Otto E. Rössler

(*1940) káoszkutató, az elméleti biokémia tanára a Tübingeni Egyetemen. Számos tudományos dolgozata jelent meg a deduktív biológia, a kémiai automaták, a kaotikus attraktorok, a hiperkáosz és az endofizika tárgykörében.

Fõbb munkái:
-(társszerzõkkel) Encounter with Chaos, 1992.
-Endophysik. Die Welt des inneren Beobachters. Berlin, 1992.
-Endophysik - Physik von innen. In: Die Welt von innen - Endo und Nano. Ars Electronica 92. (Hg. K.Gerbel, P.Weibel) Linz, 1992.
-(Reimara Rösslerrel) Jonas, Welt. Das Denken eines Kindes. Hamburg, 1994.

-Mi késztette az elméleti biológia tanulmányozására?

-Az a különös kérdés vetõdött fel bennem, hogy mi a különbség tûz és az élet között. A különbség egyik lehetséges oka az, hogy a tûz magától képes terjedni, extenzíven növekszik, az élet pedig intenzív módon. A fejem egyik felében élt egy kép a tûzrôl, a másik felében az életrôl, és köztük a rozsdáról, mely felemészti a vasat. A rozsda autokatalitikus: a tûzhöz hasonlóan az a tulajdonsága, hogy önmaga gyorsító anyagát állítja elõ. És egy idõ után minden rozsdává válik. Azt kérdeztem, lehetséges-e olyan rendszert létrehozni, mint amilyen a rozsda, amely azonban nemcsak rozsdát hoz létre, hanem a rozsda új formáit. Igy aztán világossá vált számomra az, hogyha nem csak hôtermelô szubsztanciáink lennének, mint amilyen a tûz, hanem más formák is, melyek új, katalitikus úton, a maguk gyorsító anyagaival kombinálódva jönnének létre, akkor érthetôvé válna, hogy egy ilyen rendszernek miért kell egyre tovább fejlôdnie. Ebben a rendszerben olyan erô van, mely kikényszeríti, hogy újabb és újabb energia kerüljön bele, ahogy a tûzbe is. Ez az új energia azonban a tûz egyre újabb formáivá alakul át. Ez az új tûz azonban szelektálódik, mindig jobbnak találja azon lehetôségeket, amelyekkel jobban tudja az energiát sajátjává alakítani és tûzzé, életté változtatni.
Csak késôbb tudtam meg, hogy Teilhard de Chardin francia jezsuita is gondolkozott ezeken a dolgokon, és a "második nyíl" fogalmával állt elô. Az "elsô nyíl" a fizikában azt jelenti, hogy minden az egyensúly felé tart. Az úgynevezett hôhalál felé, amelyben az egész világmindenség egynemû és már nem történik benne semmi. Ám ennek során - ahogy Prigogine mondaná - disszipatív struktúrává alakul. Az energia a visszafordíthatatlan hõenergiává, disszipatív struktúrává alakulása során új vonzerõket, attraktorokat hoz létre. Az attraktor fogalma Teilhard de Chardintôl származik. Chardin azt mondja, hogy az egész kozmoszt a magasabbra törekvés tendenciája jellemzi, és hogy ennek a csúcspontján van az Omega pont. Ez a végsõ pont számára vallásos jelentésû volt. Ám volt egy immanens fizikai képe, mely összevethetô az antik fizikai hagyománnyal: a létrával, mely egyre feljebb, az égig vezet; a Jákob-létrával. Késôbb Avicennának is volt egy fokozat-elmélete, de ez már olyan mint, az evolúció. Teilhard de Chardin ehhez nyúlt vissza. És bizonyosan igaza volt abban, hogy létezik a fizikában egy erô, egy tendencia, amely egyre fokozódó megelevenítésre irányul és szinte olyan, mint a szeretet; valami nagyon-nagyon erôs és különös. A fizikusok azt mondanák: variációs princípium. Vagyis egy optimálódási folyamat megy végbe. És a biológiában megvalósuló része, a darwinizmus csak egy szegmense ennek a nagy erônek. Maga az evolúció nagyon kicsiny, és mind ez ideig még nem túl fejlett, az Omega pont még nagyon messze van attól, ami a Földön eddig történt.

