Benedek Anna  Jerevánski tangó

Bodor Ádám: Az érsek látogatása

Nehezen látok neki Bodor Ádám új könyvének. A könyvhétre megjelent, habosan könnyű, csillogó tarka magyarok között utat vágva hideg és szikár világba érkezik az, aki fellapozza Az érsek látogatását. Lassan és észrevétlenül szív magába a szöveg, nem tudom, hogy mikor veszem észre, szerepet osztottak rám a történetben.

1992-ben, a Sinistra körzet megjelenése után Bodor Ádám helyet kapott a mai magyar irodalmi kánonban. A regényt újszerű nyelve, szokatlan hangvétele miatt azóta is mérföldkőnek tekintik az értékelők. Nem meglepő fordulat, hogy Az érsek látogatását is mindenki ugyanabból a szemszögből igyekezett értelmezni. Egyszerű, de hatásos csapda: a helyszín és a cselekmény hasonlósága “egyértelműen” a megfeleltetésre szólít fel. Valóban ennyi az olvasó feladata: értelmezni és dekódolni a Sinistra körzet folytatódó krónikáját, üdvözölni az azóta csuhássá vedlett ismerősöket? Azt gondolom, hogy a szövegben rejtőző számos kelepce közül ez még csak az első, nem is a legbonyolultabb, tehát nem érdemes rögtön megadni magunkat. Talán saját lustaságom ment meg ettől, de nem volt kedvem precíz leltárt készíteni a Sinistra körzet és Az érsek látogatása közti hasonlóságok és különbségek címmel, ezzel szemben igyekeztem átvágni magam a szöveget borító homályon...

“Ezerkilencszázhúsz óta űzte kényes mesterségét, amikor egy áradáskor a, folyó medre teljesen megváltozott. A Medvegyica itt határfolyó volt, és egy kiadós esőzés után egy éjszaka nem zúgva, bőgve, hanem csöndben és alattomban áttörte a gátakat. Attól az éjszakától kezdve nem északról, hanem délről kerülte meg a várost.”

Az idézet a regény első fejezetében található, az egyetlen olyan pont, ahol pontos utalás olvasható a történet idejére. Ez a kitüntetett pillanat jelzi Viktor Ventuza csempészpályájának kezdetét, de egyben az új – mellesleg fordított – időszámításét is. Az érsek látogatásának egyik legszembeötlőbb vonása az időtlenség, a minimálisra redukált történés. Kopár stílus, lecsupaszított, dísztelen háttér keretezi Gábriel Ventuza lehetetlen küldetésének történetét, mégsem az a legfontosabb, hogy kitörj ünk a kilátástalanból. A folyamatosan halasztódó megoldás azt a reményt kelti, talán a színfalak mögé láthatunk. Az idő múlása annál is követhetetlenebb, mivel a narráció tudatosan keveri a saját rendszerét is, a történetben szereplő kényszerkezelésnek veti alá minden olvasóját, hogy az agymosás végén csupaszon, kedvünk ellenére lökjenek ki Bogdanski Dolina szeméttelepéről. A történet két végpontja a Bogdanski Dolinát elöntő árvíz ideje, illetve Gábriel Ventuza és a narrátor szökése a városból. Az eltelt idő a változatlanság és az ismétlődés következtében felbecsülhetetlen.

Bogdanski Dolina elszigetelődése csöndben és alattomban megy végbe: szép lassan ellepi a szemét. Ettől kezdve csak az érsek nevének változása jelzi az idő múlását. legalábbis ezt hihetjük egészen addig, amíg el nem kezdjük követni a történetét: Zilava, Leordina, Butin, Cozia érsek neve nem jelez valóságos személyt, csupán a távoli hatalom meg-megújuló támadásait. Hogy valójában mi is történt, azt sokkal pontosabban mutatják a testközeli események, a történetbe egyre jobban belegabalyodó olvasó saját “emlékei”. Megérkeztünk a második csapdához: a szöveg logikus felépítését elfogadva természetesen linearitást, valamiféle épülő-fogyó folyamatot kerestem a sorok mögött – hiába. A történet nem mozdul sem előre, sem hátra, pontosabban nem történik. A mozgás itt kiteljesedést, hízást jelent, az ismétlés és alattomos toldozgatás révén süppedünk egyre mélyebbre. Tekintve, hogy a megfeleltetésről lemondtam, talán felesleges is mondani: a terebélyesedés közben a mese öntörvényű, körkörösen ismétlődő világa tárul fel előttünk. A cselekményszövésre jellemző, hogy annyira belekavarodunk az egyre mélyebbre ásó magyarázatokba, hogy nem tudjuk, végül hol fogunk újra felszínre bukni. “Vidra, földrajztanár rögeszméje volt, hogy a Medvegyica valamikor az ősidőkben nem a völgy lankái között kanyargott a Tisza felé, hanem valahol a mélyben, és az utcák, a házak, udvarok alatt most is búvópatakok elhagyott járatai hálózzák be a földet.”

A búvópatak metaforikus értelmezése nem véletlen. A történet folyamán a fiktív elemek a leírás helyett képek segítségével fogalmazódnak meg, amelyek az olvasóhoz szóló kódolt üzenetek, metaforák: Bogdanski Dolina térképe a búvópatakokról egy olyan leírás, ami az olvasási instrukciókat is tartalmazza, eszerint a történet alatt csordogáló menekülési útvonalak felderítése lenne a cél. Egy másik példa az efféle egybemosásra a Senkowitz nővérek esete. A nővérek az Izolda tüdőszanatórium gondozottjai, míg egy napon megszöknek az ágyuk alatt kapirgált járaton keresztül. Nem véletlen, hogy életüket végül egy tyúkketrecben fejezik be. A szövegben különösen a párbeszédeken érezhető érdesség éppen a szóképek – képi és nyelvi sík egymásra vetítéséből adódó homályossága – miatt válik szokatlanná. Számos olyan példát említhetnék, amikor az olvashatót a képszerű váltja fel, ennek eredményeképp nem elevenedik meg a történet, hanem a végletekig lelassul, hogy végül kimerevített filmkockaként táruljon a szemünk elé. A képszerűség és az időtlenség összejátszása folytán homályosul el a “valós” értelmezés lehetősége is.

