Czifrik Balázs  Az egyik térkép

Csík könyökölt az erkélyen. Belebámult a téglagyár kéményéből kígyózó füstbe, s figyelte, hogyan borítja be a Mátyás- és a Remete-hegyet. Nincs mit tenni, gondolta, a vörös róka nem jelentkezik. A múlt héten látta utoljára, a párjával vágott át az agyagbánya irányába. Milyen izgatott lett, mikor először vette észre a vörös foltokat, mondta is a nőnek, hogy itt vannak.

Erről beszéltek a vacsora mellett is. Lefekvéskor a nő, aki egyébként elég ügyesen rajzolt, vázlatos térképet készített az évek óta kihalt agyagbányáról, bejelölte a rókák felbukkanásának pontos helyét, majd azt, hogy merre távoztak. Csík megnézte a rajzot, végigsimította frissen borotvált arcát, s kissé ráncolt homlokkal az éjjeli szekrényre tette a papírlapot. “Ha igazán szükség lesz rá, ez is megteszi” – ujjaival finoman babrált az arcán, s csöndesen nyugtázta a megmaradt borostafoltokat.

Másnap Csík az erkély garázsok fölé benyúló sarkában álldogált. Látószögéből kiesett a szoba, a lakótelep, amely úgy épült be a zöldövezetbe, mintha erőszakolt határ lenne, amelynek mindkét oldalán érzi az ember, hogy őt ide telepítették. A lakótelep távolságot adott. Megmutatta, az itt élők öröktől fogva mozdulatlanok. A mozgás körülöttük van, nem pedig bennük és általuk. Szombat volt. A piacon vásárlók már elmentek, kiálltak a kocsikkal a garázsokból, menet közben bekapcsolták a rádiót. Csík még érezte a garázsok benzingőzös, levegőillatosítós szagát. Leginkább a kókuszost szerette. Tudta, melyik szomszéd kocsijában himbálózik a narancssárga fenyő, ha meghallotta a motorbúgást, néha mondta is a nőnek: “Ez a kókuszos”.

A délelőtti langyos levegőn, mint bőrön a beforradt seb, foltokban megkeményedett a reggeli hűs hajnal. Az autók nedves kerekeinek sem száradt fel a nyoma. A gumik recés mintái párhuzamosan szaladtak egymás mellett ki a garázsokból, el a piac felé, barázdáról barázdára halványultak, végül teljesen eltűntek. Csík háta mögött, a szobában szólt a tévé. “A késő nyári, pontosabban a kora őszi reggelek már hűvösebbek. Az elkövetkezendő őszi hideg ilyenkor még úgy bukkan elő, mint a paplanhuzaton átütő tollpihe. Az állatok már az őszre készülődnek. Ennek a rókacsaládnak talán utolsó nagy hancúrozását rögzítette kameránk. A kölykök felnőttek, egyedül is tudnak vadászni.” Csík belépett a szobába, félszemmel a képernyőre nézett. “Itt még nem olyan. Az agyagbánya még zöld.”

Előkereste a térképet, és az agyagbánya felirat alá odaírta zárójelbe, hogy zöld. Gondolta, elmondja a nőnek, náluk még nem kezdődött meg. Pár lépést tett a szobában a konyha felé, majd lehajolt, és megtapogatta a foltot a szőnyegpadlón. Nagyon mélyen beette magát. Több napi áztatás sem segített rajta. Mindent el tudott takarítani az előző lakó után, de ezzel a folttal nem boldogult. A nő, aki pár héttel korábban költözött be, állítólag vaddisznóbőrt is talált a gipszkarton falon. A kopott, molyos falvédőt rögtön kidobta. Csík megállt a konyhaajtóban és hallgatott. Az ajtófélfának támaszkodva nézte, hogyan teszi a nő az asztalra a gőzölgő levest, majd az ebédhez ült ő is.

A merőkanál pereme kilátszott a levesesedényből. Igazán mélyet a lábos megdöntése nélkül Csík nem tudott meríteni. Mint ősszel a vadgesztenyéken a cipő, úgy gördült a merőkanál alja a kemény sárgarépán.

– Akarni kell. Amit én nagyon akartam, azt mindig meg is szereztem. Engem hajtanak a vágyaim.

– Nem álmot akartál mondani?

– Nem. Vágyat – forgatta a kezében a nő az evőkanalat, s kért Csíktól egy pohár vizet.

– Ebéd után ne mosogass el. Kimegyünk az agyagbányához. Hozd azt a térképet is.

Amikor otthoni ruhájukban kiléptek az utcára, találkoztak pár szomszéddal, akik kis csoportba verődve az agyagbányát szemlézték.