-Késõbb a biológiától mégis a fizika felé fordult. Mi indította erre?

-Író akartam lenni, szerettem volna a gondolataimat közzé tenni, nem akartam már folytatni orvostudományi stúdiumaimat. C. F. v. Weizsäcker azonban azt tanácsolta, hogy mindenképpen fejezzem be tanulmányaimat, mondván: mindegy hogy mit tanult az ember, a befejezésre feltétlenül szükség van. Ha ezzel megvagyok, a késôbbiekben akár fizikusként is dolgozhatok, ha az érdekel. Ezt nem akartam elhinni neki, de tanácsát megfogadtam. A vizsga letétele nagy áldozat volt. Jutalmul azt ígérte, állást szerez nekem a Max-Planck Intézetben. Igy kerültem aztán közel Konrad Lorenz intézetéhez, ahol biokibernetikával foglalkoztak és így alakulhatott ki barátságunk Lorenz-cel. A Max-Planck-intézet ugyanis úgyszólván az "ôserdôben" található Münchentôl nem messze, Seewiesenben egy tó partján áll, ahol nincsenek diákok. És a tudomány diákok nélkül steril. Ezt én elplanckolásnak nevezem; a Max-Planck intézetekben elplanckolódnak az emberek: bennük a tudomány nem olyan boldog, mint amilyennek lennie kellene. Ott voltam én, mint fiatal ember, a szomszéd intézetben és Lorenz észrevette, hogy megint tud valakivel beszélgetni.
Õ olyan módszert alkalmazott velem szemben, amely bizonyos tekintetben paradoxnak nevezhetõ: azt mondta, hogy amit mûvelek - a teoretikus biológia e formája -, nem túlságosan ismert terület. Van ugyan neve - ez lenne a "teoretikus biológia" megnevezés-, de ilyen valójában még nem létezik. És hogy írnom kellene róla egy könyvet. Ez azonban nem megy; az ember totálisan le van terhelve.

-Ám azóta mégis írt könyveket.

-Igen, aztán írtam. Utóbb kiderült, hogy a bátorításnak ez a nagyon ügyes módja késôbb nehéz idôkön segített át. Azt hiszem, hogy egy jó fogással élt: a tudomány mûvelése az is, hogy az ember fiatalokat bátorít arra, hogy ne féljenek, és higgyenek magukban. Ha ez megvan, akkor megy a dolog, másra szinte nincs is szükség a tudományban. A döntô az, hogy az embereket visszavezessék ahhoz az önbizalomhoz, amely gyermekkorukban még a sajátjuk volt. És ugyanilyen fontos, hogy örömüket leljék abban, hogy ajándékozhatnak valamit; egy gondolatot; hogy az emberiség számára fontos az, ha egy fiatal ember megpróbál valami újat felfedezni.
A tudományt Platón alapította meg az Akadémiával. Az Akadémia voltaképpen egy baráti szövetség. Éppen ez az érdekes, hogy a tudományban az emberek baráti viszonyban vannak - ha olyan tudományt mûvelünk, amelynek nemzetközi visszhangja van, vagy ahol a nemzetközi közegbôl kapjuk az indíttatásokat. A káoszt például A.T. Winfree amerikai barátomnak köszönhetem, akivel egy konferencián találkoztam. Közölte, hogy neki nincs ideje a káosszal foglalkozni, de amirôl beszéltem, az összefügg a káosszal. És elmondta, hogy neki van egy nagy mappája, amelyikbe tízegynéhány, nagyrészt publikálatlan munkát gyûjtött össze. 1975-ben aztán elküldte nekem azt a mappát azzal, hogy kezdjek valamit vele. Igy ajándékozott meg a káosszal. Örömöt kellett szereznem neki, nehogy azt gondolja, értelmetlen volt nekem adnia az értékes mappát. Találnom kellett valamit! Arra ugyan nem sikerült rátalálnom, amit ô javasolt. Mivel azonban az iránta való szeretetbôl megpróbáltam, felfedeztem valami újat: a káosznak egy még egyszerûbb formáját...
Ez egy példa arra, hogy a tudomány - ajándék. Az ember kap egy ajándékot másoktól; megcsinálhatja a folytatását, majd azzal megint csak megajándékoz másokat.

