VARGHA JÁNOS


(*1949) biológus, a Duna Kör vezetõje. 1997-ig az ISTER, Kelet-európai Környezeti Kutatások Alapítvány vezetõje, 1988-tól környezetpolitikai kormány-fõtanácsadó.

Fõbb munkái:
-Egyre távolabb a jótól. Valóság 1981/11
-Betonpillér oldalra dõlve Kortárs 1982/5
-A környezeti hatások becslésének alapjai. In: Utánunk az özönvíz. (Duna Kör és ELTE ÁJTK) Bp., 1989.
-Környezet és fejlõdés Magyarországon. Bp. – Minneapolis, 1992.
-Vízierõ és politika. In: A hágai döntés (Össz. Vargha János). Bp., 1997.
-A bõs–nagymarosi vízlépcsõ környezeti kockázatai. In: Pannon Enciklopédia – Magyarország földje. Bp., 1998.

-Mennyire határozzák meg a körülöttünk zajló eseményeket a technikai feltételek és lehetõségek?

-A technológia fejlõdési folyamatának van egy belsõ logikája, melyben felfedezést felfedezés követ: egyik következik a másikból, több különbözõ lehetõségbõl következik egy újabb, szintetizált lehetõség, így halad elõre a technika. Ebben a folyamatban egyre kevesebb szerepet játszanak az emberi értékek avagy a biológiai, ökológiai rendszerek igényei.

-Ezek szerint azok a veszélyek is ilyen halmozottan fejlõdnek, amelyek együtt járnak ezzel a technológiával.

-Versengés folyik az erõforrásokért. A versengés alapja a biológiai fajok közötti versengés, ezen belül az egyes populációk közötti versengés. Ám az ember az elsõ olyan élõlény a földön, amely hatékonyan tud alkalmazni másféle energiákat, mint amilyeneket az élõlények általában használnak. Ezek közvetve vagy közvetlenül szinte kizárólag a Nap energiáját használják fel. Az ember – amint ez a Prometheus-legendában megfogalmazódik – képessé vált arra, hogy a tüzet használja. Ez volt az elsõ olyan technológia, amely gyökeresen különbözött a biológiai rendszereken belül uralkodó eljárásoktól. Mindezt azért tette az ember, hogy túléljen mint egyén, és ezen keresztül mint populáció és mint faj.
Az emberi populációk az egymás közötti versengésben is felhasználták a technológiai eszközöket. Így indult meg az elõbb említett technológiai újítási lánc, amely egyre hatékonyabb, egyre erõsebb eszközöket állított elõ, melyekkel, úgymond, a természet erõit semlegesíteni lehet. Ez az embert nagyon sikeressé tette, legalábbis abban az értelemben, hogy más fajok rovására nagymértékben elszaporodott a Földön. Ugyanebben az értelemben sikeressé tett még néhány állat- és növényfajt, amelyeket az ember a saját maga érdekében tenyésztett vagy termesztett, továbbá ezek élõsködõit. Megindult egy folyamat, amelynek során ez a néhány faj mérhetetlenül elszaporodott, a külsõ nyersanyag- és energiaforrásokon alapuló technológiája segítségével kivonta magát a Földön kialakult, egyensúlyra törekvõ szabályozási rendszer hatalma alól. Az ember ideológiájában ez a természet átalakítása vagy – nyíltabban fogalmazva – legyõzése. Ez a háború a múlt század közepe óta már olyan méreteket öltött, hogy fölmerült annak a lehetõsége is, hogy mindez az egész biológiai rendszer összeomlásához vezet.

-Mikor kezdõdött mindennek a tudatosítása?

