Bánki György  A kalauzhal szerződése

A szenvedő néha a Lét – számára túlságosan gyér – anyagán áttűnő örök Semmivel néz farkasszemet. Időélménye megfordul: a reményt elnyeli a múlt, a jelen silány, a jövő komor. A betegséggé nehezült gond testies létmódjából fölpillantva az átlagos emberi egzisztálás az elérendő, rendkívüli horizont, a “középutas transzcendencia” – ahogy Pethő Bertalan nevezi, ontológiai nézőpontból.

A pszichiátria igényli a hétköznapi, társadalmi, filozófiai emberképeket, mint betegségképeinek kilátását, másképpen emberismerete beleragad saját észleléseinek és megközelítéseinek világába. A folyamatosan technicizálódó orvostudományban, ahol az elesett számára a segítő szakértőhöz fűződő mélyebb kapcsolat igénye könnyen kielégületlen marad, különös felelőssége van, hogy az egészlegességet képviselje. Az egészségének horizontjára visszatérő ember társadalmi emberré válik, a pszichiátria feladata részben véget ér, a szenvedésben vágyott cél, a “normális működés”, új feladatok virtuális kezdetévé válik. Bár e modell és a valóság viszonya bonyolult, tekintsünk mindkettőre jóindulattal.

A pszichiátria beteg emberének esélyei az elmúlt ötven évben alapvetően megváltoztak abban a tekintetben, hogy ezt a horizontot elérje. A társadalom megbélyegző projekciói (a lelkibeteg: gonosztevő, megszállott, boszorkány, veszélyforrás, selejt…) ha ki nem is múltak, több okból enyhültek. A változás egyik tényezője minden bizonnyal az információ. Mindaz a tudás, amely a kultúra szintjén rehabilitált számos negatívan misztifikált emberi nyomorúságot. A sikeres gyógyszerek, a szociálpszichiátriai szemlélet térhódítása, a pszichoterápia fejlődése lehetővé tették, hogy az addigi társadalmi szerződésben őrző-védő cégként megjelenő pszichiátria, amely a betegeihez, ha nem is feltétlenül intézményes formában, iparkodott humánusan viszonyulni, hogy kisegítse a hozzá kényszerülteket a reménytelenség, a számkivetettség és a kóros intézményi szocializáció gettójából.

A beteges lét peremhelyzetében élő ember hatványozottan kiszolgáltatott. Az önmagával való hatékony együttműködés elvesztése alapjaiban szerkeszti át önbecsülését, mindennapjait, kapcsolatrendszerét, emberi teendőihez fűződő viszonyát, anyagi lehetőségeit és visszailleszkedésének hitét. Minden korban kiszolgáltatott az adott kultúra szemléletének. Számos törzsi társadalomban például a skizofrénia romlást hozó ismételt betegségrohama az elfogadó, integráló közösség miatt ritkább, mint a reklámoldatok által elérni vágyott tökéletes testek és harmonikusan üzemeltetendő lelkek ipari világában. Továbbá minden beteg, különösen a pszichés zavarral küszködő, ki van szolgáltatva kezelőinek.

A pszichiáter a korábbi társadalmi szerződésben a hétköznapi felfogás számára egyfajta zárt tenyészetben ténykedő, az ahhoz való hasonulás útját járó, egzaltált, humanista börtönőr volt, akit az adott közeg, hogy a fejtörést okozó személytől szabaduljon, azt elkülönítse és magától megkülönböztesse, különleges hatalommal ruházott fel. A társadalomnak nevezett családi vállalkozás az ügyet letudván, a további teendők kimunkálását már a pszichiátriától várta, a pszichiátria totális intézményeinek vesztegzárában kallódó tagjait pedig nem azonosította sajátjaként. Küzdelem és magas szintű társas jogi fejlemények voltak szükségesek ahhoz, hogy ez a helyzet változzon.

A kontrollt nélkülöző, kezében összpontosuló hatalom ugyanis veszélyeztette a pszichiáter hitelképességét alanyaival szemben, mivel tisztázhatatlan volt, melyik oldal érdekeit képviseli. Minél korrektebb ellenőrzője a közösség annak, hogy tagjainak jogai érvényesülnek-e, annál bátrabban teheti a szakember, ami a dolga. Addig a pontig igaz ez, amíg a jog nem nyit üzleti szakágat a hibakutatásra, ami egy jogos ponton túlnőve a tennivalók optimumától, a szamaritánus egyszerű, emberi tettétől óvatoskodó defenzíva felé tántorítja az orvost. Míg az aluldifferenciált joggyakorlat kiszolgáltatottá teheti az egyént az intézményekkel szemben, a túldeterminált vagy a viszonyokhoz nem adaptált akadályozhatja a szükséges dolgok véghezvitelét.