-A tudományban azonban nemcsak barátok, hanem ellenfelek is vannak.

-A biológiában beszélnek arról, hogy a természetes ellenségek veszélyesek, ám ez nem igaz: a természetes ellenségek egyazon ökoszisztémához tartoznak, és szinte misztikus barátság jellemzi azon fajok kapcsolatát, akik kölcsönösen felfalják egymást. Ezzel ellentétben nagyon veszélyes a környezet, az úgynevezett biológiai egyensúly károsodása. Igy van ez a tudomány ezetében is: érdekes módon az ellenségesség, a konkurencia és az irigység viszonylag kevéssé súlyos dolog.
Amikor az elsô káosz-dolgozatomat készültem megírni, tartottam egy elôadást. Ez nagyon elôvigyázatlan dolog volt, ugyanis egy fiatal kolléga elhatározta, hogy a gondolataim alapján kidolgoz egy egyenletet, és gyorsan publikája, mielôtt a magamét megjelentetném. Ezt meg is mondta nekem. Igy aztán az elsô káosz-dolgozatomat szinte félelembôl írtam, mert nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e elég gyorsan publikálni a gondolataimat, mielôtt valaki más megteszi. Ám úgy vélem, hogy ezáltal jobban csináltam, mint e nélkül a konkurencia nélkül csináltam volna. Így aztán ennek a kollégának még mindig hálás vagyok: megmutatta, hogy lehet valami fontosat csinálni, ami másokat is érdekel.
Azon múlik a dolog, hogy az ember bízzon a saját megérzésében. Többnyire abban a pillanatban térítik el az embert, amikor valami nagyon fontosat akar mondani. Az eltérítés már a partner érdeklôdésének a jele. Komolyan kell venni, az iránta való szeretetbôl, ám nem szabad hagyni, hogy eltérítsenek. Hiszen a világban szinte semmi sem ismeretes. Newton mondja ezt oly szépen: találtam egy kavicsot a tengerparton. Ez azt jelenti, hogy végtelenül sok kavics vár még arra, hogy felfedezzék. A gyerekeknek tudniuk kell: a világ arra vár, hogy valamit felfedezzenek. A festô is felfedez valamit. A mûvészet egy módszer arra, hogy emberek maradjunk. És a tudomány csak akkor érvényes, ha a kapcsolódását a mûvészethez e pontban megôrzi, újrafelfedezi, és a kérlelhetetlen kérdezés szigorát, amelyre csak a mûvész képes, magától is megköveteli.

- A káosz mint tudomány -- mit jelent ez?

