|
(*1945) pszichológus, nyelvész. Az ELTE Általános Pszichológiai Tanszékének vezetõje, a JATE Pszichológiai Tanszékének tanára. A Magyar Tudományos Akadémia tagja. Budakeszin él. Fõbb munkái: -Minek tekinted azt, amit csinálsz? -Nekem kétféle foglalkozásom van, pszichológus vagyok és nyelvész. Ez azzal függ össze, hogy egy kétnyelvû faluban nõttem fel, de a mi családunk nem tudott németül, csak magyarul. Rejtély volt számomra, hogy emberek más nyelven beszélnek, amit én nem értek. Valahol ezekre az élményekre megy vissza a nyelv iránti érdeklõdésem. Ma egyrészt azzal foglalkozom, hogy mi módon értünk meg mondatokat, hogyan rakosgatunk össze a szavak elemeibõl például egy olyan szót, mint barátságaimból. Hogy hányféle részjelentés-elembõl áll össze; és hogy miként lehet az, hogy azonnal értjük, mit is jelent ez a szó. Ezt az azonosultságot próbálom kísérleti pszichológusként feltörni, hogy végül is ez tényleg lépésekbõl áll-e. Az utolsó tíz évben aztán a nyelv és a pszichológia kapcsolatából kiindulva elkezdtem valamivel általánosabban a megismerés problémáival foglalkozni. Ezt ma megismeréstudománynak nevezzük, afféle tudományok közötti vegyes saláta. Nincs olyan külön szelete a világnak, amivel ez foglalkozna, mint ahogy a növénytan a növényekkel foglalkozik, hanem valamiféle kölcsönösen érthetõ nyelvezetet próbál teremteni a pszichológusok, a filozófusok, a számítástechnikusok és a nyelvészek, sõt a biológusok számára az emberi megismerésrõl; arról, hogy hogyan alakítunk ki belsõ képeket, reprezentációkat, modelleket. Arról, vajon az ember egységes lény, vagy sok kis megismerõbõl áll-e össze. A belsõ világban ugyanazokat a problémákat veti fel, mint amik a külsõ világban is felmerülnek; hogy egységes-e a kultúránk vagy szétesett; egységes-e a személyiség vagy sok szétesett dologból áll össze és hasonlók. - Pszichológiatörténettel is foglalkoztál. Milyen tanulságai voltak ennek? -Sokszor úgy képzeljük el a pszichológia történetét, mint valamiféle dicsõséges hosszú menetelést, amely a ködbõl, a homályból és a tudománytalanságból eljut a világosság, a gyõzelem és a tudomány mindenható hatalmának világába. Ez félreértés. A 20. századi pszichológia története világosan mutatja, hogy az emberre többféle mikroszkóppal lehet tekinteni. A különbözõ pszichológiai irányzatok közötti harcok ezért soha nem úgy végzõdnek, hogy van egy gyõztes, és vége van a csatának, ettõl kezdve a viselkedéstan a gyõztes. Valójában néhány évtized múltán mindig kiderül, hogy a legyõzöttek szemlélete és szempontja újra visszatér. A különféle iskolák kialakulása már a maghasadás mintázatát mutatja a kívülállók számára. „Belülrõl" áttekinthetõ-e még a mezõny? A 20. századi pszichológiában legalább háromféle, egymásra nehezen redukálható alapállást lehet megkülönböztetni. Az egyik az embert mint viselkedõ lényt fogalmazza meg és a legalapvetõbb pszichológiai kategóriának a környezethez való mozgásos és cselekvéses alkalmazkodást tekinti. A tudományos egyedüli lehetséges megismerés módszerének az objektív viselkedés mindenki számára hozzáférhetõ megfigyelését tekinti. Azt szoktuk mondani, hogy ez a harmadik személy pszichológiája. Ez persze a naiv ember pszichológiájának is legfõbb kérdése. Engem nem igazán az érdekel, hogy hogyan lát színeket és formákat a szomszédék Józsija, amikor elkezd a Marcsihoz járni; hogyan ismeri fel, hogy a Marcsinak szõke haja van és gömbölyödõ formái. A mai pszichológiát nem ez érdekli, hanem az a motivációs rendszer, hogy miért lett olyan fontos számára ez a lány. A pszichológia legfontosabb kérdése az, hogy a természeti indítékainkból hogyan alakulnak ki valódi emberi vágyak, a vágyakból hogyan lesznek szándékok, tervek, és hogyan élünk úgy, hogy másoknak, egymásnak is állandóan