Colligite quae superaverunt fragmenta (Jn 6, 12)

Úton vagyunk. Útközben.
A valós idõben zajló vonulásunk a sebességgel szembesít: haladásunk éles vágásai mentén arcok és hangok, fények és formák váltakoznak. Mintegy szaggatott, stroboszkopikus megvilágításban látszanak: fény és fényhiány szabályos váltakozásában, a nappalok és éjszakák láncolatában. Egy különös, kétértékû idõben, a volt/nincs válaszvonalai között.

Ahogy útjaink átmetszik a tájakat, úgy vonul el szemünk elõtt egy-egy pillanat.
Ezt nevezhetjük akár az élet áttûnési sebességének, mellyel valaha volt és egykor leendõ élettereinkben megyünk.
Mérhetetlen sebességgel haladunk.
És ugyanilyen mérhetetlen az a sebesség is, amivel a világ lényei és képei átvonulnak a látómezõnkön: hátrahagyott társaink és elhagyott térségeink metszetszerû tömbökben tûnnek tova.

Gyorsuló pályán távolodunk. A messzi, közös múlttól éppúgy, mint a személyes közelitõl.

Utunk szaggatott, többszörösen megtört, egyenes vonalú pályán vezet: a kezdettõl a vég felé. A végeken túl pedig - hitünk és reményeink szerint - új kezdetben folytatódik.

A változások sûrûsödése olykor örvényt támaszt, és az annak nyomán idõrõl idõre bekövetkezõ hajótörés partra vet. Oly partokra, ahonnan jó kilátás nyílik napjaink szétszórt szigetvilágára.
E szigetekrõl széttekintve azt látjuk: szaggatott nyomokat hagyunk hátra - a saját szaggatottságunkat. Térbeli töredezettségünk így jelenik meg az idõben: hol itt, hol pedig másutt vagyunk absent.

A törésvonalak másodiknak nevezett világunkban elég élesek. Itt az is romjaiban hever, ami más helyütt esetleg - még - ép.
(Ez, számos hátránya mellett, olyan helyzeti elõny, amit nem méltányolhatunk eléggé - amennyiben egy kicsit távolabbra vetjük tekintetünket.)

A változások mértéke és érkezésünk üteme korhoz kötött. Elõbb-utóbb észrevétlen hozzászokunk gyorsaságukhoz. Aztán már kívánjuk õket.
Így lesz úrrá rajtunk a dolgok eluralkodási sebessége: a puszta változás. A változékonyság pusztasága.

Az élet sebességkényszerének elszenvedése közben a valóság viszonylagossá válik. Bizonyos sebesség felett súlyukat vesztik a dolgok. És velük vész a mélységi kiterjedés is. Jóllehet a súly és a mélység mutatja - minden képszerûvel ellentétben - a dolgok nehézkedését. Az élet összetartó erejét.

Az egyre sebesebben áthasított élettérben a tájék képként tûnik el körülünk. Some things are just pictures - ahogy az Laurie Andersonnál hallható.2
A gyorsasághoz szokott tekintet úgy siklik tova, mint egy penge éle. Az így végigkaszált táj képe síkokra metszett, esetleges rendekben marad hátra az emlékezetben.

Metszetrõl metszetre mozdul el belátásunk. A tudományos-technikai töredezettségben nincs is más választásunk.
A megismerésvágy mindig résekben és hasítékokban hatol elõre: rétegrõl rétegre feszíti szét a meglevõ teljességet, hogy azt majdan elemeibõl újra felépítse.
A részlegességek vég nélküli sokaságából felépülõ teljesség terhei alatt minden összeroppan. Nincs az a - természetes vagy mesterséges - intelligencia, mely képes lenne hordozni az elemeire bontott teljesség terhét.
(A folyvást ezernyi részlettel gazdagodó újkori világkép ezért omlik össze idõrõl idõre. Szilánkjai recsegve-ropogva hullanának szét, ha összetartásuk különféle eljárásai ezt nem hátráltatnák.)

A részletgazdag tudományos világképben minden jelen van - az esetleges egymásmellettiség és egymásutániság állapotában. Ahogy legtisztább és legelterjedtebb formájában, a képernyõn nap mint nap megmutatkozik.

Annyi máshoz hasonlóan a teljességre törekvés is egyre inkább technikai jellegû. A technikai eszközrendszer teszi lehetõvé távoli tájak és történések közvetítését, láthatóvá a tér kiterjedésének nagyságrendjét: a térbeli teljesség felmérését.
A technológiai egynemûségnek az egész Földre kivetülõ hálója fokozatosan felszámol minden lényeges különbözõséget. A technikai tökéletességeszmény uralmát terjeszti, s ez nemcsak a távoli múltban kikristályosodott formákat, képzeteket és eszményeket kezdi ki, hanem a modernnek mondott képzõdmények iránt is kíméletlen kételyt ébreszt. Ezért a lezártság, a befejezettség jegyében álló alkotásokra is az alapos gyanú árnyéka vetül.

