Késõújkor, avagy a posztmodern más perspektívából

Nem találunk szavakat. Szavakat, melyekkel akár csak hozzávetõlegesen is körvonalazható lenne mindaz, amit e kérdés kifejtése megkíván. Ezért aztán, fejet hajtva a felfoghatatlannak, illõ alázattal néhány metszetére szorítkozunk. Tartózkodásunk az elsietett szavaktól többrétû. Ezért is állítottuk e sorok élére a késõújkor kifejezést. Ami egyszerre megütköztetõ (hisz két meglehetõsen ellentétes értelmû tagból tevõdik össze), kellõen ironikus (a minden korokat betetõzni hivatott és vágyott újkor végére - utolsó korszakaként - vasból (iron) és mosolyból merített pontot tesz), ugyanakkor nem minden komolyság nélkül megállapít egy tényállást, továbbá alkalmazza a minimális történeti periodizáció hármas tagolását.
Tagadhatatlan, hogy vannak virágzó és vannak viharvert idõk. A történet fordulatokat vesz, a történelem hullámokat vet. A hullám: hullámvölgy és hullámhegy váltakozása, egyikbõl másikba alakulása. A hullámvonulat haladásának és pillanatnyi helyzetének megállapítása természetesen mindenkor a megfigyelõ önkényének van kitéve. Mindig vannak emelkedõ és süllyedõ áramlatok, kereszthullámok, kioltások, interferenciák. A korszakhatárok kijelölése a múltban való minimális tájékozódáshoz nélkülözhetetlen, kellõ megszorításokkal, a maga viszonylagosságában értelmezendõ mûvelet.
A történeti idõfelosztásnak a jelenvalóra alkalmazása kétségkívül elég szokatlan és kérdéses mûvelet. Mégis szólnak, méghozzá nyomós érvek mellette. Nem is pusztán csak a kényszeressé vált fejlõdésbõl fakadó nyomás, az ezidejûnek az éppen feltûnõ közeljövõbeli nevében való elvetése és múltbelivé minõsítése, avagy alkalmi apokaliptikus belátások támasztják alá. Sokkal inkább a szemeknek (és a mögöttük rejlõ elméknek) a növekvõ sebességekhez és képláncolatokhoz szokása képes az éppen múló pillanatot is egy eljövendõben levetítésre kerülõ filmsávként érzékelni.
Nem állítjuk, hogy máris "poszt" pozícióba kerültünk volna a modernhez képest, még kevésbé gondoljuk, hogy a virágkorában volnánk. Valahol a vége felé vagyunk. Erre a végletesnek tetszõ kijelentésre azért merészeljük ragadtatni magunkat, mert tapasztalataink arról szólnak, hogy mindazon elvek, eszmények és viszonyítási pontok vagy vonalak, melyek a közelebbi - egy-két évszázadban mérhetõ - múltban mérvadóak voltak, mára elmosódtak, kétségessé vagy tarthatatlanná váltak.

A késõújkor kozmosza
Az asztrofizikai felfedezések nyomán egy olyan kozmosz képe vált közismertté, melynek majd minden pontja távolodóban van bármely másiktól. Ez méltán veti fel a kérdést: egyáltalán "lehetséges-e a tér és az idõ széttartása közepette bárminemû egység?" (Böhringer) Ráadásul kozmosz-képünket idõrõl idõre olyan hatások érik (a tudomány berkeibõl érkezõ teóriák és újabb keletû felfedezések vagy felismerések hírei), melyek ugyan nem "megrendítõek" (hisz amit - immár évszázadok, de legalábbis évtizedek óta - ritmikusan rengéshullámok érnek, azt hogyan is lehetne "megrendíteni"?), mégis tovább mállasztják, avagy - szelídebben szólva - egyre "lyukacsosabbá" teszik.
