Borbély László a Magyar Nemzeti Galéria
tudományos főmunkatársának megnyitó beszéde.
Elhangzott: Tata, Városi Művelődési Ház 2002. május 24.
Tisztelt megnyitó közönség!
I.
A képzőművészetben csakúgy mint a politikában az általános életünkben igen komoly változások idejét éljük meg, szabadságot kaptunk és nagy lehetőségeket, a régi és az új elég fura módon éldegél egymás mellett, bizonyos dolgok megszűntek, bizonyos dolgok még nem lettek meg, bizonyos dolgok meg vannak. A műkereskedelem mint olyan, elég fura mód működik, régebben eléggé alábecsült dolgok, felértékelődtek a műkereskedelem jóvoltából, és amiről úgy tudtuk, hogy értékes a képzőművészetben kezd értéket veszíteni, s nem is biztos, hogy tényleg így is van a dolog, de pillanatnyilag igen. A másik dolog ami régebben komolyan működött, akár így akár úgy félre billenve de működött, az állami mecenatúra, pillanatnyilag ez is döglődik, van is meg nincs is. Következésképpen megy a képzőművészet is a maga szabad útján, én attól tartok, hogy pillanatnyilag a király új ruhája című mesét vehetjük elő, mert legtöbbször az a helyzet, hogy nagyon izgalmas, nagyon érdekes dolgoknak kikiáltott valami, tulajdonképpen ha az ember komolyabban meg meri nézni akkor kiderül, hogy nem sokat érnek, de ezt egyikünk sem meri nagyon hangosan mondani, mert még azt hinnék, hogy nem ért hozzá. Aztán a nagy hangzavarban jönnek létre érdeke dolgok is, esetleg jönnek létre olyanok is amelyhez jó fényképezőgép kell, esetleg fényérzékeny vászon, esetleg jó számítógép egy kis program meg egy kis ügyesség, s tényleg egészen izgalmas felületeket síkdekorációkat tudunk összehozni, vagy akár a fotónál is izgalmasabb valamit.
Hát minden esetre ezekhez viszonyítva jelen kiállításunk alkotójának anyagát, vannak bizonyos különbségek. Ugyanis Berkes András jó harmad százada, hogy nekiindult a képzőművész pályának, eldöntötte magában, hogy kinéz magának példaképeket, megtanulja amit meg kell tanulni a képzőművészet alapjairól, történetesen hogyan kell vásznat fölfeszíteni a vakrámára, hogyan kell a festéket összekeverni, hogyan kell alapozni esetleg hogyan kerül az rá a vászonra, aztán egy kicsit foglalkozott nyilván a színelmélettel is, sok minden féle technikai dolgot megtanult, nyilvánvalóan nagy segítségére volt az általa is bevallottan mesterének tartott Barcsai Jenő munkássága bizonyos síkkonstruktivista megoldások révén, egyébirányban egészen biztos, hogy a magyar művészek közül Csontvárinak a nagyon érdekes látomásos piktúrája is befolyásolta. Nem is véletlenül mondom ezt, hiszen egy időben ő is nagyon határozottan ment bizonyos dolgaiban Csontvári után, ma viszont ha az egyéb irányú klasszikus kapcsolatokat nézzük akkor egészen biztosan itt körülnézve is eszünkbe jutnak a jeles posztimpresszionisták, mondjuk Van Gogh és Gauguinnak a festészete. Viszont érdeméül szolgáljon, hogy soha nem kívánta a példaképeket szolgai módon utánozni.
Nem akart sohasem leíró festő sem lenni, mint ahogy nem is lett. Berkes András amolyan filozófus festő. Látomásait sajátos filozófiája hatja át, a nyugati kultúra nála nagyon érdekesen keveredik, de nem is jó kifejezés ez, érdekesen ötvöződik a kelet, jelesül a buddhizmus szemlélődő tudatosságával, de ebbe belekerül egy kicsit az ősök sámánizmusa is, és mindez alapot saját maga által feldolgozva lesz egy sajátos Berkes Andrási filozófia, ennek a filozófiának egy képi megvalósulása egy Berkes András féle festészet. Ezek a munkák ugyanis sohasem kívánnak csak puszta esztétikumként létezni, sőt kimondottan hatni akarnak, nem erőszakosan de azért tudatosan.
