Az albertirsai kiállítás meghívójának szövege.
A festészet létállapot, melyre 19 éves korom óta vágyom, s ha el is értem néha azt az éberlétet, mely ennek sajátja folyamatosítani máig sem tudom. S talán, így marad ez örökre, túl azon, hogy sokat dolgoztam, s teszem ez ma is, számos képem gyűjtőknél van, itthon és külföldön, kiállításaim szaporodnak, s mégis, maga az élmény nem telítődik. Hiszen a teremtő felkínált olyan lehetőségeket benne, mely az európai festészet többszáz éve alatt végtelen változatosságában mutatta, azt a csodálatos világot, mellyel betelni magam sem tudok.
Csupán szemlélője vagyok, s meditációban megsejtek ugyan valamit a teljesség ízéből, mégis annak a zamatát, tudom, néha sikerül csak visszaadnom.
Ezért is végtelenül boldog örömmel tölt el egy-egy sikerült munka, s gondolom valami átdereng ezekben. S hogy mi ez, magam sem tudom. S nem is akarom tudni, mert nem a tudata foglalkoztat mindezeknek, hanem a varázs, mely igéző, mely rajtam kívüli, mely fogva tart bűvöletében, ahol azt hiszem, nem én vagyok már.
Minden képemben ezek az érzések olyanok, mint szülőnek a gyermekéről szerzett élménye, magát is érzi benne, de mégsem ő az. Az a valami, az az egyéb, az a más, azt hiszem ez a kép is, s mindenik különös a maga nemében.
Nem állásfoglalásaim ezek, hiszen gondolataimat leírom, s publikálok, sőt még tanítok is, így nincsen szükségem arra, hogy képeim önmagam kifejezései legyenek.
Mégis mutatnak azért valamit ezek a színekkel megformált érzetek, egy meditáció utáni tiszta állapotot, melyben valamikor a mítosz is termett. Magam nem vagyok mítoszalkotó, csupán mesélek, s talán ez a szó, ez a tisztán manipulálatlanul áradó, ez a magyarságra olyannyira jellemző karaktervonás, ez az, ami igazi valóm is, szeretek mesélni, s nem is képzelem, hogy ezek a képek mások lennének, mint mese. Nem formaanalízisek, mint a kubistáknál, nem expresszív indulatkitörések, nem is láttatásai a tudattalannak, mégis persze mindezek is egy kicsit. De csak keveset, s egyre kevesebbet.
» » »