsorba, ahol és amikor számításba kell még vennünk napszakot, fényviszonyokat, hátteret, kiemelt részletet, akusztikát és – akkor a montírozásról, a végső szövegkörnyezetről még nem is beszéltem.

Régóta tudjuk, naiv dokumentumfilm nemigen létezik s jóllehet, az úgynevezett tápanyaga a “valóság”, mégis inkább vall alkotójáról, az alkotó világlátásáról, mint a magában lélegző –, obszerválatlan létezésről. Hogy a felvevőgép ott van-e, ott volt-e a helyszínen, sem jelent végső bizonyságtételt. A BBC – amelyről ebben az írásban még többször esik szó – a boszniai háború idején nagy apparátussal vonult “ki”, stábjaik mindenütt forgattak, ahol eseményt ígértek vagy jelentettek, meg akartak felelni az összetett tárgyilagosság eszményének (nagyjából meg is feleltek), később azonban, hogy kételyeiket tisztázzák, utólagos önvizsgálatra szánták el magukat. Így derült fény a háború egyik emblematikus dokumentumaként elhíresült felvételének, a szarajevói piaci vérengzésnek kétes eredetére: a lövedékeket szerb harci ágyúkból lőtték ki, de határterületről,és nem bizonyosan szerb lövészektől. Önpusztító provokáció esélyét sem lehetett kizárni. A revízió azt is igazolta, hogy a forgatócsoportok, technikai jelenlétükkel mintegy szelektáltak a zűrzavaros harci cselekményekből, némelykor mintha némán hatottak volna is az ellenséges szereplőkre.

Miért fontos mindez? Szerintem fontos, mert világunkban a doku felülvizsgálata nem dívik. A BBC-t ugyan sokfelé etalonnak tekintik, de létfontosságú műfaji kétségeket tartalmazó képsorokat ki hozna nyilvánosságra? Melyik nagy televízió nem tartana hitelvesztéstől? A CNN öbölháborús mozija után? Ki merné a felvevőgép, eme tárgyilagos masina bizonyítóerejét kérdőre vonni? Melyik cég, melyik alkotó ismerné be, hogy ugyanazon képsorokból gyökeresen ellentétes, ellenkező előjelű kép-bizonyítékok “vághatók”? Holott bármelyikünk eljátszhatna egy VHS montirozóban ilyesmivel? Digitális IMMIX-ben végképp bármivel bármit: szegényből nábobot és vice versa.

Don Luis Buńuel, aki ugyancsak szembenézett az emberi nyomorúság förtelmesebb és rombolóbb szegmenseivel, egyaránt irtózva gondolt a nyomor festői ábrázolataira és arra a nyákos szánalomra, amellyel oly sok kameraember élt és visszaélt, mintegy objektívjével vállalván magára minden szubjektív felelősséget. A magányos öreg hidalgó, vad opusokkal a háta mögött, joggal viszolygott a jóságban manifesztálódó üdv-mozgófényképészettől, amely lényegét tekintve még csak nem is keresztényi, hiszen eleve nullára írja az emberi szabad akaratot.

Nos, amikor a BBC ösztökélte angol mesterekről és műveikről írok, ugrópontként éppenhogy ezt, az ember szabad akaratát s létéért való felelősségét kell “rögzítenem”. Persze létezik és normaként működik a háttér-szociológia is. Egy brit televízióban elképzelhetetlen (részben ettől ment fel a Vaslady vércukra is), hogy a társadalmi különbözőségek, egyenlőtlenségek, igazságtalanságok intézményekben megtestesülő móduszait, csapdáit, stílusát ne szabatosan mérjék fel. Nem létezhet empirikus ténykörülményekben hipp-hopp tévelyegni. Ha egy informális kocsmai tranzakciónak (nevezzük kis bűnnek) szabott ára van, nem gentlemanlike attól nagyságrendileg eltérni, de a tünet elmismásolását sem nézik jó szemmel. Ha a tartós munkanélküliség bizonyítottan deviáns magatartással párosul, azt az angolszász tradíciók szerint arisztotelészi módon rögzítik, nem fogják fel platonikus alakzatnak és nem eszmei síkon ítélik meg vagy ítélik el. A brit televíziók számára még a legmeredekebb ügy, az ír terrorizmus sem jelenthetett tabutémát, egyebek közt szociális vonatkozásai és eredetmagyarázatai miatt. Emiatt ütköztek élesen Thatcher asszonnyal, az általa agresszíven képviselt konzervatív politikával, és hosszú távon meg is védték integritásukat. Hosszú távon a múlt felé nézve is, hiszen a “probléma” nem szűkíthető a Sinn Fein kontra British Army csatározásaira. Valaki felelősséget visel a múlt századi éhínségért.

