Egy égi test, avagy az atmoszféra

Egy égitesten élünk. E meglehetõsen régóta köztudomású tényt azonban egy ideje a korábbiaktól meglehetõsen eltérõ tapasztalatok támasztják alá. A csillagégbolt szemmel látható, egykor túlnyomórészt religiózus, majd részben asztrofizikai (teleszkópos) színezetû szemlélete helyett errõl ma leginkább a meteorológiai mûholdak képei tudósítanak. Ez nem utolsó sorban arra a fordulatra mutat, melynek nyomán egy égi testhez tartozásunkat egy földön kívüli (teoretikus alapú, technikai) tükörrendszer révén érzékeljük és a légkör kérdése kapcsán láthatjuk be. Ettõl a fejünk fölé boruló égbolt felfoghatatlan fensége nem kis mértékû módosuláson ment keresztül. Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól a sajátos ténytõl, hogy a mûholdak révén megvalósuló globális reflexió nem annyira a kontempláció, mint inkább egy sajátos önszemlélet szolgálatában áll. Egy extraterritorális öntükrözõ rendszerrel van dolgunk: ez a kozmikus dimenzióba kiterjesztett önszemlélet nárcizmust sem nélkülözõ technikája.
A meteorológiai mûholdak által közvetített képvilág újra a kozmikus/globális szférának a hétköznapokkal történõ keresztezõdését mutatja. Egyszersmind azt a mindnyájunk elõtt álló napi feladványt, hogy e két nézõpontot képesek legyünk egyesíteni és idõrõl idõre elkülöníteni - méghozzá anélkül, hogy elvesztenénk az egyensúlyunkat; hogy minden további nélkül teret engednénk a lenti és a fönti összemosódásának; hogy szem elõl tévesztenénk a viszonyítási pontokat és vonalakat, mindezzel pedig az eligazodás és a tájékozódás elengedhetetlen távlatát. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy tudnunk kell a mindenkori horizont végtelen vonalát a glóbusz kozmikus gömbjének képével egyesíteni, s egyúttal el is különíteni. Ez a meglehetõsen komplex kép jeleníti meg a feladat nagyságát, már-már képtelennek tetszõ nehézségét.
Az idõjárás - meteorológiai metszetben hétköznapi - kérdése így egy alapvetõ szemlélet-szervezõ erõhöz vezet: az atmoszféra az, ami mindennapjaink, nemegyszer életbevágó légköri körülményei közepette a világ nézetét is meghatározza. Amikor a légnyomás hirtelen növekedni kezd vagy éppen esik, akkor viharos változások mennek végbe. A viharban légörvények keletkeznek, villámok és mennydörgések támadnak. És a meteorológusok szerint nem is csak a látható hullámtartományban: a légkör feszültségei láthatatlan villámlások, ún. sötét kisülések formájában is kiegyenlítõdnek. Vevõkészülékeink erre korántsem érzéketlenek: "Az idõjárás mindennemû változása hanggá, illetve intervallum-jelekké kódolható - így a meteorológus H. Baumer és szerzõtársai -: a hangmintázatról könnyen felismerhetõ, hogy egy elõrejelzett hidegfront felbomlott-e és mikor, avagy hogy egy fel nem ismert, hirtelen betörõ hideg légáram jelenik-e meg az antenna érzékeléstartományában."*
Mindez nem kevésbé érvényes a képletesen értett légkörre, a környezõ szellemi közegre, melyben hallomások, divatok, hírek, diskurzusok kereszthatásai és interferenciái alakítanak ki kaotikusan kavargó, indulatokkal átjárt, frontokat képezõ és állandóan átalakuló képzõdményeket. A szellemi atmoszféra is a korszakot átható nagy áramlatok és a lokális alakzatok összjátékából alakul ki. Az áramlásokban örvények keletkeznek, a feltorlódások, a sûrûsödések egy-egy kirobbanó eseményben törnek elõ, majd jutnak újabb nyugvópontra. A feloldatlan feszültségek pedig a "történelem viharaiban" idõrõl idõre "sötét kisülések" formájában egyenlítõdnek ki...

* H. Baumer - J. Eichmeier - W. Sönnig: Die Atmospherics-Aktivität... Archives for Meteorology, Darmstadt, 1981.