“Az idegenekről akkor a városban már mindenki tudott. Két nappal korábban egyszer már megfordultak ott: kora reggel gurultak befelé a Bogdanski rév irányából, a harmattól átitatott por szőnyegén nesztelenül, egy soha nem látott kék rend.számú olajzöld Nissan Patrollal. A szélvédő átlátszatlan, füstüvegből volt, hasonlóképpen az ablakok is, az sem látszott, ül-e egyáltalán vezető a kormány mögött. ...A, függönyük mögül lesték az emberek, az izgalomtól sokan rosszul lettek”

Az idegenek “alattomos” érkezése csak Bogdanski Dolináról nézve füstös és homályos, mindez a külvilág, vagyis az autóban bujkáló jerevániak – az olvasó -szemszögéből nézve éles, kontrasztos színjáték. "...és akkor a vezető letekerte maga mellett az ablakot. Drapp arcú, ezüst szakállú férfi volt szénfekete szemöldökkel. Mellette alkonylila kendőbe burkolózott asszony ült....Most már valamelyest a hátsó  ülésre is be lehetett látni, ahol egy csillogó pántokkal ellátott, vadonatúj bőrönd hevert.” Ez a csillogás a városban csak elaprózódva, foltokban van jelen: hol a papok szakállából kifésült szálakon, hol a szeméttől izzó levegőben. Bogdanski Dolina a törés, szétszóratás mentén építkezik: csak idő- és képfoszlányok rakódnak egymás mellé, összefüggésükre majd jóval később derül fény.

A város lakói valamiféle szélsőségektől mentes, látszatra kiegyensúlyozott és unalmas életet élnek, amit nem nehezít kétértelműség, vagy vihar, minden higgadtan zajlik. Mégsem igaz, hogy teljesen átlátható ez a világ, sőt éppen a Gábriel Ventuza küldetéséhez hasonló rejtélyek éltetik tovább. A névtelen mesélő igazmondását persze könnyű cáfolni, hiszen éppen az ő hazugságai révén alakul át a történet, elég, ha a Gábrielnek mesélt álomra gondolunk. A szöveg értékrendjében ez a fajta “hazugság” azonban kevésbé elítélendő, mint a szeminaristák “rendszerellenes” vicce. Mégis, ,jól érezhetően elválik a szövegben a narrátor saját története – vagy történet-változata – és egy arctalan, mindentudó hang monológja: a város pletykákból, mendemondákból, suttogásokból kialakuló meséje. A várost mint élőlényt talán leginkább Vilctor Ventuza lénye jelképezi, hiszen az ő családi és üzleti kötelékei fonják körbe az ott lakókat.
Mintha felsejlene valami... Ki ez a Viktor Ventuza? Szándékosan ottfelejtett nyomokat követve indulok a kísértete után, akárcsak Gábriel, aki tudtán kívül mások nyomában lépked. Az embercsempész Viktor Ventuza alakja jelenti az olvasó egyetlen esélyét a közbeszólásra. Lassan kiderül, hogy a kísértet, a fényhez hasonlóan szétdarabolódott: hullájának maradékát igyekszik kihantolni Gábriel, a számos örökös egyike. Azt hiszi, hasonlóan a zavarodott olvasóhoz, hogy a történetbe belelátva maga is részese lesz valaminek, pedig “a városba érkezésétől fogva ijedt-ember .szaga volt...”, beilleszkedése puszta illúzió. Kimondatlanul, de szagosan a levegőben van, hogy nem értjük egymást. “...az ügy, amiről tárgyalni akartak, annyira kényes volt, hogy, jobbnak látták, ha nem személyesen beszélgetnek, hanem egy semleges személy közvetítésével. Úgyhogy a jereváni vendégek a fodrászszékben ültek, Colentina Dunka mögöttük állt, és a tükörből nézett szembe velük, én pedig az ajtóban vártam, hogy üzenetet vigyek Gábriel Ventuzának." A diszkurzus lehetetlenségét parodizáló narráció célpontja az olvasó. A jerevániak elutasítása, vagyis a tükör által közvetített történet pedig az olvasás kudarca. A tükörből nézve a történés fonákja látszik, az öncélú értelmezés nem ad képet a valóságos viszonyokról, ezért fullad talán kudarcba a nővérek kiszabadítása is.

Az olvasó szabadsága persze látszólagos, hiszen nem maga dönt a részvételről, akár a város lakói saját életükről, a tükörben pedig saját arcát is kénytelen szemügyre venni. Az érsek látogatása vitathatatlanul Bodor Ádám-regény. Görbe tükörből nézhető festmény, ami mégis reálisabb képet ad saját világunkról is, mint a szigorúan “valóságtükröző” írások többsége.

Az írás elején érzett nehézségek persze lassan enyhülni látszanak. Bodor Ádám regénye csendben, alattomban tör utat magának. Kérdés továbbra is, hogy érdemes-e a regényt aktualizálni, reális keretek között értelmezni? Nem kell-e félnünk attól, hogy az efféle “szabadítási” manőver a jerevániakéhoz hasonlóan kudarccal fog végződni? Meglehet, hogy a tükörben látszó kép valójában szeméttelepen rothadó nővéreket rejt... A kívülálló jutalma: a jereván tangó vagy a dolinai mészégető. “Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”