A médialufi, ez a mesterséges közvélemény sokat tehet a betegért, de ha egyáltalán ad valamit az egyik kezével, gyakran a másikkal elveszi. Ártalmai széles skálán mozognak, a kóros elmeállapotú ember által okozott veszélyhelyzetnek mint hírnek a kiemelésétől, a dé kategóriás, “mániákus gonosz”, “beteges tettes” kliséjét megülő, disznósajt-élvezeti magaslatú filmek kábelba töltéséig. Ezek olyan rejtett hatótényezőkkel bírnak, amit az egy alantasságra jutó fél tucat ismeretterjesztő műsor is bajosan kompenzál. Létezik továbbá nálunk olyan bejegyzett kisegyház, amelyik a pszichiátriai betegek problémáinak megoldását a pszichiátria likvidálásától reméli, a pszichiátriáról beszerzett negatívumok archiválásán és lehetőség szerinti destruktív fölhasználásán keresztül, a lelkek fölötti piaci hatalom megszerzésének vágyától ajzva. Küzdelmük bár csöppet reménytelennek tűnik, álnevek alatt intenzifikált ténykedésük belezavarhat a szakmai segítségre szorulók bizalmának kiépülésébe, amihez ezúton is gratulálok, van, akinek ez eredmény, és kellő identitás.

A “pszichés zavar” egy kalap alatt el nem férő jelenségek csoportja, amelyek megjelenésükben, kilátásaikban, megszenvedésük fokában meglehetősen különbözőek. A “köz” alulinformáltsága, a problémakörhöz rendelt gyógyító szakma misztifikációja kohéziót teremt köztük a hozzájuk való viszonyulás tekintetében. Nem véletlen, hogy míg egy felhevült golflabda kényelmetlen érzetét keltő mandulát tulajdonosa rögvest gégésze színe elé cipel, addig mégoly súlyos lelki gondjával is szinte csak a remény elévülésének pillanatában fordul szakemberhez, noha a beavatkozás időpontja nem közömbös a kimenetelre nézve. A társadalmi előítélet a megbetegedő számára döntési szabadságát korlátozó belső ambivalencia forrása.

A zavar kapujában az érintett, hogy egyensúlyát megőrizze, összeszorított foggal használja maradék erejét, addigi megoldásait, kapcsolatainak támaszát. Mivel többnyire kódolatlan a számára, hogy ilyenkor mi a teendő, plusz beleütközik a segítségkéréssel kapcsolatos saját előítéleteibe (esetleg környezete igyekszik a véksőkig rejtegetni a problémát), sokszor szövődményekkel megterhelve, megkésve jut el gyógyítóihoz. Kifejezett pszichés zavarral a lakosság nagy százaléka küzd. Csak töredékük jelenik meg pszichiáter vagy pszichológus rendelésén. Nagy gáz lenne, ha a többség egyszercsak meggondolná magát. Hogy nem mindenki a specialistánál kopogtat, helyénvaló, ha más szinteken (szülők, iskola, barátok, társ, közösségek, háziorvos, közösségi segítő centrumok…) megkapja, amire szüksége van. Jelentős veszély, hogy a szorongó ember bekerül az orvosi ágazatok húsdarálójába, vizsgálatról vizsgálatra bukdácsol, el van látva gyógyszerekkel meg komor gondolatokat ébresztő további ötletekkel, és az esztéká számítógépes leleteinek normál tartományában próbálja meg kibetűzni a jobb emberi közérzet nyitját, kábé oly eséllyel, mintha a Grál utáni nyomozást elevenítené fel.

A pszichiátria, noha kitört hajdani elszigeteltségéből, nem sokáig ülhet babérjain. Nálunk továbbra is magára hagyva várja jobb sorsát, és még hasonlóan sanyarú életű orvosi testvérszakmái között is hagyományosan mostohaöcsikének számít. Az elmúlt évek egészségügyi tollfosztása főleg a pszichiátriát érintette, amit nem ellensúlyozott a közösségi pszichiátriai ellátást fejlesztő befektetés. Valószínű az összefüggés a legelesettebbeket kezelő szakma és a legsimább kigolyózhatóság elve között. A politikai és gazdaságvezetési szemlélet árnyaltságát sok területen oly sóváran nélkülöző országunkban a döntéshozók szeretik meghagyni az egészségügyet az olcsó portékák között, miközben arcátlanul elkanászodott bankok zavaros időszakaiban és konszolidációja körül a zombik megfejthetetlen szívósságával ténykednek. Reméljük, a valaha volt tűzközeli kádereknek békés, boldog, zavarmentes öregkora lesz, így elkerülhetik, hogy az általuk rommá finanszírozott területek színvonalát a saját bőrükön érzékeljék.

A hazai pszichiátria fő gondja, részben összefüggve az anyagi természetűekkel, hogy képes lesz-e intézményeinek átalakításával közel kerülni a társadalomhoz. A legtöbb emberi, lelki, de akár betegséggé váló pszichés problémát ugyanis a terepen, a lakóhely közelében meg lehet oldani, bizonyos szolgáltatások házhoz vihetőek. Ez a jövő. A bármennyire nyitott struktúrájú, korszerű osztályokon és rehabilitációs intézményekben a legjobb szándékok mellett is gyakran a betegek egymáshoz szocializációja zajlik, és az “életbe” való visszajutásuk rendkívül nehéz. A betegszerep ugyanis nemcsak tény vagy diagnosztikus minősítés kérdése, hanem rejtett vállalás, identitás is lehet, és noha egy terápiás közösségben kivívott teljesítménynek van előremutató jellege, a “kinti” világban ez esetleg semmit sem mond.