-A káosztudományban a legszebb a neve. Egyszer megkérdeztem J.A. Yorke-ot, aki a káosz nevet a matematikába bevezette, hogy miért ezt a szót választotta, de már nem emlékezett rá. Cikkét azonban egy kínai tanítványával, T.Y. Li-vel együtt publikálta , Kínában pedig a káosz ôsrégi mítoszai ismeretesek, akárcsak a régi Görögországban. Abban a szerencsében volt részem, hogy rátaláltam Kirk és Raven: Preszókratikus filozófusok címû, Hermann Diels hagyományát követô könyvére. Ebbôl tudtam meg, hogy a modern értelemben vett káosz egy preszókratikus filozófus: Anaxagorasz leleménye. Az õ elmélete két pólusú: az egyik oldalon a káoszt, a másikon a szellemet tartalmazza. A görög gondolkodó kimutatta ezek összetartozását, és ez hasonlatos a kínai mítoszhoz, melyben a hun-ton, azaz a káosz, és a shu-hu, azaz a villám tartoznak össze. Itt egy teremtésmítoszról van szó, melyben a káosz a nôi princípium, a férfi princípium pedig a nyíl, a tüzes nyíl. Érdekes módon Anaxagorasz ezt - a nôi káoszról és a férfias szellemrôl, a nyílról szóló régi kozmogóniát - átalakította egy természettudományos képpé, melyben a világ jelenik meg káoszként. Az univerzum ekként egy végtelen keveredési folyamat eredménye. Ez egy konzervatív kép, melyben semmi új sem teremtôdik, és amelyben kezdettôl fogva minden jelen van; végtelen idôk óta, tökéletesen összekeveredett. Arra, hogy a káosz nevet használta, csak indirekt módon, korabeli értelmezõinek szövegeibõl lehet következtetni.
Anaxagorasz számára az volt a kérdés, hogyan magyarázhatná egy másik alapelvvel a káosz szétválását. Ha a kiinduló feltételezése az volt, hogy minden tökéletesen keveredett, akkor hogyan lehet olyan pricipiumot találni, amely hatással tud lenni a káoszra? Ez a kívülrôl történô befolyásolás szerinte a szellem révén történik. De hogyan lehetséges ez akkor, ha a káoszban minden összekeveredett? A válasz: a szellem túl finom ahhoz, semhogy keverhetô lenne. Görögül "totaton", a legkönnyebb, a legfinomabb. Ezért gondolta, hogy a szellem éppen azért képes mindent ellenôrizni, mert túl finom ahhoz, hogy az anyagba vagy bármi egyébbe belekeveredjék. A leggyengébb a legerôsebb. Tehát a szellem volt kezdettôl fogva felelôs a keveredésért, mint ahogy a szétválásért is.
Azt lehet tehát mondani, hogy ma ennek a régi görög gondolkodásnak az újjáéledésével van dolgunk. A tudomány hosszú ideig ódzkodott a kérdéstõl. Tudomásom szerint Európában például egyetlen káosz-tanszék sincsen, Japánban több is van belõlük. Ez abból ered, hogy ott régebbi hagyománya van a káosz témájával való foglalatoskodásnak. A káosz japánul kon-ton, az egyik megvilágosodás-állapotot ugyancsak így nevezik, de Hon-ton - japánul Kon-ton - volt a neve a Középbirodalom elsô császárának is! És meg kell mondanom: Kon-ton nagyon szeretetreméltó ember volt. Nem volt szeme, de mindent megértett, látás híján is, olyannyira bölcs volt és oly jó. Két barátja volt, a környezô birodalmak királyai: az egyiket Shunak, a másikat Hunak, azaz villámnak nevezték. Shu és Hu együttérzett Kon-tonnal (Hon-tonnal) és megkérdezték tôle, hogy segíthetnek-e neki. Õ igennel válaszolt. Így aztán hét napon át "dolgoztak rajta": minden nap egy lyukat fúrtak a fejébe. (A fejünkön hét nyílás van, ha nem feledkezünk meg a két orrlyukról.) Hét nap után ez az alkotás elkészült, ám a hetedik napon Hon-ton halott volt.
Kínában még mindig él az az elképzelés, hogy a villámlásba bele kell nézni: így meg lehet látni a káoszt, az igazi valóságot. Az efféle tudástól ma el vagyunk választva. Az ismerhetô még fel, hogy a villám és a káosz együtt alkotja férfi és nô princípiumának kozmogónikus mítoszát. Ez a háromezer évvel ezelôtti gondolkodásmód sokkal érzékenyebb volt, mint hosszú idôn át, a rákövetkezõ. És a káosz újra elôtérbe állította az önmagában bízó gondolkodásnak ezt a formáját, amely a hagyományban a mitológiára korlátozódott. Az emberek pedig észreveszik, hogy ez érvényes gondolkodás; hogy a világ valójában egy káosz, de olyan káosz, amely a szellem révén kontrollálható. Ez a gondolkodásnak egy egészen erôs formája.

-Ennek belátásához azonban - a mitológián és a filozófián túl - a káosz matematikájának kidolgozása is kellett.

