Részlegességünk rendjei

Ha az ember egy repülõgépet akar repülés közben ábrázolni, nem fest csendéletet.
Marcel Duchamp

A mindközönségesen életnek nevezett, különféleképpen érdes és édes élménykört aligha vélhetjük csendéletnek. Nem rendezhetjük el ezer és ezer részletét egy mégoly sûrített és vonatkozásokban mérhetetlenül gazdag állóképben sem. Nem is vehetjük kézbe, mint egy szoftverétõl megfosztott koponyát, hogy elmerengjünk felette. A növekvõ sebességek korában felcseperedve némileg másként meredünk magunkra: csendélettelenül és majdhogynem állandósult átmenetek között.

Az ember a legszerényebb (és korhûség tekintetében nehezen felülmúlható) megfogalmazás szerint lágy gépezet, soft machine. Afféle sérülékeny alanyi apparátus. Hisz az organikusat, az elevent mindegyre az anorganikus váltja fel. Az állat-analógiáknak bealkonyult. Már nem az élõ lényekben, a vad vagy kevésbé vad állatokban ismerünk magunkra, hanem a gépekben. Nem a lovak, tevék vagy szamarak rezdülését érezzük magunk alatt, hanem a fordulat- és rezgésszámokat. A vizslákkal ûzött vadászat helyett videóknak engedjük át a vadakat: Gondolataink, kívánságaink és cselekedeteink robotizálódnak - írja Vilém Flusser -; élni annyit jelent, mint apparátusokat táplálni és általuk táplálva lenni.
Úgy tûnik, lassanként megvalósítjuk metafóráinkat: valóban lágy és légies gépezetekké válunk. Noha nem szûnünk meg átérezni a testünket-lelkünket átható nehézkedést. (Különbözõ kvantumokban érkezõ követeik - a mélymenetek, melankóliák, mindenkori más- és aznapok - gondoskodnak errõl.) Légiességünk egyszerre képletes és valóságos: olykor valóban szárnyat adnak vágyainknak, máskor csak képzeletben szárnyalunk. Emelkedettségünk apadásával arányosan eszközeinkkel könnyítünk magunkon. Kilovaglás vagy vándorlás helyett a közvetett érintkezés vonalait és hálózatait kivitelezzük. Kihelyezzük memóriánkat, protézisekkel hosszabbítjuk meg hiányzó tagjainkat. Távirányítókkal növeljük tespedtségünket, tágítjuk hatókörünket. A hatalmunkat.

A korábbi kényszereket más típusú, kevésbé kézzelfogható kötelékekkel váltjuk fel. Társadalomtestünket feltagoltuk, szakosított szeletekbe szerveztük. A társulásban elfoglalt helyzetünknek megfelelõ tartózkodási területeinket különféle szimbolikus és kézzel is fogható kínai falakkal szigeteljük el egymástól. Száz és ezer szegmentumra széthullott szigettenger képezi tájainkat. A széttagolódás a haladásunkkal szövõdõ háló bonyolódásával arányos és a tárgyterületek közt éppúgy terjed, mint a magunkfajta lények közt. Hiába hitegetnek egyre újabb egymásra nézõ elektronikus ablakok.
Lágy léghajónk az élet szférákra szakadt tengerén halad. Idõrõl-idõre változatos valóságvidékeken vonulunk végig. Nomadizálunk: az éppen felmerülõ ténylegelõk letarolása után más mezõkre vetünk szemet. Hol légiesen, hol pedig gépiesen lendülünk át egyik életszegletbõl a másikba. Tiltakozva, elragadtatva vagy egyszerûen csak tudomásul véve a tovahaladásra késztetõ tényeket, ráállunk a körülöttünk kialakult ritmusokra.
Vándorlásunkban elég sok a szabályosság. A gépesített élet közös rítusa észrevétlen folyamattá egyenesíti ki szaggatottságunkat. Állandóan áthidalásokat teremtünk vagy képezünk magunkban: egy-egy távol esõ tájék, tárgyterület vagy akár tekintet között. Folyvást határokon hágunk át, különféle idõzónákat és életmozzanatokat keresztezünk. Még meg sem érkeztünk, máris továbbállunk. Nincs maradásunk: egyhelyben is távolodunk. A konstelláció itt éppúgy változik körülöttünk, mint a csillagállás felettünk.
Ezenközben olykor elkerülhetetlenül visszanézünk: áttekintjük emléktárlóink tartalmát, összevetünk, elkülönítünk és összegzünk. Tapasztalatból tudjuk, hogy a valóság perspektívákban van adva (Szabó Lajos). Már csak ezért sem maradhatunk meg állandóan ebben a metszetben: tudatosítanunk kell távlatváltozásainkat, a különbözõ perspektívák egyidejû érvényességét és megértésük egymás után adódó lehetõségét. Akárcsak egésszé összeállásuk reményét - ennek evilági lehetetlenségével egyetemben.
Körforgásaink változó és egymástól gyakran különbözõ aktuális középpontok körül folynak. Megmozgatottságunk sebessége egyszerre szabdalja szét és erõsíti fel szubjektivitásunkat: "tárgyszerûbbé", azaz tárgyakhoz tapadóbbá teszi és a személyes megközelítés szeszélyének teszi ki.
Gyorsulásunk túllépett egy láthatatlan határon. És ahogy a hang- és a fénysebesség határain is rendkívüli változások állnak be, úgy velünk is elõre nem látható események történnek az életsebesség határának átlépésekor. Az élmények és észleletek torlódására felfogóberendezésünk szaggatottsággal felel: szétszórtsággal, idõszaki érzékeléskieséssel, hosszabb-rövidebb ideig tartó eszméletkihagyással. Néha már-már stroboszkópikus megvilágításban látjuk a világot: éles, vakító villanások váltakoznak az eszméletlenség félhomályával.
Helyhezkötöttségünknek vége; vitathatatlanul nomádokká váltunk. És az útra szinte mindent magunkkal kell vinnünk. Életritmusunk megválasztásának szabadsága valamelyest rajtunk is áll. A rotáció réseiben, a szaggatottság szüneteiben módunk van a feleszmélésre, a kitekintésre, más mozgásformák fellelésére és továbbfejlesztésére, akárcsak kérdéseink felvetésére és egymás közti fejtegetésére.
Mindez képekben és szavakban körvonalazódik. És a közös nyelv medrében folyik: a képek és szavak egymást át meg átjáró folyamában. A megértés érdekében egyezményes fogalmakat és metaforákat alkalmazunk: sûrûn kódolt jeleket és széles sávú szállítóeszközöket. Szóval kíséreljük meg egymás megszólítását. A szavak szelleme nálunknál magasabbra szárnyal, ezért is folyamodhatunk a követéséhez - mióta beszélgetéssé váltunk és hallani tudunk egymástól (Hölderlin).
Részleges belátásainkat racionalizáljuk: egymástól távolesõ tények, területek, pontok és (folyamat-)vonalak között logikainak nevezett kapcsolatokat tárunk fel. Ezek mindenhatóságában ma már nem feltétlenül hiszünk - túl sok helyen szakad meg a kapcsolat és feslik fel a szövedék. A keletkezõ résekben pedig roppant kiterjedések sejlenek fel. A szakadások közt úgyszólván szirtrõl szirtre szökdécselünk. Közben, a közbeesõ nyugalomszünetekben kell elmerengenünk, a következõ vágásszerû váltásra felkészülnünk. Ezért is kell gyakorlatoznunk éppúgy az érzékenységben mint a rezdületlenségben, úgy az eszközök kezelésében mint az eszköztelenségben, nem kevésbé a teljességre törekvésben mint a lemondásban.