Fõbb munkái:
-Gaia. 1979.
(M. Allabyval) The Great Extinction. 1983.
(M. Allabyval) The Ages of Gaiai. 1988.
Gaiai: The Practical Science of Planetary Medicine. 1991.

Magyarul megjelent könyve:
-Gaia. A földi élet egy új nézõpontból. Bp., 1990.

-Hogyan jutott a Gaia-elmélet gondolatára?

-1965-ben kezdõdött az egész, amikor Amerikában, a Jet Propulsion Laboratóriumban kezdtem dolgozni. Arra kértek fel, hogy segítsek a marsi élet kutatásával kapcsolatos munkákban. Azért esett rám a NASA választása, mert mûszertervezõ voltam; én meg azért fogadtam el a felkérést, mert izgatott a Földön kívüli élet kutatásának feladata. Amikor áttanulmányoztam a Marsra tervezett kísérleteket, kiderült, hogy ezek egytõl-egyig földi laboratóriumokra szabott kísérletek voltak. Ez így nem lesz jó! – gondoltam. Ha egy idegen bolygón keressük az élet nyomait, akkor ki kell dolgoznunk egy olyan módszert, amely a bolygó egészérõl ad információkat.
Miután elkezdtem ezen töprengeni, rájöttem, hogy egyetlen megoldás kínálkozik, méghozzá az, ha elemezzük a bolygó légkörének kémiai összetételét. Ha van élet a bolygón, akkor az élõ szervezetek szükségképpen nyersanyagforrásként hasznosítják a légkör anyagait. Ennek következtében – mivel ide kerülnek az anyagcsere végtermékei – megváltozik a légkör összetétele. Márpedig ha ez így van, akkor a változás olyan mértékû lesz, hogy az észrevehetõen megkülönbözteti azon bolygóktól, amelyeken nincs élet. Ha ugyanis nincs élet egy bolygón, akkor az a kémiai egyensúly állapotában van.
Jóval azelõtt, hogy az elsõ ûrhajó elindult volna a Mars felé, az infravörös teleszkópok adataiból már ismertük a bolygó légkörének kémiai összetételét. Ahogy elkezdtük elemezni a marsi atmoszférát, úgy találtuk, hogy nagyon közel áll a kémiai egyensúlyi állapothoz. Ezért, ha elméletem igaz, akkor semmi értelme útnak indítani a Viking ûrszondákat, hiszen úgysincs rajta élet.
Engem ennél sokkal jobban izgatott, hogy a Föld légkörét vizsgálva kiderült: az viszont elképesztõen távol áll a kémiai egyensúlyi állapottól. A Föld légköre olyannyira életrõl árulkodó, hogy ha messzirõl, a Naprendszeren kívülrõl irányítanának rá egy infravörös távcsövet, rögtön tudnák, itt élet van, sõt mi több, ipari tevékenység is. A földi atmoszféra adatain tûnõdve egyszer felsejlett bennem: ha Földünk légköre olyannyira távol áll az egyensúlyi állapottól, hogyan lehet mégis ennyire stabil? Arra gondoltam, hogy léteznie kell egy szabályozó folyamatnak, mely már évezredek óta stabilan tartja, és az volt a feltevésem, hogy a földfelszín szabályozhatja valamiképpen. Az ötletemmel megkerestem Carl Sagan csillagászt, mire õ azt válaszolta, hogy számára ez kissé merész elképzelésnek tûnik, de tudok-e arról, hogy a Nap hõfoka most mintegy 25%-kal magasabb, mint amilyen az élet kialakulása idején volt? Ez vezetett arra a gondolatra, hogy talán nemcsak a légkör kémiai összetétele van szabályozva, hanem feltehetõleg az éghajlat is. Így született meg a Gaia-hipotézis. A nevét akkor kapta, amikor hazatértem Angliába: William Goldinggal, a neves íróval, aki szomszédunk és barátunk volt, megosztottam egyszer elképzelésemet. A legtöbben nem tudják, hogy Golding eredetileg fizikus volt, így aztán jól értette a tudomány nyelvét. Amikor felvázoltam a hipotézisemet, azt mondta: – Jim, egy ekkora ötletnek egy megfelelõ nevet kell találni! Én azt javaslom, hogy kereszteld el Gaiának!