-A keveredés értelmezésének matematikai feltétele a transzfinit matematika. Ezt a végtelenül pontos matematikát Georg Cantor dolgozta ki. Ismeretesek a fraktálok, Benoit Mandelbrot neve, az a gondolkodásmód, mely soha nem ér véget, a legparányibb esetében sem. A fraktálok megjelenítésére ma alkalmazott algoritmusok egy trükkel élnek: a régi képet használják fel újra; ezért úgy tûnik, mintha mindig ugyanoda érkeznénk, miközben matematikailag egyre tovább lehet jutni. A komputerek kénytelenek egy kicsit eltitkolni, hogy erre nem képesek. Ha az ember egy hópelyhet, egy Koch-féle hópelyhet vesz szemügyre, az a következõképpen történik: vesz egy háromszöget, kiveszi az egyik harmadát, a háromszög közepébe illeszti, majd kívülre, a háromszög oldalaihoz is illeszt egyet-egyet, és így kap egy szép hatágú csillagot. A következô lépésben a csillag kicsiny "orrokat" kap, és végül kialakul egy varázslatosan szép hópehely. Ki lehet számítani, hogy milyen hosszú ennek a Koch-féle hópehelynek a partvonala, illetve a határoló vonalának a hossza. És azt lehet megállapítani - és ez a káoszra jellemzô -, hogy a hópehely hossza minden egyes lépésnél ugyanolyan mértékben, egyharmadával nô meg. Azaz formalizálva: négyharmad az n-nediken, ahol n a lépesek száma a mûvelet során. Négyharmad az n-nediken mindig egy véges szám, amely azonban elképesztôen gyorsan, exponenciálisan emelkedik. A "hópehely" azonban véges szám esetén nincsen még készen -- az n-nek végtelennek kell lennie ahhoz, hogy a "hópehely" végtelenül tiszta felépítésû legyen.
Anaxagorasz már ismerte ennek a teóriáját: arról beszélt, hogy a szellem mindig képes mindent eredeti méretére növelni és még a legkisebben sem szûnik meg. Ez aztán oda vezetett, hogy el tudta képzelni, milyen hosszú egy ilyesfajta hópehely "partvidéke", illetôleg a hossza. Ezután két és félezer éves homály következett, aztán jött Georg Cantor, majd Benoit Mandelbrot és a többi káoszkutató. Utóbbiak elképzelései azonban a Georg Cantor által felfedezett transzfinit mennyiségeken alapulnak. Az értelemnek ez a megnyilvánulási formája oly ritka a történelemben, hogy csak néhány ezer évente történik benne elôrelépés. És ezért fontos a káosz.

-A fraktálok és elmélet szépségén túlmenõen mi a hozadéka a káoszelméletnek?

-A káoszelmélet új formája a káosz szabályozása. Ennek kidolgozása egy litván érdeme Pyragasé. Röviden összefoglalva: ha a káosz, amely varázslatos mozgásokat végez - és esetleg hangokat is ad (az emberi hang is kaotikus, amikor felforrósodik) -, vagy a csepegô csap, amely a káosz mindenki által ismert formája, aztán az autó, a dízelmotor, mely szabálytalanul jár, szóval, ha van egy ilyen káoszunk, akkor lehetôség van arra is, hogy azt valamiképpen visszavezessük eredetére. Az ember kiemel egy jelet a fizikai rendszerbôl, készít egy késleltetô-tagot, amelyet negatív elôjellel visszavezet magába a rendszerbe - és egyszercsak megszelidítette a káoszt: kiragadott belõle egy egészen komplikált, talán periodikus megoldást, miáltal a káosz - a szellem eme akciója nyomán - arra kényszerül, hogy ezt az egyetlen, már belefoglalt, racionálisan nagyon könnyen felismerhetô megoldást adja. Igy Anaxagorasz elôrejelzése Pyragas révén valósággá válik: a szellem képes a káosz ellenôrzésére, s az ehhez szükséges energiát a káosz adja! Azaz költségmentesen fel lehet használni arra, hogy segítségével valami nem-kaotikusat alakítsunk ki.
Itt kell megemlítenem, hogy nagy konkurencia van a káoszelmélet és a kvantumfizika; a "primér véletlen" között - ahogy Wolfgang Pauli oly szépen nevezte. Minden laikus tudja, hogy szükség van a káoszra ahhoz, hogy értelmezhetô legyen a véletlen, mely a kvantummechanika révén vonult be a fizikába. Sajnos azonban ezt csak a laikusok tudják, valamint néhány káoszkutató, olyanok mint Tomita Kazuhisa és Joseph Ford, akik sajnos már nem élnek. Nem tudom, hogy Ford kollégái mit szóltak ahhoz, amikor írt egy elôadást azzal az alcímmel, hogy "a káosz prófétája szól"... aki ô maga volt. Ez a meggondolatlanságnak olyan formája, mely valójában nagyon is meggondolt volt, a bohóckodásé, mely az igazán jó tudósokra jellemzô, olyanokra mint Einstein. Az ilyen tudás vicces, és igazsága oly meghökkentõ, hogy csak a kisdedek veszik komolyan.