-A földi élõ rendszer halálának a lehetõsége, mint a technológiai haladás következménye, valamikor az ötvenes–hatvanas évek táján merült fel. Késõbb bebizonyosodott, hogy a Föld légkörének az összetétele vagy az óceánokban oldott anyagok összetétele eltér attól, ami magából, csak a fizikai környezet hatására állt volna be. Valószínû tehát, hogy a biológiai folyamatok szabályozzák ezeket a paramétereket, vagyis az élettelen és az élõ környezet együtt alkot rendszert. Ezt nevezte el aztán Lovelock fizikus Gaiának. Gaia a Föld istennõje a görög mitológiában. Kérdés, hogy ez a lény tud-e védekezni a szüntelen növekvõ, az önkorlátozást nem ismerõ technológiai rendszerek hatása ellen.

-Mekkora az ember felelõssége ebben a folyamatban? Visszafogható-e egyáltalán ez a növekedéskényszer?

-A földi élet története valamikor azzal kezdõdött, hogy megjelentek a magukat szervezni képes, a környezetüknél nagyobb rendezettséget elérõ és önmagukat szaporító lények. Ezek képesek rendezettségüket a környezetükkel szemben fönntartani. Az evolúció viharain át vezetõ fejlõdés során a DNS-fehérjetechnológiával mûködõ egyik lény képessé vált arra, hogy saját mûködése érdekében felhasználjon más típusú anyagokat és más típusú energiákat: tüzet, nukleáris energiát, fémeket, mûanyagokat stb. Ezt a lényt embernek nevezzük. Ha egy távoli bolygóról néznénk ezt a földi színjátékot, akkor nem hiszem, hogy fölmerülhetne az ember erkölcsi felelõssége – még akkor sem, ha az ebben játszott szerepe nyilvánvaló. Az ember hatalmas elõnyökhöz jutott a technológiai fejlõdés révén. Hihetetlenül sikeres élõlény lett a Földön, soha egyetlen faj sem játszott ilyen uralkodó szerepet. Ez az uralkodó azonban – legalábbis eddig – hihetetlenül ostoba is egyben. Még mindig nem fogta fel, hogy a földi élethez szükséges legegyszerûbb feltételek, például a légkör gázainak aránya, a hõmérséklet, a csapadék alakulása, a talaj szerkezete, a vizekben oldott anyagok összetétele és így tovább, csak az egyébként egymással versengõ fajok többségének az együttmûködésével tartható fenn, s ez korlátokat szab a versengésnek. Másrészt az ember sokat veszít kultúrájából, önállóságából, döntési szabadságából, ha életét egyre nagyobb mértékben alapozza a technológiai rendszerekre. Talán képes arra, hogy ezt a folyamatot megváltoztassa. Talán képes arra, hogy a technológiai rendszerek mûködését és használatát úgy szabályozza, hogy megõrizhetõek maradjanak az emberi és biológiai értékek, mármint azok, amelyek még nem mentek veszendõbe.

-Mennyire állnak az ilyen törekvések a tudományos kutatások célpontjában?

-Nagyon határozott különbséget kell tennünk a tudomány és a technológiafejlesztés között. Valójában a professzionalisták túlnyomó többsége a technológiai rendszerek fejlesztésén dolgozik; õk nem tudósok, hanem technológusok. A tudós csak arra törekszik, hogy megértse a világot, a technológus pedig a tudomány eredményeit felhasználva, átalakítja ezt a világot. Szerinte ettõl a világ szebb, jobb és gazdagabb lesz. Van kölcsönhatás is a tudomány és a technológia között, mivel egyes tudományágak mûveléséhez egyre bonyolultabb technológiai rendszerekre van szükség. Csak ezek képesek közvetíteni az emberi érzékelés és a világ titkai, például az elemi részecskék világa között.
A tudományból következhet akár a technológia minden határon túl való fejlesztése vagy e gazdaság expanziója, de következhet belõle ezeknek a korlátozása is. Az, aki a legfantasztikusabb gépeket konstruálja azért, hogy más embereket elpusztítson, ugyanazt a tudományt használja fel, mint az, aki megpróbálja a technológiai fejlõdés folyamatát féken tartani.