Most, közel az ezredfordulóhoz az angolszász mozgókép (brit, ír, skót, walesi televízió, stúdiók, forgalmazók stb.) topon van. Önálló az arculata. Erőteljesen hat a hollywoodi filmgyártásra is. Telivér alkotóik vannak, nagyszerű színészeik, nem gond számukra évente vagy 100 opusszal előrukkolni. S hát van két különleges mesterük: Ken Loach és Mike Leigh, akiket boldogan magunkénak jegyezhetnénk /bizonyos nézőpontból inkább,mint Jarmant (ő,sajnos, meghalt), Greenawayt vagy Ken Russelt... és mint Kubrickot (ő is, fájdalom, most halt meg), és mint Terry Gilliam nagy csapatát, és a nyomukban tolongó fiatalokat..?/

Ken Loach most hatvannyolc éves, de ma sem enyhültebb vagy cizelláltabb filmmaker, mint harminc évvel ezelőtt, amikor a KES-t forgatta. A szám tátva maradt (akkor, a moziban), hogy ilyen elánnal és hevülettel lehet úgymond dokumentarista játékfilmet csinálni. Pofonegyszerű ötletnél százszor hitelesebb alaphelyzetből. Adva van (volt) egy kültelki proligyerek, magányos és számkivetett. Nálunk nyomban elkönyvelnék halmozottan hátrányos helyzetű fiatalként, sorsát intézeti esetnek jegyeznék. Ken Loach, ez a taplóhumorú, éles tekintetű fazon a sablonsorsnak fittyet hányva a gyerekhez rendel egy kest, azaz vadászsólymot, amelyet több földrészen mitikus erejű állatként, társként tisztelnek. Akinek sólyma van, nem maradhat közömbös. Nem ér rá sanyarú helyzetében nyavalyogni. A solymász-szakirodalom rendet ír elő: etetés, tartás, röptetés, vadászat, a bizalmi viszony lassú, szabatos kiépítése. Az ember felelőssége társa iránt. Nincs kibúvó. Attól, hogy a felnőttek társadalma kiszámíthatatlanul rohadt egy toplák kölyökkel, a magas fokú szabályok még érvényesek madárrelációban. S ez egyszerre jelent harcot, ádáz trükköket, bánatot, örömöt – és benső szabadságot. Felnőtté érést.

Világnézetileg Ken Loach baloldali, de százszor inkább szabadságpárti. S elgondolkodtató, hogy két évtizeddel később, a RIFF-RAFF forgatása idején, egy korszerűbb Angliában, a középosztályra méretezett létezésmód peremén mennyi nyomorra, megaláztatásra bukkant. Filmről lévén szó, nála ritkán adódnak amolyan összegzős (beszéd) állapotok (lásd: magyar doku-átok), nála szinte mindig minden mozgásban, változóban jelenik meg. Lézengő suhancok koszlott lépcsőházban: ez robbanni kész agresszió. C kategóriás épület – felújítás? –, patkányfészkek, ordenáré munkahelyi modor, tolvajlás, kispórolás, gyűlölködés, érzékelhető balesetveszély, csupán a leendő áldozat(ok) jelöltjei nem tűnnek föl a zűrzavarból. Minden nap labilis: kedden haverkodunk, szerdán acsarkodunk, csütörtökön megmarkecoljuk vagy átverjük egymást, pénteken felgyújtjuk az egész kócerájt. Semmi állandóság a szerelemben, semmi kitartás a szolidaritásban. Nincs atavisztikusabb egy képzett melós faszi marxista rizsájánál. És ha anyánk meghalna, a temetésre gyülekvő család botrányosan lejáratja magát. A feketék is lejáratják egymást Afrika-nosztalgiájuk miatt. Ítélkezésre nem jut időnk se, ha csak az nem, hogy a létezésnek e szedett-vedett módja otthonért, nyugalomért sóhajtana. Ezt vonta meg mindannyiuktól a posztindusztriális posztmodernitás.