szándékokat és terveket tulajdonítunk – hiszen én a ti kommunikációitokat is csak azáltal értem meg, hogy azt gondolom, hogy bizonyos szándékaitok és terveitek vannak azzal, hogy ezt vagy azt kérdeztek, és így tovább. S a különbözõ jól ismert nagy irányzatok ezeknek a témáknak a variációi és kombinációi. Hadd említsek egy mindenki számára nyilvánvaló irányzatot, a pszichoanalitikus gondolkodást. Freud munkássága valójában mind a három modellt érinti, és számos olvasata van. Van a pszichoanalízisnek egy természettudományos, viselkedéselvû olvasata. Az ember egy, a biológia könyvében megírt forgatókönyvet játszik el, a libidófejlõdés szakaszai, a vágyaknak különbözõ tárgyai követik egymást az orális, tehát a szájon át való örömszerzés szakaszától a szexualitásig. Ez egy elõre megírt biológiai önkifejlõdési forgatókönyv szerint egy kauzális világban menne végbe. Egy másik értelmezés szerint az ember valójában nem egy determinált forgatókönyvet követ. A pszichoanalízis feladata azokat a rejtett jelentéseket – ez az tudattalan koncepciónak egyik értelmezése – feltárása, amelyek az ember furcsa cselekedeteit, elszólásait, tévedéseit, viccelõdéseit vagy betegségeit is megmagyarázná. A pszichoanalízis ebben az olvasatban igazából egy hermeneutikai diszciplína. Egy harmadik olvasatban viszont a pszichoanalízis egyszerûen arról szól, hogy az ember vágyrendszerei hogyan bontakoznak ki eredetileg adott biológiai szükségleteibõl, és hogyan lesz valaki számára olyan fontos, hogy kifinomult elméleteket írjon a szentháromságról - valójában amiatt, mert neki is sajátos konfliktusai vannak saját szüleivel, és így tovább. -Összefüggnek-e a pszichológiai elméletek eme különbözõ variációi és változásai a nyugati társadalom változásaival?
-A modernség kezdeteitõl, a 17. századtól kezdve többször felmerül az európai gondolkodás történetében, hogy az embert objektíven kell jellemezni, nem a belsõ szempontból, hanem a külsõ, a harmadik szempontból. Az is felmerült már érdekes módon, Descaretes-nál még csak az állatokra, La Mettrie-nél aztán az emberre vonatkozóan is, hogy hát ennek megfelelõen, ha külsõ szempontból nézzük, akkor gépnek is lehet tekinteni az embert. Mégis egy átfogó és a pszichológia egészét lenyelni akaró viselkedéses-szempontú felfogás igazából a húszas években bontakozott ki. Nem érdektelen és nem triviális módon: Amerikában és Oroszországban, a majdani Szovjetunióban, párhuzamosan, és szinte egyidõben. Ezt a viselkedésszemléletet a társadalmi optimizmusból fakadt, abból a hitbõl, hogy az embereket egy nemzedék alatt, vagy a saját életük során meg lehet változtatni. Ebbõl fakad az a közös hitük, hogy az ember legfontosabb mozzanata a tanulás. Az ember tökéletesen alakítható, hajlítható, ahogy az oroszok gondolták, hogy a saját nyomorúságunkból egy nemzedék alatt magunkat kiemeljük egyszerûen azáltal, hogy megváltoztatjuk az embert. Ez egy társadalmi program része volt, ami megjelent ezekben a tudományos programokban. Egy olyan világban, amely nagyon határozott tiltási rendszerekkel élt. Az emberek hétköznapi életében is a legnagyobb feszültség a vágyaik és a rájuk települõ, mindentudó és nagyhatalmú, ugyanakkor atyai paternalisztikus királytól a családfõ hatalmán keresztül elnyomó rendszer között van. Ebben az elnyomó világban a tünetek – sokan úgy értelmezik Freud üzenetét – valójában segélykiáltások az elnyomott emberi vágyak, és szabadság felõl nézve. Ehhez egyébként nem is kell freudistának lenni, a harmincas évek amerikai behavioristái is ugyanezt hangsúlyozzák; hogy csökkentenünk kell a kudarcokat; az emberek azért rosszak, mert korlátok között élnek és sok kudarc éri õket. -Mennyiben játszott közre ez a koncepció az egotripek új típusának megjelenésében és tömeges elterjedésében?