-Van-e valamiféle konszenzus a tekintetben, hogy a kibillent egyensúlyi állapotot hogyan lehetne helyreállítani, új egyensúlyt teremteni?

-Vegyük példának az éghajlatváltozást. Az ember technológiai tevékenysége következtében kimutathatóan növekszik a szén-dioxid és néhány más olyan gáz mennyisége az atmoszférában, amely ugyan átengedi a napsugárzást, de a Föld felszínérõl kibocsátott hõsugarakat visszaveri. Így üvegházba zárja a Földet, ami az egész légkör és a földfelszín felmelegedését, az idõjárás megváltozását okozza, annak egyelõre kiszámíthatatlan ökológiai következményeivel együtt. Ez az elsõ olyan nagy léptékû megzavarása a Föld, avagy Gaia szabályozott rendszerének, amelyet a tudósok észleltek. Mit lehet tenni? Az egyik nézet szerint a megoldás a radikális önkorlátozás azon technológiák használata terén, amelyek környezeti problémákat okoznak. A másik nézet szerint tovább kell folytatni a gazdasági növekedést, mert ez fogja megteremteni azokat az eszközöket, amelyeknek tudatos és tervszerû alkalmazásával szabályozni lehet a környezet állapotát. Ez utóbbiban én nem hiszek, és úgy gondolom, hogy részben gyermekded optimizmus, másrészt a gazdasági növekedésben érdekelt technológiai csoportok állnak e szemlélet mögött. Annak idején nagy ellenállás fogadta a Római Klubnak a növekedés határairól szóló figyelmeztetését. Azt hiszem, vissza kell térni ehhez az elképzeléshez, és meg kell vizsgálni, hogy hol húzódnak a növekedés határai, amelyek létezése eléggé nyilvánvaló.
Denis Meadows Beyond the Limits címû könyvében azt állítja, hogy már túl is léptük ezeket a korlátokat. Feltételezhetõ, hogy a Föld avagy Gaia önszabályozó, az élet feltételeit fenntartó képessége függ a biológiai rendszerek bonyolultságától, sokféleségétõl. Ha ez így van, akkor a több millió faj közül néhány fajnak és a biológiai rendszerekhez képest roppantul egyszerû, mondhatnám, primitív technológiai rendszereknek a minden határon túl való kiterjesztése szükségszerûen magával vonja az egész rendszer sokféleségének csökkenését. A trópusi õserdõk irtásával például az ember rohamosan tönkreteszi a legösszetettebb, legváltozatosabb élõ rendszereket. A folyamat egy bizonyos határon túl a szabályozás zavaraihoz, esetleg összeomlásához vezet.

-Mennyire haladt elõre az élõvilág átalakítása a földön? Mennyire meghatározó ma a technológiai rendszerek jelenléte?