Ken Loach ördögi humora épp abban van, hogy fölveszi az idegen, globalizált világ számára velejéig képtelen iramát, hadd fussanak a dolgok: noha mégiscsak az emberek fulladnak bele. Mi a baj, ha tárgyakért élünk? Több mint baj, szorongató bonyodalom, hogy a Loach előbányászta filmalakok (színészek és nem színészek) tobzódásig elevenek, személyiségek, tombolásra és önpusztításra kész individuumok. Egyszerűen nem férnek bele a társadalomtudományi kreclikbe.

Ez volna a kismesternek jegyzett jelentős angol filmművész hosszú, kitartó s egyre megbecsültebb alkotópályáján a felmenet íve, ívének záloga. 1994-ben összemesterkedett egy remekművet. Kőzápor a címe. De lehetne: “hulló kövek” vagy “kövek hullanak” is, mert pokolian egyszerű, majdnem banális történetről van szó. Megint adott egy háromfős proli család, az apa munkanélküli, az anya ügyetlen bedolgozó, katolikusok, hívők, kislányuknak roppant fontos volna a szép elsőáldozói, hófehér ruhácska. Boltban ez a holmi nyolcvan, száz, százhúsz fontba kerül az összes tartozékkal. Képtelenség. Egyik napról a másikra tengődnek, leharcolt ruhákban járnak, szegényesen étkeznek, nincsenek értékeik, nincs bankbetétjük, se hitelük, se megkörnyékezhető módosabb rokonaik. Körülöttük a munkanélküli lakónegyedben minden család így él. S a köznapi önbecsülésnek sarkköve, hogy teljen a családi krimóban korsó sörre, a fogadóirodában 1 fontra (agárra, lóra, helyre, befutóra). Nagyon messze vannak a fent említett fehér ruhától.

A dokumentáris közeg számunkra sem ismeretlen (ilyesfélékre törekszik Szomjas, Grünwalszky, Almási, Schiffer és még sokan mások), a proli stílusban is otthon lennénk, bazmeg, csakhogy Ken Loach nem sokat szöszmötöl azzal, hogy a köznapi lét hiteles részletein merengjünk vagy fogunkat csikorgassuk láttukra. Olyan főhőst választ (Bruce Jones személyében), akit tradicionális szerepindulatok hevítenek, égetnek, aki képtelen deklasszálódni, oda zülleni, hogy ne adhassa meg a módját a gyerek és mindannyiuk életében oly fontos egyházi ünnepségnek. S kőzáporszerűen rázúdítja a proliélet minden megpróbáltatását: furgonját ellopják, ő meg haverja hiába lopnak birkát, a kutyának se kell, nem jön be a tuti tippje, csatornát tisztít, derékig csúszik a templomi szarba. Az ilyen nyomulós csődtömeget nevezte Hasek: “Svejk anabázisának”. Itt a hős a sekrestyében talál teaidőnyi megnyugvásra. Szegény az eklézsia. A helyi tisztelendő több, mint szociális munkás, lélekvezető, családi jóbarát, tapasztalt bizalmi ember enyhülettel, jótanáccsal szolgál: – érjék be alig használt, olcsó áldozati ruhával, ez senkit nem fog megszégyeníteni, nem okoz megbotránkozást.

Mindenki beéri, beérné ennyivel, hősünk nem.