-Elmélete kezdetben nem talált lelkes fogadtatásra a biológusok körében.

-Rögtön visszautasították; egyikük egyenesen képtelenségnek tartotta. Így aztán azzal a gondolattal tértem vissza a munkámhoz, hogy készítenem kell egy modellt, amelyen be tudom mutatni a Gaia mûködését. Ez 1981-re készült el, és a Daisy (százszorszép)-világ nevet kapta. Egy olyan bolygót ír le, ahol az élõvilágot kizárólag sötét és világos százszorszépek képviselik. Kimutatható volt, hogy napjának felmelegedése ellenére, a két faj közötti természetes kiválasztódással milyen pontosan szabályozza e bolygó a felszín hõmérsékletét – a százszorszépek növekedése szempontjából mindig az optimumon tartva. Megvolt tehát a rendszer mûködését leíró matematikai modell. A Gaia így hipotézisbõl elméletté lépett elõ, ha ugyanis egy ötletet matematikai modellként le lehet írni, akkor fogadják el mint tudományos elméletet.

-Hogyan mûködik ennek a fekete-fehér modellnek az „eredeti", földi változata?

-Szibéria és Kanada fekete erdõi pontosan úgy viselkednek, mint a modellbeli sötét százszorszépek. A tél például rövidebb, mint amilyen egyébként lenne, hiszen a sötét erdõ megakadályozza, hogy a hó egészen befedje a felszínt. Ennek következtében a napfény nem verõdik vissza az ûrbe, mint ahogyan az puszta hótakaró esetében történne, hanem az erdõ sötétje elnyeli. A trópusi esõerdõk pedig pontosan úgy viselkednek, mint a fehér százszorszépek. Nappal hatalmas mennyiségû vizet párologtatnak el, ami aztán esõként hull vissza. Az így képzõdõ felhõzet csaknem teljesen betakarja az erdõt, s mivel teteje fehér, visszaveri a napsugarakat; megóv az erõsebb felmelegedéstõl. A felhõképzõdésben minden bizonnyal a fák segédkeznek azzal, hogy apró, porszerû részecskéket bocsátanak ki, amelyekre mint kondenzációs magvakra csapódik ki a pára. Ezek a folyamatok arra utalnak, mintha az erdõ, akaratlanul ugyan, de úgy manipulálná környezetét, hogy az számára a legmegfelelõbb legyen. Ezt bizonyítani látszik az a tény, hogy olyan területeken, ahol az esõzés nem természetes velejárója az éghajlatnak, ahol a tengeri, esõfelhõket hozó szeleket nem kényszeríti felemelkedésre hegység – mint például az Amazonas vidékén –, ha kiirtják az erdõt, az soha nem nõ már vissza. Ez történt Pakisztánban az emberiség történetének korábbi idõszakában, és ez folyik ma Brazíliában.
A Gaia mûködésének tulajdonítható legizgalmasabb hatás az, hogy az óceánok feletti felhõzet feltehetõen a tengeri élõvilág tevékenységének következménye. Az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy a földfelszín hetven százaléka óceán. Nem úgy gondolunk a Földre, mint kék bolygóra, melynek nagy részét víz borítja. Egy meteorológus barátom szerint, ha ezek a felhõk nem lennének a világtengerek felett, akkor a Föld majdnem 20 fokkal melegebb lenne; csaknem biztosan túl forró az emberi élethez.
Az óceánokban élõ algák egy különös – dimetil-szulfát nevû – gázt termelnek. Ez felszáll a légkörbe, ahol oxidálódik, és apró cseppecskéket alkot, s ezekre a kondenzációs magokra csapódnak ki az esõcseppek. Ezek nélkül nem lennének felhõk: a tenger párolgó vize nagy cseppekké formálódna, és rögtön visszahullana a tengerbe. Ez a jelenség egyébként megfigyelhetõ a csendes-óceáni szigetek környékén, ahol az algák számára túl forró a víz. Itt tiszta kék égbõl esik az esõ.