-Itt nem az önzés kritikájáról van szó, hanem a differenciálatlanságról, arról a típusú önközpontúságról, ahol saját magam vagyok, nemcsak az egyetlen mérce, hanem az egyetlen lehetséges terep. Nem is próbálom magam beleélni mások helyzetébe, mert valahogy a magammal való foglalkozás úgy is meghozza a maga eredményeit. Például néhány évvel ezelõtt óriási botrányt okozott Nyugat-Európában Jacques Attalinak, az egyik nagyhatalmú, Kelet-Európa megsegítésére létrejött londoni bankház fõigazgatójának esete. Attali szerintem egy jellegzetes narcisztikus ember, aki hallatlanul nehezen tudja határok között tartani saját személyiségének állandó expanzióját. Szinte azonosítja magát a világgal, nehezen tud határokat találni saját maga és a világ között. Ami önmagában nem lenne baj, de az már érdekes, hogy egy ilyen, elvileg rendkívül elfoglalt, állandóan nehéz gazdasági döntéseket hozó bank-vezérigazgató ideje java részében, mondhatni önkiterjesztõ posztmodern regényírással foglalkozik a munkahelyén. De nem ezért távolították el a bank élérõl, hanem mert túlzott vonzalmat mutatott a márvány iránt, és ezt már a bank vezetõi megelégelték. -Egyes teoretikusok az ilyen átmenet nélküli változás kényszerét a posztmodern jellegzetességének tartják.
-Állítható az is, hogy ez egy posztmodern életmód lehetõsége, ahol a tényleges célokkal jellemzett instrumentális élet, szóval az a gürcölõ élet, amit élek az iskolában, gyárban, és így tovább, mellett egy másik életem van, amirõl egy másik ember gondoskodik. Nem én, mert azt csak úgy adják nekem, és ahol nemcsak hogy nekem nincsenek céljaim és terveim, hanem az általam látott, a nekem juttatott világban sincsenek célok, tervek, és a racionalitásnak megfelelõ szervezõdések, hanem csak az emberi élménymód határán való mozgás létezik. Egyszerû példa: hogyan ismeri az a mai gyerek a zebrát, aki még nem volt állatkertben? A könyvekbõl. Õ úgy érzi, hogy a zebrát ugyanúgy ismeri, mint a lovat, pedig ez egy nagyon kérdéses dolog. A zebra, ugyanúgy, mint a televízióhíradó vagy a videobetét a multimédiában, már csak közvetett ismeretszerzés. Tehát a közvetettnek és a közvetlennek, az elsõ kézbõl való és a mások által kódolt ismeretek határa mosódik el ezekben a helyzetekben is, ahol az ember kontrollálni véli a paramétereit ennek az imbolygó ismeretvilágnak. -Megragadható-e valamiképpen az a változás, ami a személyiségben ill. a személyiségrõl alkotott koncepciókban végbement?