Alvilági vesszőfutásra ítéli magát, azután kényszerpályán övéit is. Pénzt felvenni uzsorakamatra, fedezet nélkül, olyan marcona, kőkemény maffiózóktól, akik a belátható világot markukban tartják és senkivel sem játszadoznak, előre kalkulálható tragikus vétség. Így csak halálra szánt ember dugja hurokba a fejét. A borzalmak – Ken Loach rendezői partitúrája szerint – időben ingaszerűen követik egymást: rejtőzködés, balszerencse, megaláztatás, az otthon feldúlása, a női szféra terrorizálása, végső elszánás gyilkosságra. A szövegkönyvbe nincs beleírva görög sorstragédia, egy melós csak kézen-közön válhatna gyilkossá, elég a bűnrészesség is, meg, hogy a hullától rablott adóslevelével rohanjon lelki támaszához, a paphoz – és gyónjon. Dosztojevszkij dührohamot kapna Ken Loachtól: mert itt lemossák a vért, elégetik a bűnnel szerzett iratot, tojnak a magasabb erkölcsi világrendre vagy az olimposzi istenekre, egyszerűen semmissé teszik az ügyet. Jöhet az elsőáldozói ünnepély habfehér, ízléstelen ruhácskában. A szemekben könnyek.

Hitetlen, ha úgy tetszik, pogány végkifejletnek vagyunk szemtanúi. És ez jó. Egyfelől nem a dokumentarista dolga sorsok felett ítélkezni, másfelől, vezeklésül bőven elég, hogy a köznapi artikulálatlan életben emberek többletszenvedésre szánják magukat olyan hagyományok betartásáért, amelytől abszurd módon meg vannak fosztva. A Kőzápor felvevőgépe (mögötte kis stáb, lásd olcsó költségvetés) autentikusan tolmácsolja az előtte lüktető, szenvedélyes nyomort, amit hús-vér emberek testesítenek meg. Gondolom, ez is kiállja harminc esztendő próbáját.

Mike Leigh (első filmje 1966-os keltezésű, az utolsó, a Titkok és hazugságok 1996-os, néha vetítik) vélhetőleg nem baloldali, nem jobboldali, nem polgárbarát, hanem kallódó anarchista. Minden filmje Londonban “játszódik?”, “történik?”, “végbemegy?”, műfaji értelemben talán kibontakozik, bár ez sem biztos. Az biztos, hogy szociológiai alapozásért neki sem kell a szomszédhoz mennie. Sőt. Nála mintegy bevésődnek a dolgok, bevésődik maga az idő végtelenségig elveszett, iránytalan vagy artikulációját keresgélő pillanataival, amelyekről nem sejthető, mit titkolnak? Aggodalomra semmi ok: kinematográfiai szoktatás révén fokozatosan feltárulkozik, hogy a filmben egymáshoz kötött vagy sodródott emberek ügyei, viszonyai válságba torkollnak. Leigh ennek nem keresi szabatos – netán mélylélektani – magyarázatát, de zsigerileg átéli az angol társadalom évszázadokra visszaszármaztatott hagyományos tapasztalatát, mely szerint hideg fejű puritánok és forróvérű diggerek utódai élnek keveredve, s ekként a “brit díszlet mögött” másként működnek vagy nem működnek a hallgatólagos szabályok.

My home is my castle. Ez is egy szlogen. Mert kezdve ott, hogy – mellérendelten – Leigh számtalan szereplőjének eleve nincs saját otthona vagy alkalmilag befogadott, a családi házak is inkább búvó- vagy menedékhelyek, mint meghitt fészkek. Némelyik potenciális tűzfészek, hiszen istenverése, hogy négytagú családban apa és két fia munkanélküliként szorongjon s a háziasszony anya az egyedüli kereső (Időközben , 1983), és neki is agyafúrtan szöknie, lógnia kell, hogy titkos és gyermeki szenvedélyének, a bingónak hódolhasson (persze, pech! sikertelenül, mert a “Bingó!” pillanatban nem fog a tolla). Tűzfészek? Mike Leigh ízig-vérig s eredendően csehovi alkat, drámai robbanások helyett (amelyek azért itt-ott bekövetkeznek), jobban hisz a végtelen elfojtásokban, a tétova action gratuit-sorozatokban, a félre irányzott bántalmakban.