II.
Berkes András szelíden igyekszik bebizonyítani, az egyén küzdelme a technologizált társadalomban nem reménytelen. A napi bajokon kellemetlenségeken felül lehet emelkedni, sőt érdemes is felülemelkedni. Nála az alkotás folyamatában a téma filozofikus kisértése és kiérlelése jóval nagyobb időt igényel mint a képi megvalósítás.
Meditációi messze megelőzik a festést, és talán ennek tudható be, hogy amikor munkához lát rendkívüli erők teremtenek képén intenzív, vibráló vizuális atmoszférát. Mely első látásra is megfog, megragad bennünket. Expresszivitásával, szín és folt dinamikájával lenyűgöz. Az a fajta expresszivitás, mely még az önarcképeken olyan közel volt a Kokosckai expresszionizmushoz, a kilencvenes évekre egy egyéni kifejezésmóddá alakult át. A csak rá jellemző vörösek és kékek, zöldek pulzáló foltjai mozgásba hozzák a képfelületet, szinte fizikailag is felrobbantják a képsíkot. Rendkívüli dinamizmusa révén a terek síkok egymásba hatolnak, előbújnak visszatorlódnak, sajátos erővonalak mentén csapnak össze jellegzetes vörösei kékjei, sárgái, hogy a valóságos tér helyett mondhatnám a transzcendentális felé vezessenek, olykor a Napban feloldódjanak. Ezeket a műveket szemlélve újra meg újra, a stiláris kategóriák, technikai megoldások elveszítik meghatározó szerepüket, és helyüket ismételten rájuk csodálkozó, kutatva kérdező szem kíváncsisága foglalja el, amit a szóban forgó mű újabb meg újabb összefüggések felismerésével elégít ki.
Műveit nem elég ugyanis egyszerűen megnézni. A maga szelíd módján rábír, hogy próbáljunk benne elmerítkezni, éljük át azt a folyamatot, amelyen át ő, az alkotó is eljutott a mű létrehozásáig. Látomásainak képi megvalósulást nagyban segíti sajátos jelrendszere. Szintézisteremtő erejével egyidejűleg jeleníti meg a sumér kultúra jeleit, az ősmagyar jelképeket a turult, s ha mondandója megkívánja a szibériai őskori sziklarajzok lényegre törő dekoratív emberkéit is hadrendbe állítja. Szüksége van ezekre hiszen olyan jelbeszédet teremt művészetében, mely emberlétünk egészét, az emberbe zárt lét teljességét, sajátos törvényszerűségeit öleli fel. A használt jelek, jelrendszerek, emblémák elsősorban önmagukra utalnak, de értelmük a kép egészében való összefüggésben tárul fel igazán, világosodik meg. Ezért nem elég csak néznünk munkáit, ezért igényel újabb és újabb találkozást, elmélyedést s minduntalan újabb törődést a vele való ismételt szembesülés alkalmával. Éppen ez, az idézőjelben olvasmányos jelleg, a gondolkodásra késztetés az a plusz, mely megkülönbözteti a nagy elődök és a nem annyira nagy kortársak mindennemű alkotásaitól, s teszi egyedivé munkáját. A velük való találkozást nem lehet érzelmek nélkül végbevinni, hangja bennünk továbbcseng, közvetíti a művek hitét a művészet tisztító erejében, segít sajátos módon az univerzum megismerésében.
Az alkotói folyamat a kiállított művek tanulsága szerint, célirányosan folytatódik. Berkes András úgy látszik mára, kitűzött helyét nemcsak megőrzi a magyar piktúrában, de azt egyre inkább meg is erősíti. Ehhez kívánok további erőt és kitartást, önöknek pedig időt és türelmet a minél mélyebben való elmélyedéshez.
Köszönjük Berkes Andrásnak, hogy kizökkent bennünket ezekkel a képekkel, mindennapjaink szürkeségéből, kérem önöket pedig, figyeljék, kísérjék figyelemmel további útját is, és vigyék hírét is ennek a kiállításnak.
A kiállítást megnyitom a művésznek gratulálok.
» » »