A kozmosz eme asztrofizikai képe - benne a bármelyik pontján megnyíló, valóságosan "világnyi" tér-résekkel - a különféle szellemi területek együttállásának, a jelen szellemi világának metaforájaként is messzemenõen érvényes. A szellem különféle övezetei "fényévnyi" távolokra vannak egymástól. Öntörvényû mozgásuk - mindennemû alkalmi keresztezõdés és mutáció ellenére - távolodó pályákon tartja õket. A szellem széttartó kozmoszában élünk, ahol ugyan egy-egy terület "naprendszerében" hatnak a "helyi" gravitációs erõk, a köztük nyíló, egyre tágabb tereken keresztül azonban arányosan alábbhagy az összetartó kötelékek ereje. A technológiai fejlõdés folytán egyre újabb és újabb tudásterületek "galaxisai" tárulnak fel. (Igen tanulságos szemrevételezni egy-egy tudományterület abstract-ját, a szakfolyóiratai tartalomjegyzékébõl álló vaskos kiadványokat, vagy a világ - nagyobb - kiállításainak kalendáriumát, netán a hordozóra kerülõ új zeneféleségek listáit.) Ezért aztán méltán mondható el, hogy "aki nem szédül, az nincs informálva" (Sloterdijk).

A modern mítoszának szétfoszlása
Az újkort kezdeteitõl fogva jellemzõ eszmék közül különösen a természet feletti növekvõ uralom megszerzésére irányuló törekvés bizonyult tarthatatlannak. Ennek "eredményességét" az ökológiai érzékenység nyomán bolygószerte éppúgy érzékelhetjük, mint napi "életvilágunk" majd minden pillanatában. A (természet)tudomány elvesztette "ártatlanságát", tudása pedig végérvényességét Megismerésmódja technikai természetûvé vált, feltevései és módszerei függvényévé.
A természet széttagoló megismerésének, majd pedig egy univerzális matézis alapján történõ összegzésének lehetetlenségét éppen a természettudományok különféle területei tárták fel. Az alapelvek revíziójára a tudományos racionalitás magvában is sor került. Természettudományosan tudatosodott, hogy minden ismeret limitált (Gödel) és nincsen kitüntetett vonatkoztatási rendszer (Einstein). A közelmúlt kutatásai a természeti folyamatokban is felfedezték a pluralitást, szakadásokat és antagonizmusokat állapítottak meg az addig mindenhatónak tetszõ (természet-)törvény "felfeslõ szövetében".
Az újkort uraló szellemi és társadalmi szabadságtörekvések részint megvalósultak, részint pedig egy olyan helyzetre vezettek, amelyet Hans Zender foglalt össze John Cage halála kapcsán keletkezett írásában: "Nem volt "törvénye", üzenete , amit közzé akart tenni - csak a minden törvénytõl való szabadság üzenete. Ez az "üzenet" nem más, mint szellemi helyzetünk félelem nélküli állapotfelmérése. E szabadság ugyanis valami rettentõ; azt jelenti, hogy amikor ma mûvészetet mûvelünk, már nincsen talaj a lábunk alatt; nincs hagyomány, semmiféle konstruktív logika, sem pedig általános kötöttségre való igény, ami munkánk hordozója lehetne. Világunk határmentesített, különféle kultúrák jelrendszerének feltartóztathatatlan keveredésébõl áll, s ez olyasféle szabadságot jelent, aminek túloldalán a nyelvnélküliség vár ránk." ( Die Zeit, 1992. 08. 21.) A külsõ kötetlenség kiteljesedésével csaknem egyidejûleg ment végbe annak belátása, hogy belül sem vagyunk szabadok. Ráadásul a kötöttségektõl történt eloldódás, a szabadságlehetõségek kiterjedése a választás állandó kényszerét - és neurózisát - eredményezték: "A posztmodern korszak a szüntelen választás ideje." (Charles Jencks)

Post-histoire
A történelmentúli idõ fogalma már néhány évtizede megjelent a teóriában, a "történelem végérõl" szóló beszéd pedig az évezred végén vált közkeletûvé. A mindenkor önkényes végállapotok kijelentése helyett gyümölcsözõbbnek ígérkezik a post-histoire terminusának a történelem eltûnése felõli megközelítése. E folyamat egyik forrása a keresztény eszkatológia és az ennek nyomán kiépült újkori történetfilozófiák által formált "történelmi tudat" átalakulása. Az újkort a közelmúltig uraló korlátlan és vég nélküli fejlõdéseszme tarthatatlanná vált és átadta a helyét a már-már mechanikusan mûködõ, bár a lehetõségekig menõ továbblépést biztosító állandóság - elfojtott apokaliptikus esélyekkel átjárt - gondolatának.