Ki szegény? Szegények, történetesen, azok az elviselhetetlenségig ronda emberek (nyúlszájúak, lófogúak, idétlen hebegők, visongók, véznák, hisztérikusan beszédkényszeresek, etcetera vég nélkül), akik ösztönszerűen s gyakran kihívóan nem képesek megfelelni kozmetikum-konform szép új világunknak, akiknek Mike Leigh rezzenéstelen kamerája segít fotogénné kibontakozni, transzformálódni. És ellenkezőleg: adott egy-egy divatos yuppie-arc, agyonfodrászolt női fej, mindegyik képes rá, hogy elállatiasodjon, hogy tűrhetetlenné, azaz szörnyszegénnyé váljon. De mindebben nincs krisztusi rend. Nincs kiszámíthatóság. Mike Leigh nem osztályszempontok alapján méri, hogy kinek mi járna, s nem vindikálja magának a nagy rendező hatalmát sem, mely szerint: – te boldog leszel! – téged sárba tiporlak!

Fogalmunk sincs, mitől olyan szürke, néma, fásult közönybe töppedt a Vérmes remények (1988) öreg mamája. Nem elégséges létmagyarázat, hogy kispénzű, hogy a felnőtt gyerekei “elfajzottak” és hanyagolják, hogy az ő korában már nem szokás kifelé, idegeneknek kényelmetlenkedni. Befuccsolt szerep, hogy ő a szegény mama? Kire üt, hogy a lánya hisztérikus, kielégítetlen borzalom, veje harsány újgazdag? A fia és annak a nője afféle hasist szívó, balos alternatívok? Hol szegényedett el, üresedett ki ez a hajdanvolt “család”? Ki tudja? A lényeg, hogy korszerűen: egymástól végképp elszigetelten élnek. És egymás számára nincs különösebb mondandójuk. A sztori aprólékosan tudtunkra adja, hogy ez már sorsfüggő állapot. Azután inszcenálják a mama születésnapi ünnepségét. Lidércnyomás és bohózat egyszerre. Ötszólamú röhögtető kínkeserv. Talán a legkívülállóbb, a fiú élettársa érzi át leginkább, mennyire méltatlan és baljós pillanatok, percek, órák telnek itten. Igyekszik valamit enyhíteni. Ő az egyetlen, aki reálisan vágyakozik jövőbeli valamire, anya szeretne lenni – ettől a pasijától. Ám, hogy mi van beléjük kódolva, arról Mike Leigh mélyen hallgat.

1994-ben Cannes nagydíjjal hódolt a Meztelenül című opus előtt. Én ezt a remekművet nem tudtam díjazottként nézni, annyira idegen a nemzetközi mozgóképes fényűzéstől. Kezdve ott, hogy a férfi főhőse, David Thewlis, elképesztő langaléta, szófosó vándorpróféta mintha korunk eleven emblémája lenne. Nincstelen, gyökértelen, kirívó célpontja bármilyen lehetséges agressziónak, erkölcsileg totálisan ingatag, de nála a morál még annyira sem jön számításba, mint a mi Kakukk Marcinknál (akit Angyalosy Gergely jellemzett picaróként és mezei zen-buddhistaként). Állítólag Manchesterből jött Londonba és oda is tartana vissza, ha ez hihető s elfogadható volna nagyszabású életcél gyanánt. A motyójában néhány alapkönyv, holmi szinte semmi. A fejében vészterhes eszmék, szarkasztikus gondolatok támadásra hegyezve. Hogy visszamehet-e a nosztalgikus, ipari szülővárosba, az ottani ellenségeinek akut bosszúvágyától függ. De szabad országban szólás- és cselekvési szabadság van.

Most adott címre, gorombán otthagyott girlfriendjéhez tart. Ha sejtené, sem érdekelné különösen, hogy nélküle is túlfűtött kazán a címen szereplő szűkös családi ház, amelyben valamiféle szerzett jogon hárman élnek: borongós szerelme, munkába és pótcselekvésekbe terápiázva magát, egy jólelkű és rebbenékeny félig-barátnő, egy penetráns szerzemény: hihetetlenül vézna, kábítószeres, örökké ajzott lány, aki nem képes eldönteni, kurva legyen-e vagy mégsem, menjen-e vagy maradjon. Az egyenházban minden élettér zavaros, beletrampicskolnak egymás köznapi női műveleteibe, ugyanakkor segítőkészek és bajban szolidárisak, biológiai óráik sehogyan sincsenek összehangolva. Rendre vágynak. Elfogadható férfiakra. Szavakkal aligha tudnám rekonstruálni e femina trió szólamainak “átlagos” és “megkülönböztethetetlen” együttjátékát, mint hiányra alapozott szövetséget.