-A káoszkutatás az utóbbi évtizedek legtõbb nóvumot hozó területeinek egyike volt. Várható-e ennek folytatása?

-Olyan idôszakban élünk, amelyben már csak két tudományterület fejlôdik nagyon erôteljesen: egyrészt a komputertudomány és vele együtt az agykutatás (ezek tudvalévôleg összefüggenek és szükség van rájuk), másrészt a géntechnológia. Úgyszólván minden más terület téli álmát alussza, s ez nagy kár. Aztán van még valami: a kozmológia elképesztôen foglalkoztatja az emberi képzeletet. Én ezen a területen várok az egészen közeli jövôben új dolgokat. Például nemrég, az univerzum mérésekor, a galaxisok "porának" számlálása során kiderült -- a galaxisok roppant nagyok, de a kozmológusok számára csak egy pontot jelentenek --, hogy a glaxisok fraktálisan oszlanak el! E fraktális "por", a galaxisok számunkra szinte végtelenül nagy dimenziója a fraktális eloszlást tekintve 1 és 2 között van. Martinez arról ír, hogy ez a szám 1,2. Ez elképesztô! Ez ugyanis azt jelenti, hogy az anyag eloszlása az univerzumban fonálszerû, és ennek egyelõre beláthatatlan konzekvenciái vannak.
Szóba került már Benoit Mandelbrot az ô hópelyhével és a transzfinit egzaktság fontosságának felismerése a matematikában. Ö már egészen korán a kozmológia tudományát említette fô motiváló erõként; azt állította, hogy a kozmosz fraktális. Ugyanis képtelen volt hinni az Olbers-paradoxonnak, mely szerint minél távolabbra nézünk, annál sötétebbnek tûnik az ég, jóllehet a napok számának azzal arányosan kellene növekednie, és az egész égnek olyan világosnak kellene lennie, mint a Napnak. Erre jött rá Olbers, és elôtte már Kepler. Ezért gondolják ma a legtöbben azt, hogy az univerzum kicsiny, ezért sötétedik el - ez persze a vöröseltolódás miatt van így, és ezt még mindig nem tudtunk megérteni. Mandelbrot úgy vélte -- és ezt bizonyította is - , hogy az univerzum eloszlása fraktális és ez magyarázatot ad az Olbers-paradoxonra. Igy az anaxagoraszi hagyományú, alapvetõen matematikai elmélet egy konkurens kozmológiához vezetett. Bizonyára el tudják képzelni, hogy a két konkurens kozmológiai elmélet közül melyikkel rokonszenvezem; hogy melyikre fogadok!
Én sokáig kételkedtem abban, hogy volt Big Bang. Egyszer, 23 éves koromban véletlenül abban a szerencsében volt részem, hogy, a kezembe került Schopenhauer könyvecskéje: "A világ mint akarat és képzet". Ebben a nagyon görögös gondolkodású könyvben Schopenhauer arról ír, hogy az idônek, az univerzumnak végtelenül sokáig kell léteznie. Ha ugyanis csak rövid ideig létezne, akkor annak a valószínûsége, hogy mi éppen benne legyünk ennek az örökkévalóságnak a végtelenül kicsiny intervallumában, a nullával egyenlô. Én akkor 23 éves voltam és a fenti gondolat nagy hatást gyakorolt rám, így aztán a Big Bang-elméletben már nem tudtam hinni, jóllehet lenyûgözônek tartottam. Aztán évtizedekig nem találtam semmiféle magyarázatot a vöröseltolódásra - Hubble fedezte fel. Pedig nagyon