Más irányból a technológiai fejlõdésfolyamat fenyeget olyan következményekkel, amelyek révén az ember által alakított történelem végére pont kerül. Az 1986-os csernobili erõmûbalesettel nyilvánvalóvá vált, hogy egy új "szereplõ" lépett a "történelem színpadára", mely - az emberi szándékoktól függetlenül - planetáris nagyságrendben képes befolyásolni emberek sokaságának sorsát. Ezzel egyidejûleg érlelõdött meg annak a belátása, hogy "úgy a keresztény reménytõl, mint a görög episztemétõl megmozgatott világfolyamat fölött katasztrofális módon elvesztettük az irányítást." (Sloterdijk)

Táguló horizontok
Az elterjedt eszközrendszerek alapjaiban módosították érzékelésünket és tudásunkat is. A valóság, akárcsak valahány szemléleti formája, viszonylagossá vált: "a valóság a kutatásban van." (Virilio) Nincs olyan kitüntetett nézõpont, szemhatár, közeg, metszet vagy módszer, mely általános érvénnyel bírna. Az egykor mindenek felett álló ész sem képez már közös középpontot, végsõ viszonyítási instanciát. A racionalitásformák pluralizmusa van érvényben: "nincs már az ész; ész csak többes számban van." (Lyotard)
A szellemi tér széttartása éppúgy a nyilvánvaló tudás körébe tartozik, mint a majd mindenre kiterjedõ egymásmellettiség tapasztalata. Minden horizontnak megvan a maga napja; az igazság, akárcsak az igazságosság és az emberség, csak többes számban érthetõ. A tudásformák, az életstratégiák és cselekvési minták terén éppolyan sokféleség van, mint a környezõ kultúrák vagy képletes idõzónák tekintetében: "...már jelen van: minden stílus és lehetõség egyvelegének szinkretizmusa, a post-histoire." (Gehlen)
A tárolótechnológiáknak köszönhetõen valahány fennmaradt hagyomány majdnem mindenki számára hozzáférhetõ. A rögzítõ és reprodukáló eszközök elterjedése révén szinte minden múltbéli tudás és alkotás része a jelennek. A tradíciók túláradó gazdagsága és torlódása új szellemi-kulturális helyzetet teremtett. A múlt történetisége ezáltal éppoly viszonylagossá vált, mint a jelent kitüntetõ karakterisztikumok. A tradíciók archivált teljességének egyidejû jelenléte az adott hagyományon belül is átrendezõdéssel jár: az egész ismeretében a súlypontok és hangsúlyok áthelyezhetõk: nem csak az éppen áthagyományozott, leszûrt és "idõszerûvé" tett része lehet érvényes (sõt, egyáltalán ismerhetõ), hanem teljes egésze, illetve az abból adódó konzekvenciák, új "komponálási" elvek, eljárások és következtetések.
A tradíciók sokaságának technikailag biztosított jelenléte azonban ennél messzebb menõ következményekkel is jár. A különféle hagyományok puszta egymásmellettisége olyan kulturális környezetet teremt, amelyben kölcsönös átértelmezések, keresztezõdések, hibridizációk és kioltások zajlanak. A kontextuális kötöttségek fölöttébb korlátozott érvényûek. Határaik áthágása és az átjárás köztük folyamatos. A keresztezések, a mutációk, a mindenféle rendû és rangú elegyedések állandósultak. Az egyezményes és egyértelmû kódok kétségessé váltak - a szó mindkét értelmében: kérdésessé és kettõssé. Ez szándéktalanul éppúgy megtörténik a különféle környezetekre és kulturális szintekre tekintettel kialakított alkotások esetében, mint feltett szándékkal. (Ez utóbbit számos mûvészeti és kulturális jelenség példázza; a filmek közt éppúgy bõséggel találunk ilyeneket, mint a paradigmatikusnak tekintett (posztmodern) építészetben. A Szárnyas fejvadász (The Blade Runner) cím film esetében nem egykönnyen eldönthetõ, hogy egy kitûnõen kivitelezett kommersz, vagy az ember sorskérdéseit és metafizikai mélységeket is érintõ mestermû megalkotásának szándéka került "kódolásra".)