-Van, aki azt feltételezi, hogy az élõ rendszerek kapacitása jóval nagyobb annál, semhogy teljesen tönkre lehessen tenni. Legföljebb olyan változás következhet be, amelynek nyomán a szárazföldi élõlények elpusztulnak ugyan, de például a tengerfenék élõlényei fönnmaradhatnak. Innen aztán elindulhat egy újabb folyamat, amely megint benépesíti a szárazföldet. De más kimenetel is lehetséges.
Lehet, hogy az egész élõvilág elpusztul, és a Földön sokkal korábban ér véget az önmagukat szervezõ, önmaguk bonyolultságát növelõ és önmagukat szaporító lények korszaka, mint ahogy az az ember nélkül történne. Van egy olyan lehetõség is – elméletileg ezt sem zárnám ki –, hogy a technológiai rendszerek egy idõre átveszik a domináns faj szerepét a Földön. Az emberrel és még néhány más fajjal szoros együttmûködésben kipusztítják a többi faj jelentõs részét. Ehhez természetesen elengedhetetlen az, hogy a globális szabályozó rendszert, amely a Földet a szárazföldi élõlények számára alkalmassá teszi, valamilyen technológiai megoldással helyettesítsék. Ebbe az irányba mutat a környezetvédelem technooptimista felfogása, amelynek értelmében újabb és újabb technológiai megoldásokkal egészítik ki a környezetromboló technológiákat. A technológiai lehetõségek látszólag szédítõek. Egy ûrhajóban is lehet élni egy darabig. Csakhogy az ûrhajó fenntartásához valahonnan energiát kell nyerni, valahonnan ezt az egész rendszert a méreteihez képest roppant költséggel fenn kell tartani és tudatosan szabályozni kell, mert a technológiai berendezések nélkül, az ûrbéli állapotok között ez nem önszabályozó rendszer. Eléggé merész feltételezés, hogy lenne technológiai lehetõség a Föld egész felszínén hasonló beavatkozásra.
Folytatva a találgatást: a technológia fejlõdése is zsákutcába kerülhet. Elképzelhetõ az is, hogy az ember ugyan megmarad, de elveszti a technológia adta elõnyöket vagy azok többségét. Elveszti a tudását, ha olyan katasztrófa történik, amely a civilizált, nagy technológiai tudással bíró területeken pusztítja el az embereket. Ilyen víziókban bõvelkedik a tudományos-fantasztikus irodalom. Ennél azonban sokkal közvetlenebb veszélyekkel kell megküzdenünk: annak veszélyével, hogy elveszítjük saját emberi mivoltunkat, amelyet nemcsak biológiai létezésünk határoz meg, hanem az élettörténetünk, a viselkedésünk, a kultúránk, a nyelvünk, a mûvészetünk. Ezt sokkal nagyobb, sokkal közvetlenebb veszélynek látom, mert ha ezt elveszítjük, akkor nem is igazán érdekes, hogy utána mi történik. Ha ez elvész, akkor számunkra minden elveszett. Ráadásul olyan veszélyforrásokat hagyunk magunk körül a környezetben – ilyen például a radioaktív anyagok használata következtében létrejövõ nukleáris szennyezés –, amelyeket mi magunk nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni.
Tehát egyre inkább függõvé válunk olyan technológiai berendezésektõl, amelyek közvetítik ezeket a jeleket, lefordítják például villogásra, sípjelzésre, mutatók kilengésére.
Ezt látva-hallva tudjuk eldönteni, hogy egy keresztúton elõre, jobbra vagy balra kell-e mennünk ahhoz, hogy ne pusztuljunk el a sugárzás miatt. Szokásaink, életritmusunk, nyelvezetünk – és mi tagadás, erkölcsünk is – átalakul a technológia következtében. A technológiák kiirtják a költészetet – és nem teremtenek új költészetet, vagy ha igen, úgy a saját költészetüket teremtik meg, nem a miénket.

-Nyilván ön is használ gépeket, hogyan látja ezek hosszú távú hatását az emberre?