– Látták maguk is? Kutya kéne ide. Kotorék. Csík és a nő félszegen bólintott, az egyik szomszédot Csík félhangosan a nevén is szólította. A nő elővette a térképet, megnézte, merre jelölte a rókák eltűnését, s megindult abba az irányba. Régen jártak az agyagbánya erdő felőli részénél. Meglepődve látták, munkautak karistolták össze a talajt, a gépek jó félméteres sárga agyagjárdát szórtak oldalra. Csík a nő után lépdelt. A bánya és az erdő találkozása előtt nem sokkal a nő megállt, és egy gazos részre mutatott, a város felé. A bokrok közül egy kecskebak lépett elő, s őt követve kisebb méretű nyáj is feltűnt. Egy pillanatig Csík és a nő látta a kecskenyáj gazdáját.

– Tizenketten vannak.

– Nem, tizenegyen. Pontosan megszámoltam. Ezeket most berajzoljam? Csík nem válaszolt, hanem elindult visszafelé. Halotta, a nő előveszi a papírt, majd azonnal visszagyűri a zsebébe.

– Régen ezek a kecskék nem voltak itt.

– A szomszéd már beszélt nekem valamiről, ha jól emlékszem, egy emberről, akinek van pár kecskéje. Gyakran látták, amikor körbejárta a vidéket. A villákat és a luxusautókat őrző kutyák csaholásáról tudták, merre kóborol nyájával a hegyen. Csík ezeket már az előszobában mondta. Levette cipőjét és a ruhásszekrény alján kutatott a papucsa után. Nem szerette a lakásban lévő rendet. Nem érezte a feszességét, a tartósságát. A nő ilyenkor mindig azt mondta, hogy túloz. Értelmetlen elméleteket gyárt, ahelyett, hogy beágyazna vagy elmosogatna. De Csík hiába mosogatott, ágyazott be, a saját munkáját sem tudta bírálat nélkül szemlélni. Pontosan a rendrakás mutatta meg, hogy a végeredményben nincs lendület, erőtlen. Amikor szétszórva hevert minden, akkor érezte, illetve látta Csík, hogy itt bárki rendet rakhatna. Bárki logikát vihetne az egészbe, pusztán az ügyességére kéne hagyatkoznia. Barkácsolóként, ezermesterként lehet ebben a lakásban tenni valamit. A tárgyaknak itt nincs helyük, csak határvonaluk.

A nő eközben leszedte az ebédlőasztalt, és elmosogatott. A tiszta asztalra postai csomagolópapírt terített, olyat, amilyenből kisgyerekek először próbálnak papírsárkányt készíteni hurkapálcikával merevítve, olyat, ami az elengedés után rögvest az erkély alatti falnak csapódik, zörögve, sisteregve. A nő filctollakat keresett, ceruzával körberajzolta a nagyobb foltokat, s megkérte Csíkot, hogy a papír felső részét színezze zöldre. Lassan elkészült a nagy, pontos, szinte katonai feladatokra alkalmas térkép, amelyre az adatokat az első kicsi térképről másolták át. Vörös színű lett a rókacsalád, halvány barna a kecskenyáj, szivárványban pompáztak a helyi villák, az agyagbányának pedig csak a kontúrjait húzták meg, mert a csomagolópapír színe megegyezett vele.

Sokáig dolgoztak. Csík örömmel és tisztelettel figyelte a nőt. Bal kezében fogta a színezőt, kanyarogtak a vonalak, kicsit följebb emelkedett, majd vissza. Behúzott újabb vonalakat, másokat árnyékolással eltüntetett. Csík ilyenkor csak segédkezett. Lefogta a papírt, hogy ne csússzon el, adogatta a különböző színű filceket.

– Ezt ki kellene rakni a falra.

Csík nézte a nőt.

– Oda, ahol a vaddisznó volt.

– Nem tudom, hol volt.

– Az ágyunk fölött, ahol világosabb a tapéta.

– Oda rakjuk ezt?

– Igen, mást úgy sem csinálhatunk. Te is tudod, hogy nem jönnek vissza. Idén már nem látjuk többet a rókákat. Idén már nem. Csík összehajtotta az elkészült térképet, visszacsomagolta a színes filckészletet. A szobában a falra irányította az ágy melletti olvasólámpát, nézegette az előző lakó utáni nikotinsárga tapétát. Vasárnap Csík korán kelt. Lemérte a térkép szélességét és hosszát. Fehér kartonpapírból keretet készített hozzá, s felrakta a falra, az ágy fölé. Miközben barkácsolt, a nő nevetve mondta:

– Ha elköltözünk, a falon egy ebédlőasztalnyi tiszta rész marad. Ahogy az igazi képek alatt szokott maradni.

Csík az utolsó szöget ütötte be. Összepakolta a szerszámokat, kidobta a szemetet. Mire elkészült, a nő már a kép alatt ült, háttal a falnak.

– Többet innen el sem mozdulok. Itt most jó.

– Csík nézte a nő hosszú, fekete haját, szeplős arcát, kislányos szemét, s tudta, nem mond igazat.