A véglegesség - az ember visszavonhatatlan tetteit kivéve - az egyetemes változás idézõjelei között jelenik meg. A lezártság, a befejezettség és a tökéletesség az ember alkotásai esetében legfeljebb csak ironikus zöngéjû igazságként lehet érvényes.

A technika általános térhódításával egyszerre jár együtt az összetorlódás és a szétszóródás; a homogenizálódással egyidejûleg belsõ elkülönülés és szakosodás is zajlik. Ennek során a leváló régiók saját fejlesztésû istenségeik szempontjai szerint szabnak mértéket maguknak - és másoknak is.

Amit egykor egyként láttak, azt mi már többnyire töredezetten tapasztaljuk meg. A részei egymásra hatásából összeálló és egymást átható - ma mitikusnak nevezett - dimenzió szétcsúszott és szegmentumaira esett szét. Tapasztalatát már nem táplálja körkörös közelítése, képzelettel átszõtt, ismétlõdõ élménye.
Miközben szem elõl vesztettük, megsápadt fénye esetleges tárgyakra és véletlenszerû térségekre vetült. Azóta titkos-tudatlan erõtereiben téblábolunk. (Ezért is lehet hatása olykor a tudottaknál jóval hathatósabb.)

Velünk ellentétben az archaikus népek a természet képei között éltek. Tapasztalataik eltérõ volta miatt a miéinktõl eltérõ létterületeket kötöttek össze. Így például az étkezés közben kontempláltak képeket. (Elég, ha a különbözõ kultúrák kerámiáira gondolunk; akár a görög, akár a magyar díszítõmûvészetre.)
Mi a képet a sebességgel kötjük össze; kinematografikus folyamatok és digitalizált adatok lefolyásával.

A világ viszonylagos kiismertsége és képi közvetítettsége miatt az elbeszélõ képzelet is korlátok közé szorult; kibontakozás helyett tömérdek tényen törik meg.
Képzeletünkben a jelennek nincs túlontúl nagy helye. Ezért válhatott a vágyak kifutópályájává a jövõ, ennek fakulásával pedig egyre inkább a múlt. A jelen különféle tájékai és területei egyenes adásban kínálkoznak, és nincs különösebben regényes vonzatuk: többször ugyanaz, különféleképpen lakkozott és fényezett kiadásban, a folklór, a flóra és a fauna helyi változatai szerint.

Történeteink szálai túlontúl gyakran megszakadnak, és más irányt vesznek, semhogy utólagos elmemûveletekkel szép, szabályos szálakká rendezhetnénk õket. Arra sem igazán indítanak, hogy a képzelet kitartó munkájával regényes láncolatokká, ábrándos kalandokká akarnánk fejleszteni õket. A nagy elbeszélések nem mûködnek. "A mikroelbeszélés, a töredék mûvészetének korában élünk."3

A töredékekben egyszerre lehet zavartalanul jelen távol esõ területek sokasága; lehetnek egymás mellett mélységek és magaslatok százai és ezrei, akárcsak a köztük húzódó hasadékok. A töredékességben az elmúlással való számvetés és az ehhez kellõ alázat is megvan: a lemondás a végérvényességrõl, az "ércnél is maradandóbb" mítoszáról.
A töredék olyan, mint az élet: valahol kezdetét veszi, és egyszer csak megszakad.

Az eleve töredékes tárgyakban és mûvekben a részlegesség belátása munkál. Az ilyen fragmentumokban a teljességre vetett tekintet is megfér - mint megvalósíthatatlan és mégis elérendõ lehetõség. A töredékek törésvonalai ezért mutatnak a teljesség felé. Ezért jelenhet meg benne úgy a teljesség, mint a töredékesség reménybeli vetülete.

A töredék horizontja szaggatott szemhatár. Egy-egy látvány részletei a belátás különbözõ pillanataiban derengenek fel. Az ilyen, idõbeli szakadások a térbeli különnemûségeket teszik nyilvánvalóvá. Az egynemûsítés mindenkor önkényes aktusa helyett a töredékek közt meghagyott hasadékok más terek és vonatkozások lehetõségére figyelmeztetnek.
A töredékek horizontjának nézõje a szaggatott szemhatáron nem csak a megalkotott képeket látja. A közbensõ résekben e szemhatár a szemlélõ legsajátabb képeivel egészül ki.

Az ember szeme pontról pontra vándorol - bár pont helyett mondhatnánk metszetet, avagy akár töredéket is. Hol az egyik, hol a másik részlet kerül különös megvilágításba. Ezt éppúgy tulajdoníthatjuk szétszórtságunknak, ahogy az esetlegesség sajátos erejének is. De vélhetjük a felvillanó fény felhõjének is, mely a pusztaságban - a dolgok pusztaságában - az egyik belátás helyérõl a másikra vezet át.

A történések száma, akárcsak a töredékeké, beláthatatlan. És mégis: minden történet része ugyanannak az egy történetnek. Így a töredékrõl töredékre történõ szaggatott vonalú haladás is elérheti célját.
"Különösen élesen érzékeljük életünk teljesedetlenségét, töredékességét. Ám éppen a töredék az, ami rámutathat egy emberileg már nem teljesíthetõ magasabb teljességre."4