-Személyes dilemmám is, hogy használhatunk-e például számítógépeket? Lehet-e, és ha igen, akkor milyen mértékben lehet technológiai eszközöket használni? Nagyobbnak tûnik a veszély, hogy amikor az ember beül egy autóba, akkor az a képzete támad, hogy ereje, hatékonysága megsokszorozódik. Valójában egy erõsen determinált kényszerpályára kerül. Gondolati és döntési szabadsága rendkívül beszûkül, mintegy az autó kezelõszervévé válik. Az ember így szellemi sokféleségéhez képest igen alárendelt helyzetbe kerül. Az autóvezetõ embert a mai technológiai lehetõségek között már helyettesíteni lehet néhány mikroprocesszorral és szervóberendezéssel is. Ugyanez érvényes a különféle gépek használatára. Ennek a legmeghökkentõbb megfogalmazását nemrégiben úton-útfélen hallhattuk egy reklámszövegben: „Braun – a forma, amihez az ember kezét tervezték." Én használok technológiai eszközöket, de érzem az erejüket, félek is tõlük. Például amit most itt, egy tévéinterjúban elmondok, nem változik-e olyasvalamivé, ami szándékaimtól idegen, nem fordul-e akár a visszájára? Ez ugyanis nem igazi kontaktus emberek között, sok minden nyilvánvalóan elvész a mondanivalómból, ami egy emberi, szemtõl szembeni kommunikációban megvan és teljessé teszi azt. Itt csak egy elektronikus képrõl van szó, amit egy mondat közben ki lehet kapcsolni, ott lehet hagyni anélkül, hogy érzelmi hatással lenne arra, aki ezt teszi, s az rám bármily módon hatna. Ez a fajta kommunikáció idegen az emberi viselkedéstõl, az emberi érdekektõl.
Itt már a technológia birodalma kezdõdik.
Sajnos, amit környezetvédelemnek hívnak manapság, annak a legnagyobb része nem jut túl azon a bûvös körön, amit a technológia birodalma, ereje és hatalma jelent. A látszatmegoldás ugyanakkor a biztonság illúzióját kelti egy nagyon is veszélyes birodalomban. Hasonlóképpen csapdává változhat, ha megpróbáljuk gazdasági mutatókkal kifejezni azt, ami valójában kifejezhetetlen. Ez a törekvés is visszájára fordul, ha áruvá válik mindaz, ami egy több milliárd éves földi élettörténet produktuma, és amit soha nem lennénk képesek megismételni. Így válik gazdasági alku tárgyává lepke és virág, napi áron becserélve vízerõmûre és autópályára.

Lát-e valami lehetõséget arra, hogy valamiféle új egyensúlyi állapot álljon be?

-A mi rövid idõtávlatot érzékelõ tudatunk számára sok minden egyensúlyként jelenik meg, noha valójában nem az. A Földön olyan folyamat zajlik, amelynek életünk végéig részesei vagyunk. Ebbõl a folyamatból ki kellene zárni, meg kellene akadályozni azt a lehetõséget, hogy a technológiai rendszerek alkatrészeivé váljunk. Kérdés, hogyan történjen ez, amikor az emberek egy része ebbõl a technológiából él, sõt életképtelen lenne, éhen halna nélkülük. Ezek a technológiák nagymértékben beágyazódtak a társadalomba. Kérdéses, hogy egyáltalán meg lehet-e tõlük szabadulni. Nem minden válfajától kellene megszabadulni. Vannak szelíd, szelídnek vélt technológiák, amelyekkel önazonosságunk, emberi mivoltunk elvesztése nélkül is együtt élhetünk. Meg kell tanulni uralkodni rajtuk, szabályozni õket, és valamiféle korlátozott használatot kialakítani, ami emberi módon élhetõ kompromisszumot tesz lehetõvé. Azok, akik a technológiai rendszerek tömegeket leigázó hatásaival szemben próbálnak valamit tenni, és próbálnak ellenük érveket felsorakoztatni, mindnyájan érzik, hogy hatalmas erõvel állnak szemben. Végül is megeshet, hogy a Föld történetében a környezetvédelem csupán sikertelen epizód lesz.
Ellentmondásos kapcsolat van a technológiák hatékonysága és a társadalmak politikai állapota között. A politikai hatalom a technológiai rendszerek követelményeinek megfelelõen szervezi a társadalmak életét, tehát erõsnek kell lennie, de ugyanakkor hajlékonynak is, hogy képes legyen alkalmazkodni a technológiai rendszerek gyorsan változó világához. A technológia uralta piac államai szabadjára engedik a technológia evolúcióját, és törvényhozásuk eléggé rugalmasan közvetíti a technológiai fejlõdés kívánalmait az embereknek. Ezek ugyanúgy a technológiai rendszerek diktálta szakadatlan növekedés hívei, mint a kommunista ideológia államai voltak, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak még a technológiafejlõdés szabadságát sem tették lehetõvé.