Egy hímpéldánytól, lealázóan alvilági yuppie-tól több kis detonáció révén szabadulnak meg, és úgy tűnik, befogadják a vándor filozófot. A szellemi terhelés talán bírhatóbb. Nemigen. A mondatai legfeljebb másként provokatívak, mint ahogy a szépfiú a tökével hetvenkedett. S azután hisztérikus rohamocskákat abszolválva tulajdonosi rendet vág a ház “úrnője”, aki nem adott szerzett jogot, s most hazaérkezve “szelektál”: kipiszkálja a világba a szerencsétlen félkurvát, kiebrudalja hősünket.

Vándorlás az éjszakában. Akárki megfelelne peripatetikus társalkodáshoz untermannak. Mike Leigh egy vérbeli bölcselőt rendez oda társul, akinek polgári állása éjjeliőri (korszerű világ: a kivilágolt áruház érzékelői ellenőrzik, helyén van-e időben a poszt). Bárki alkalmas filozófusnak. Ez történetfilozófiai szemszögből is helytáll: mert ha Isten halott, a historikumnak nem mutatható ki értelmes célja, akkor bármelyikünk minimum filozófussá, maximum Gondviselővé léphet elő. S a bodyguard nem beszél hülyeségeket: a szembeoldalon magányos nő él kis kégliben, ő megfigyelte alaposan. A langaléta egy teremtő angyali küldönceként bekéredzkedik a szembeoldali nőhöz. Befogadják.

Rossz stáció. Egymásnak idegen nőből (mégha viharvert is) és szorongatott fickóból se bizalom, se élvezhető szex nem jöhet ki. Az idő is fogyóban van már. Kérdés, hogy mihez képest? Vándorlunk vagy vánszorgunk. London késő éjjel egyre barátságtalanabb. Rosszacska lumpenpár perdül elő sikátorból üvöltözve, garázdálkodva. Vánszorgás, vánszorgás – amiként a végjátékokban elő van írva, értelmetlenül és indokolatlanul verik ronccsá hősünket. Nem érzik ki belőle állítólagos angyali lényét.

Valahogyan elvergődik a házba. A nők emberformára ápolják, vigasztalják, szerelmese valami közös jövőféléről sutyorog. Picarónknak jártányi ereje sincs, polgári horizontról, családról mintha az álmai is szétmállottak volna. A mondatok torkán fulladnak. Gyöngéden simítgatja a lány arcát egy vécéfertőtlenítő flakonjával. Az idő lejár. Már nem marasztalják. Bánatpénzül ellop 300 fontot, amit a hímpéldány felejtett (?) ott. Cókmók nélkül kilép a szabadba. Sántítva vánszorog, zsebében útiköltséggel, fejében céltalan ürességgel. Ez volna az eszményi Zen-állapot?

Civilizációnk helyiérték-vesztéséről nem kunszt hagyományokra támaszkodó dolgozatokat írni, vagy vészterhes jóslásokba bocsátkozni. Amit Mike Leigh a vásznon művel, hogy szépítés nélkül, illúziótlanul tanúskodik a hőse jelenlétéért, amely nélkül világunk szegényebb lenne, kunszt, vagyis művészet. Választékosan szólva: maga a mimézis alkot itt hús-vér figurát (figurákat), botrányosat, idegtépőt, polgári mércével mérve fölöslegeset, akinek az is bűne, hogy “korlátoltan eredeti” és hiányos a “társadalmi jelentése”, erénye annyi, hogy individuum. A hozzá hasonlók a londoni Hyde Parkban fellépve hirdetik igéiket, mert propagálni akarnak. Azok rendszerint cirkuszművészek, ő szilárd hátország nélküli, ide-oda vetődő, talán hamis kispróféta. Lukiánosz a lerobbant Athén kopott lépcsőjén találkozott elődeivel. Zsivajogtak effélék, mint másodrendű vágánsok a Sorbonne mögött. Sört vedeltek kikötői kocsmákban, akik adtak egy-egy “árnyalatot” Therzüthészhez vagy méla Jacques-hoz. S nem akarták őket kiiktatni a létezésből.