fontos, hogy a szokásos, a szökési sebességgel történô értelmezéshez képest másként magyarázzuk. Csak a Mandelbrot-féle fraktális modell nyitotta fel a szememet: ha elképzeljük, hogy a galaktikus pornak még két dimenziója sincs, tehát még annyi sem, mint egy papírlapnak, vagyis lényegében fonalszerû, akkor képzetet lehet alkotni arról, hogy mi a helyzet ennek az univerzumnak az anyagsûrûségével -ennek tudomásom szerint még senki sem járt igazán utána. Ha adva van egy szálakból álló csomó, és megnézem benne az anyag sûrûségét, azt találom, hogy lokálisan mindig az anyagsûrûség minimuma van jelen, sõt, akár egy fraktális kockaként is elgondolható - és ezt meg is lehet mutatni. A kockán kívül viszont az anyag súlya, a tömege egyre nagyobb lesz; minden egyes héjban az elõzõnél több tömeg rejlik. Olyan ez, mint a mesében: kívül vannak az erôs gyûrûk. Mindennek az a lehetséges következménye, hogy a fénynek, amely hozzám eljutott -- oda ahol én véletlenül, csaknem vákuumban, anyagként vagyok -- ; potenciálesésen kell átesnie ahhoz, hogy elérhessen. Azaz: a gravitációs potenciál a szélen nagyobb, mint középen. Ez pedig a vöröseltolódás egy lehetséges magyarázata.
Ha igaz az, hogy a vöröseltolódás nemcsak tágulással magyarázható, vagyis, hogy az univerzum nem egyszerûen nem-egynemû - miként Mandelbrot állítja -, hanem, hogy a nem-egynemûségbõl, a fraktalitásból is következik a vöröseltolódás, és az Einstein-egyenletek és a fraktális struktúrák egyaránt érvényesek, akkor egy új paradigmára volna szükség. Ilyen új paradigma még nem létezik. A nagy probléma az, hogy mi van akkor, ha kifelé egyre több az anyag, és egyre erôsebb vöröseltolódás mutatkozik, mert ekkor, mondhatni, egy olyan fekete lyuk pereméhez jutunk, amelyik kívül van. De olyan fekete lyuk, amely kívül volna, nincsen!
A fekete lyuk sokkal fontosabb mint azt az emberek általában - vagy akár Wheeler illetve Hawking - gondolják. Az einsteini gravitáció-elméletbõl következik, és egy nagyon egyszerû jelenség amelyet senki nem ért: ha egy fekete lyuk közelébe megyünk, akkor egyre nagyobbak és nagyobbak leszünk. Ez akkor lehetséges, ha elég nagy a fekete lyuk, márpedig vannak több millió napnyi tömegûek - különös módon ott a nehézkedés nem is olyan nagy, oda lehet menni egy ûrhajóval, valamikor ezer éve múlva, vagy akár néhány száz év múlva.. Igy aztán a fekete lyuk, ha közel megyünk hozzá, egyszercsak - és ez egy topológiai fordulat: - már nem valami kicsiny az univerzumban, hanem valami, ami körülveszi az univerzumot - és az univerzum a fekete lyukban egy kicsiny gömbbé válik, mint amilyen pl. egy alma. Az idô az univerzumban sokkal gyorsabban múlik, mint a fekete lyuk közelében, úgyhogy egyetlen másodpercben egy milliárd év múlhat el. Ebbôl a képbôl is látszik, hogy a Big Bang elmélet nem lehet igaz; ha ugyanis egy fekete lyuk közelébe megyek, akkor a Big Bang oly rövid, hogy végignézhetném, tíz másodperc után befejezõdne!