Posztmodern
A modern elmúlásának különféle területeken történõ tudatosítása nem oly heves és nem oly radikális, mint a koraújkori tabula rasa-t megteremteni törekvõ programok, vagy a modernt újralendítõ különféle avantgarde kísérletek. Az egymástól olykor meglehetõsen eltérõ, posztmodernnek nevezett törekvések többnyire mentesek az újrakezdés pátoszától (vagy ha mégsem egészen, úgy azt iróniával ellenpontozzák). A radikális - és általában totalitarizmusba fulladó - társadalmi, mûvészeti vagy teoretikus kísérletek kudarcának tanulságai éppúgy közrejátszanak ebben, mint a megkerülhetetlen, nap mint nap tapasztalt tények és a köztük nyíló szabad játékterek. A posztmodern nem tagadása, hanem felülmúlása a modernnek. Benne nem a leküzdés lendülete munkál, hanem inkább a legyintés a jellemzõje. (Tudat alatti tudása: a valami elleni fellépés mindig foglya marad ellenzettjének; annak öntõmintáit, ill. küzdõ karmozdulatait kényszerül követni.)
A sokféleség tartóstapasztalata a kizárólagosság igényénekelvetésére indítja. A modernitással ellentétben - melynek "magva az a történetfilozófiailag megalapozott követelés volt, mi szerint a figyelmet az élet összes területén a tudás és a jog eredményeire és haladására kell irányítani" (Böhringer) - a szétnézés, a visszanézés, sõt olykor a szemlélõdés jellemzi. Nem a keresztény eszkatológia "leszármazottjaira", történetfilozófiai transzformációinak tolóerejére támaszkodik. Hiányzik belõle a modernizmusokban mûködõ jövõvágy. Relativizmusa szembetûnõ tényeken alapul, folyamatosan feltöltõdõ történeti tudásán, a különféle területek egymásmellettiségén, keveredésén és kongruenciáján, a különbözõ diskurzusfajták meglétén, stílusok és mûfajok hierarchiájának kihunyásán. A posztmodern paradigma az utcán hever. Nem is kell - mint egyes teoretikusai állítják - az újság(os)ig elmenni. Életdíszleteink tarkán tündöklõ és sebesen eltûnõ elegye úton-útfélen szembetûnik.
Ez a perspektíva éppúgy indíthat különféle játékokra, a paradigmák elemeinek keverésére, a párhuzamosságok egymásba olvasztására, mint közös keretfeltételeik tudatosítására és mintázataik mûködésének megfigyelésére. Teóriája nyitott a diszkurzív gondolkodás elõtti gondolkodásra, a fejlõdéseszmétõl táplált fensõbbségtudat nélkül tanulmányozza és támaszkodik belátásaira. Filozófiái közt nem kevés kísérlet akad a tudomány és a bölcsesség közti új egyensúly kialakítására.
A posztmodern egy közbensõkor, az átmenet, a "haladék" ideje. Nem állító és nem tagadó, inkább kiváró, megengedõ. Kötetlenségénél fogva különféle képviselõinél a szélsõséges könnyedség éppúgy megtalálható, mint az elmélyült kutatás és a fajsúlyos alkotás.
Toleráns tarkasága nem töröl le mindent, csak egymás mellé söpör - ezzel teremti meg a lehetõségét egy távolságtartó szemléletnek, a minimumokban való megegyezésnek, a közös kérdések kikristályosodásának és majdani megoldásuk esélyének. Ugyanakkor olyan égetõ etikai és szociális problémákat is felvet, melyek megoldása nem odázható el, hisz a különbözõ stílusok, értékvilágok, szellemiségek képviselõi érvényesülni kívánnak és egymás érdekeit keresztezik: "társadalmi konfliktusok szabályozására van szükségünk, hogy megfelelõen viszonyuljunk a kisebbségek közti növekvõ versengéshez." (Jencks)

Kelet-Európa késõújkora
Tájainkon e kérdések némiképpen más fénytörésben, de annál sürgetõbben vetülnek fel. Itt a modernizmus elmúlása - miként "bevezetése" is - egy csapásra ment végbe. A keleti modernizmus számos területen a nyugatinál sokkal radikálisabban valósult meg. Kiépült a modern technológiákon ("nehézipar") nyugvó társadalmi utópia egységtere, ami nyugatabbra mindenkor csak részleges törekvésekben jelentkezett, és nem terrorizált más irányú szabadságtörekvéseket.