-Elmélete magyarázatot ad a Föld különleges, élõ egyensúlyi állapotára. De hogyan tudott ez kialakulni – egészen más feltételek közepette?

-Ha az élet megjelenik, akkor szükségszerûen megváltoztatja környezetét; ez az élet természete. Ha például a levegõben sok szén-dioxid van – amelyrõl tudjuk, hogy melegen tartja a bolygót – akkor abban a pillanatban, ahogy megjelennek és növekedésnek indulnak az elsõ szervezetek, a széndioxid egy részét beépítik a testükbe. Ez hûti a bolygót, ami aztán befolyásolja a természetes szelekciót, hat a szervezetek evolúciójára, és a két folyamat együtt haladva állapodik meg egy olyan hõmérsékleti értéken, amelyhez jól alkalmazkodnak a szervezetek, és amelyet aztán a bolygó állandóan fenntart.
Mindezen jelenségeket összevetve sok tudós, méghozzá általában az adott területek legjobbjai, arra jutottak, hogy mégiscsak lehet valami a Gaia-elméletben. De nem értik, hogy a fajok közti természetes szelekció hogyan vezethetett ahhoz a folyamathoz, amellyel a bolygó önmagát szabályozza. Magam is így vagyok ezzel. Van ugyan elképzelésem arról, hogyan is történhetett ez, de nem ismerem a folyamat egészét. El fog telni még némi idõ addig, amíg az elmélet teljessé válik, és választ ad kérdéseinkre.

-A bioszféra mellett egy ideje jelen van a technoszféra is. Milyen hatása van ennek az élet azon összetett rendjére, amelyrõl ön a könyvében ír?

-A Gaia-elméletet meg lehet fogalmazni egész egyszerûen is: azok a szervezetek, amelyek összhangban élnek a környezetükkel, elõsegítik utódaik fennmaradását. Azok pedig, amelyek kárt okoznak benne, saját utódaik számára teszik tönkre az életfeltételeket, így azok pusztulásra lesznek ítélve.
A technoszféra, minket embereket és gyárainkat beleértve, még nem fejlõdött önszabályozó rendszerré. Különösen érdekes ez a városok esetében. A város egy szuperorganizmus, olyan mint egy termeszvár. De még csak részlegesen fejlõdött ki, tele van megoldatlan problémákkal. A termeszvár kitûnõen légkondicionált hely, friss levegõ járja át, míg a városaink szennytõl bûzlenek és problémákkal küzdenek. De ez még nem jelenti azt, hogy nem fejlõdnek. Az igazán izgalmas kérdés az, hogy elég gyors lesz-e a fejlõdésük ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak az általuk elõidézett változásokhoz.

-Az emberi tevékenység a felszín átalakításától, az élõvilág megváltoztatásától a környezet szennyezéséig terjed. Milyen következményei vannak mindennek a bolygó egészére nézve?