-Azt szoktuk mondani, hogy kezdetben vala a rend és egység világa, szóval kezdetben vala a Descartes-tól világosan kifejtett gondolkodási egységkoncepció. Az ember személyiségét és énjét gondolata egysége biztosítja, ill. fordítva, a gondolkodás egységének a biztosítéka a személyiség egysége. Ez a kettõ valahol egymást feltételezte, de ugyanígy a modern kor klasszikus mûvészetében is megvolt ez az egység. Nemcsak a drámai hármas egység ilyen, hogy világosan, egy helyen történjenek a dolgok és egy szálon. De ugyanez megvolt a regényírásban is. A 20. század abból a szempontból nagyon érdekes, hogy mind az én egységére vonatkozó felfogásunk, mind pedig az elbeszélésminták egységére vonatkozó felfogásunk megrendült. Ez több hullámban történt, közben voltak átmeneti megszilárdulások. Nincs egy olyan rend, mint a mese rendje. A rendet csak az a hitünk teremti meg, hogy mindezt a saját testünkrõl meglévõ szintén élményszerû dolgainkhoz rendeljük. Ez a szétesés a század tízes, húszas éveinek új regénykísérleteiben ugyanígy megjelenik. Ezt lehet szomorúan interpretálni, és azt mondani, hogy úristen, szétesett a világ. Ez a hagyományos értelmezés. Ezt a szétesést a mostani századvég újra kezdi értelmezni és újra kezdi kultiválni. Sokkal lágyabb és viccesebb, kevésbé tragikus hangsúlyt ad a dolgoknak. Ennek van egy tudománytörténeti oka is. Ugyanis a biológiai tudományok, ezen belül a neurobiológia, továbbá az evolúciós elmélet fejlõdése többé-kevésbé meggyõzték a filozófusokat is. A neurobiológia számos konkrét felismerésében világossá tette, hogy végsõ soron az emberi én és a személyiség konstruált fogalmak. Nem úgy épül fel az ember, hogy kiinduló pontként van a halhatatlan lelke és az megtöltõdik gondolatokkal, hanem van a sajátos önfejlõdéssel jellemzett fejlettebb idegrendszere, amely létrehoz saját magáról koncepciókat, mint például az én vagy a személyiség fogalmát. - Korábban említetted, hogy ez a személyiségkoncepció a komputer metaforájára épül.
-A mai világban minden izgalmas elmélet valamiképpen összekapcsolódik a számítógépekkel. Metaforaalkotásunknak ez egy új forrása. Denneth egész elbeszélõ metaforájának is központi mozzanata a számítógép. Szerinte úgy kell elképzelnünk önmagunk állandó megkonstruálásának folyamatát, mint a szövegszerkesztést. Képzeljünk el egy olyan szövegszerkesztõt, amellyel állandóan különbözõ változatokat készítünk a kéziratokról. Ez mindig így is szokott lenni. És aztán, normális körülmények között lesz egy, amire azt mondjuk, hogy ez a végsõ, ezt elvisszük a szerkesztõségbe. De ilyen szerkesztõség nincsen. Nincs olyan biztos hely, ahová a végsõt le tudnánk adni. Akkor viszont minden eseményrõl, ami történik velünk, egyszerre több szövegváltozatunk van. Az értelmezés állandó labilitásának világában élünk. Olyan a fejünk, mint hogy ha mindenrõl - beleértve saját magunkat is - egyszerre szövegváltozatunk lenne, és nem dönthetõ el, hogy ezek közül melyik az igazi. Amikor valódi szövegeket írunk számítógépen, mindig a legutolsó az érvényes, de elõfordul, hogy visszamegyünk a hárommal elõttihez, mert az mégiscsak jobb volt. -Említettél néhány kritikus területet, amelyek veszélyesek az - így vagy úgy koncipiált - személyiségre nézve. Hol mutatkoznak további veszélyek?
-A 19. századtól kezdve a cipõt már nem magunk készítjük, hanem a suszter, mint ahogy a ruhát sem otthon varrjuk, hanem szabóhoz visszük. Ugyanez a specializálódás végbement a saját apró bajainkra vonatkozóan is. Az önsegítõ mozgalmak is a hetvenes évektõl kezdõdõen azért jöttek létre - és Magyarországon is azért is azért is erõsödnek egyre jobban -, mert észlelik ezt a veszélyt. Ha az ember maga kreálja a problémáit, akkor módja van a megoldásukra is, és nem kell minden dologban egy, a fogasról leakasztott szakember segítségére hagyatkozni. Én a fõ veszélynek a saját sors fölötti uralomról való lemondást érzem. A szakember, ha úgy tetszik, a pszichológia, ott segíthet, annak hangsúlyozásában, hogy az emberek nem kiszolgáltatottak misztikus erõknek, hanem problémáik java részét maguk okozzák, ezért meg is tudják oldani azokat. 1995 |