A totalitárius homogenizáció rendszereinek leépülésével különösen kontrasztdús környezet alakult ki. A különféle korok és kultúrák eleven jelenléte és keveredése itt erõsebb, arányaik mások. Az uralkodó modern és a szigetszerûen már jelenlevõ posztmodern övezetei mellett harsányan helyet követel magának a mélyhûtöttségében önmagát túlélt premodern. A szervetlenül, éles cezúrákon át zajló és viharos gyorsasággal bekövetkezett változások éppúgy közrejátszottak e helyzet kialakulásában, mint a szervezõdési és szellemi szabadság hiánya. Ez utóbbinak, a modernnel szemben fellépõ széleskörû kritikai reflexió hiányának tudható be a máshol már kimúlt mitikus modern fennmaradása. A késõújkor széleskörû tudatosítása e tájakon hozzájárulhat ahhoz, hogy alábbhagyjon a legkülönfélébb életszférákat uraló, a premodern és a mitikus modern közt fennálló szélsõséges feszültség. Ehhez a posztmodern olyan kereteket és mintázatokat kínál, amelyekben - a legkisebb közös (minimum) elve alapján - a muzealizált múlt hívei, mûvei és törekvései éppúgy helyet kaphatnak, mint a megkésett modern, vagy az azon túllépõ különféle kezdeményezések képviselõi, szándékai és mûvei.
Ugyanakkor a szellem különféle területeinek mûvelõi számára itt egyedülálló kilátások és lehetõségek nyílnak. A keleti modernizmus kopársága, nyersesége és sivársága a pusztaság olyan panorámáját tárta föl, amiben kivételes áttekinthetõségre, a különféle eleven egyidejûségek és egymásmellettiségek mélyebb formáló- és mûködési elveinek belátására nyílik mód. Ezért kiváltságos bizonyos tekintetben e pillanat, hiszen ezek ösztönzõ hatásából, a résztvevõk türelmes és teremtõ összjátékából ma még alig kivehetõ, a lokális jelentõségen túlmenõ, párbeszédképes mûvek, mozgalmak és áramlatok is születhetnek, melyek a szellem szétfoszlott szövedékének helyreállítására vezethetnek.

Kilátások
A késõújkor különféle alkotásai és kihívásai láttán egyre élesebben vetõdik fel a "fenntartható fejlõdés" kérdése. Ez az ökológiai eredetû kifejezés a késõújkor szellemi kozmoszára vonatkoztatva a következõképpen fordítható le: vajon a különféle területek eredményes autonómiatörekvései nyomán tartható-e az eddigi törekvések trendje, a száz- és ezerfelé széttartó fejlõdés üteme és iránya? Vajon nem kellene-e - az idevezetõ út eredményeit és tanulságait nem feledve - fordulatot venni a közös középpont(ok) keresése, helyreállítása vagy megteremtése felé?
Ennek - némely esetben már mûködõ - "kísérleti terepe" és elõretolt egysége a mûvészet. Az a mûvészet, amely egy ideje már a "túlélés tere nem élhetõ feltételek közepette" (Achille B. Oliva)
A kiváltképpen posztmodernnek tekintett építészettel szemben leginkább a zene kecsegtet ilyen irányú kilátásokkal. A zenében - és erre mai zenemûvek esetében számos kitûnõ példát találhatunk - zavartalanul valósulhat meg múlt és jelen, közeli és távoli egybehangzása. Benne megteremhet a tradíció talaján - ami Szabó Lajos metszõen pontos megfogalmazásában nem más, mint "az alkotók idõ fölötti szövetsége a kinyilatkoztatás oltalmában" - a múlhatatlan mai, mely képes a kozmikus kilátástalanság helyett egy remélhetõ és élhetõ perspektívát megjeleníteni. Hisz' rajta keresztül, mint azt a romantika nagy fizikus-filozófusa, Johann Wilhelm Ritter felülmúlhatatlanul megfogalmazta, a legerõsebb kozmikus kötelék közvetlenül tapasztalható meg: "A hallás a belsõ látás, a legeslegbensõbb léttudat. Ezért is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél ezerszer többet elérni. A hallóérzék az univerzum minden érzéke közül a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen mindközös, az univerzális érzék. Az univerzum egyetlen szemlélete sem érvényes olyannyira feltétlenül és oly teljességgel, mint az akusztikus."