-Hogyan ítéli meg ebbõl a szempontból az utóbbi években nálunk zajló változásokat?

-Nem váltak be azok a vérmes remények, melyek szerint a környezetvédõ mozgalmak meghatározó szerepet fognak játszani az átalakuló társadalmak életében. A hidegháborút és a gazdasági világversenyt a fejlettebb technológiák és a fejlõdésükhöz szükséges politikai rendszerek nyerték meg. A kommunista rendszerek funkcionáriusainak ideológiáktól mentesebb új nemzedéke annyit képes volt belátni, hogy mindenképpen elvesztene egy világháborút, és letette elavult fegyvereit, mielõtt az elkerülhetetlen bukás elsodorta volna. A kétfajta technológiai fejlõdés küzdelmébõl a mozgékonyabb, hatékonyabb technológia került ki gyõztesen. A gyõztes tehát sokkal inkább a fejlett technológia, mint akár a hagyományos szabadságeszmény vagy a természetvédelem gondolata. Ez a gyõztes sem viselkedik másképpen, mint a gyõztesek általában. A nyugati technológia hatalma alá vonja a volt kommunista országokat. Ebben annyi szerep jut a környezetvédelemnek, mint korábban a harmadik világ esetében: többnyire oda exportálták a kevésbé sikeres, ám környezeti szempontból kockázatosabb technológiákat. Most Kelet-Európa van soron: ide akarnak atomerõmûveket telepíteni, itt építenek vegyi üzemeket, autógyárakat és autópályákat. Ez a folyamat már a kommunista hatalom gyengülésekor megindult, így jött ide a Hainburgnál vereséget szenvedett osztrák Donaukraftwerke, a nagymarosi vízlépcsõt felépítendõ. Vagy például már abban az idõben is földeltek el nálunk és más kelet-európai országokban nyugatról importált veszélyes hulladékot.
Ugyanakkor a kelet-európai társadalmak felszínesen, lassan és erõtlenül reagálnak a technológiai rendszerek okozta környezeti problémákra. Bár már megadatott az egyesülési jog, a sajtószabadság, még csak kevesen élnek vele. Kevesen vannak, akik a kész recepteket – ezúttal a nyugati technológia receptjét – kellõ óvatossággal és kételkedéssel fogadnák, akik saját maguk szeretnék megérteni a körülöttük levõ dolgokat, saját döntéseket szeretnének hozni, nem engedik át saját hatalmuk legnagyobb részét a technológiai rendszereket mindenekelõtt képviselõ politikai hatalomnak. A kételkedés képességét kell megszerezni ahhoz, hogy a politikai hatalmat és a vele szoros szövetségben álló technológiai hatalmat korlátozni lehessen. Ettõl válik képessé az ember arra, hogy saját életmódját is kritikusan szemlélje, és valamiféle hajlandóságot mutasson a változtatásra.

-Hogyan látja e régió sorsának alakulását?

A régió belsõ politikai erõinek, akárcsak a régió sorsát nagymértékben meghatározó külsõ erõknek két alapvetõ célja egybeesik. Az egyik törekvésnek az a következménye, hogy Kelet-Európa a Nyugaton már elfogadhatatlan technológiák piacává válik, a másik pedig arra irányul, hogy ezt a régiót a gyõztes hatalmi tömb ellenõrizze. Jellemzõ, hogy a régió országai a sok évtizedes idegen elnyomatás keserû tapasztalatai után nem a semlegesség útját választják, hanem az egyik katonai blokk alávetettjeibõl a másik alávetettjeivé szeretnének válni, megismételve a történelem sikertelen sablonjait. A fejlett technológia – miközben korlátait túllépve az egész Földet veszélyezteti – saját túlélése érdekében kebelezi be Kelet-Európát. Ma ezt a folyamatot szinte mindenki úgy tekinti, mint a régió válságának megoldását. Holott maradunk, akik voltunk, szolgák a technológia birodalmában.

1991