-Nos, ez nagyon összetett dolog. Egy biztos: a legjelentõsebb hatás a gondolkodás képességébõl adódik; abból, hogy beszélgetni tudunk arról, amit csinálunk. Egyetlen állat sem képes erre. Ez alapvetõ változás, mert elvileg azt jelenti, hogy képesek vagyunk tudatosan befolyásolni a Föld jövõjét – erre még nem volt példa. Hogy mi ennek a következménye? Nem tudom, csak mélyen meg vagyok gyõzõdve arról, hogy nem vagyunk eléggé fejlettek ahhoz, hogy kezünkbe vegyük bolygónk irányítását.
A környezetszennyezéssel és a felszín arculatának, az élõlények lakóhelyének megváltoztatásával kapcsolatos dolgok azért aggasztanak, mert ez nagyon rossz pillanatban történik. Maga a Föld lázas állapotban van. Mi csak a jelen földtörténeti idõszakából ismerjük a bolygónkat, de ha százezer években beszélünk, akkor tudjuk, hogy ez a mostani csak egy rövid, ún. interglaciális idõszak. Ez után ismét kezdõdik egy jégkorszak, tart pár százezer évig, és így tovább. Környezetszennyezéssel zavarni egy interglaciálisban lévõ bolygót, ahhoz hasonlítható, mint amikor egy lázas embert háborgatunk. Most sokkal kisebb a kilengésekkel szembeni ellenállása. Ez aggaszt.
Ugyanakkor alapvetõen optimista vagyok. Könnyû azt mondani, hogy az ajtónkon kopogtat a világvége. Mivel nem vagyunk hosszú életûek, az a 40 év, amely ahhoz kell, hogy reagáljunk a környezetben okozott változásokra, hosszú idõnek tûnik. De mégis reagálunk. Például amikor 1970-ben felfedeztem a freonok felhalmozódását a légkörben, azt követõen egy szakember kijelentette, hogy ennek következtében az ózonréteg vékonyodni fog, ami sok problémát okoz majd az embereknek. Erre reagáltunk, ma már nem bocsátunk ki freonokat a légkörbe. A széndioxid-kibocsátást sokkal nehezebb lesz csökkenteni, de az a gyanúm, hogy ez is csak idõ kérdése. Furcsa népség vagyunk: képesek vagyunk közvetlen környezetünk átalakítására, így olyan mértékben terjedtünk el a bolygó egészén, ahogyan eddig semmilyen más faj sem tudott. Ennek következtében egyre szaporodunk, és ezzel együtt nõ a tõlünk függõ fajok, például a szarvasmarhák száma – amelyek hatalmas földterületet foglalnak el. Megváltoztattuk a földfelszín arculatát és történetét. Több változást idéztünk elõ, mint amennyi eddig történt. Alapvetõen megváltoztattuk a légkört, és ennek következményei csak a jövõ században fognak kiderülni.

-A földi élõvilág egészét egyetlen önszabályozó organizmusként értelmezõ elméletében van-e helye az evolúcióelméletnek?

-Az evolúcióelmélet lényeges eleme a véletlen. Ahogy Jacques Monod, a nagy francia biológus kifejtette, a véletlen és a szükségszerûség a darwini evolúció mozgatórugója. Ez teljességgel érvényes a Gaiára is. A véletlen sokféleképpen jelenik meg; leglényegesebben formái egyikét a természeti katasztrófák jelentik. Ilyenek a földtörténet hosszabb idõszakai során újra és újra bekövetkeztek. Az egyik ilyen katasztrófa 65 millió évvel ezelõtt történt, amikor egy kb. 10 kilométer átmérõjû meteor ütközött a Földnek a Yucatán-félszigetnél, a Mexikói-öbölben. Ennek következtében az akkor élt fajok nagy része kipusztult. Feltehetõen ez okozta a dinoszauruszok kipusztulását is. Másfelõl viszont éppen ez adott lehetõséget arra, hogy mi, emberek létrejöjjünk. A földtörténet korábbi idõszakában, néhány száz millió évvel ezelõtt, a permben egy még ennél is nagyobb csapást szenvedett el a Föld: ekkor a fajok több mint 95%-a kipusztult. Túlélõk mindig vannak. Ma azonban világszerte tragikus mértékû a biodiverzitás csökkenése. Rengeteg csodálatos állat, növény hal ki olyan sebességgel, mint a geológiai katasztrófák idején. Mindez az elhibázott mezõgazdaság következménye. Táplálkozási szokásaink, fõként a húsfogyasztás miatt sokkal több termõföldet használunk, mint amennyire szükségünk lenne.
A körülmények esetleges változása miatt van szükség különbözõ fajta élõlényekre, amelyek benépesítik az élõhelyeket. Rengeteg faj szükséges ahhoz, hogy a nagy klimatikus katasztrófák vagy légköri változások esetén legyenek túlélõk. Így a kisebbségben levõ fajok, amelyek addig csak vegetáltak, a környezet megváltozásával új szerephez juthatnak. Ezért értékes számomra a fajok sokfélesége.

-Többek szerint az ember már létszámánál fogva is túlzott terhet jelent az élõvilág egészére nézve.

-Túl vagyunk népesedve, efelõl nincs kétségem. Az optimális népességszám szerintem az egymilliárd körüli. Ezt azért mondom, mert kétszáz évenként szokott bekövetkezni egy-egy nagyobb vulkánkitörés. Nincs ebben semmi rendkívüli, végig jellemzi a földtörténetet. 1812-ben például a Krakatau vulkán kitörése annyi port vetett a légkörbe, hogy két éven keresztül nem lehetett aratni. Hasonló esemény történt Izlandon 1750-ben. Ilyen most is bármikor bekövetkezhet. Hogyan fogjuk túlélni? Hogyan leszünk képesek 5-6 milliárd embert táplálni, ha az egyik féltekén két éven keresztül nem lesz mit aratni? Ha jól tudom, az északi félteke gabonaraktáraiban 15–20 napra elegendõ készlet van. Esetünkben 600 napról van szó. Ezeket az eseményeket kell szem elõtt tartanunk, amikor a túlnépesedésrõl beszélünk. Hogyan fogunk megbirkózni velük?
Egy katasztrófa esetén mindig lesznek túlélõk, akik újrakezdik az életet. A meglévõ könyvek, útmutatók legtöbbje ilyen esetben mit sem ér. Képzelje el, hogy egy óriási katasztrófa túlélõje, és megpróbál megbirkózni egy járványnyal. Felkutat egy betemetett könyvtárat, és mit talál? Egy kormánybrosúrát tele handabandával, vagy egy tudományos magazint, amelybõl egy kukkot sem ért, esetleg az akupunktúráról szóló könyvet. Fabatkát sem érnek. Egy egyszerû orvosi könyvre van szüksége, amelybõl megtudható, hogy mi a teendõ kolerajárvány esetén; hogyan lehet egyszerûen, komplikált berendezések nélkül helyreállítani a szervezet folyadékveszteségét. Minden háztartásban kellene lennie egy ilyen kiadványnak, hogy a túlélõk ne kövessenek el súlyos hibákat!

Ön évtizedek óta független kutatóként él. Hogyan tudott így dolgozni?

-Nincs különösebb stratégiám. Húsz éven keresztül egy állami intézményben, a British Medical Council-nél dolgoztam, ahol csaknem tökéletes volt minden: szabadon dolgozhattam azon, ami éppen érdekelt, hat hét fizetett szabadság, biztos nyugdíj… Negyven felé közeledve úgy tûnt, hogy ez így megy, elõre tervezetten a sírig. Elkezdett foglalkoztatni az újrakezdés gondolata, és akkor váratlanul kaptam egy levelet a NASA-tól, amelyben azt kérdezték, volna-e kedvem csatlakozni a Hold-kutatási programhoz. Elfogadtam, és független konzultánsként kezdtem el dolgozni náluk. Így élek azóta is. Sosem tudom, honnan kapom a következõ évi fizetésemet, de eddig még mindig volt jövedelmem. A pénzzel kapcsolatban többnyire az volt az érzésem, mintha egy hatalmas vízesés mellett élnék, ahol állandóan óriás mennyiségû pénzek ömlenek, és elég kinyújtani egy poharat ahhoz, hogy a permet megtöltse. És ennyi elég is. Ha megpróbálnám megcsapolni, elszabadulna a pokol.

-Ez azért is meglepõ, mert manapság sokfelõl hallani arról, hogy pénz hiányában ellehetetlenül a tudomány, lankad a fejlõdés és nem lesznek új felfedezések.

-Van egy törvényem, mely szerint minél több pénzt fektetsz a kutatásba, annál kevesebb térül meg belõle. Elég, ha olyan példákra gondolunk, mint Einstein, akinek mindössze papírra és ceruzára volt szüksége csodálatos munkájához, vagy Darwin, aki utazott egy hajón. Ezek a dolgok gyakorlatilag semmibe sem kerülnek, mégis megváltoztatják a világról alkotott felfogásunkat. Az elõre eltervezett tudományos felfedezés egyébként is marhaság. Én úgy gondolom, hogy a tudattalan sokkal lényegesebb szerepet játszik, mint a tudatos gondolkodás, amely szerintem csak a felszínt mutatja – hasonlóan egy számítógép képernyõjéhez. Ami a tudattalanban történik, az sokdimenziójú, hihetetlenül komplex. Ami ebbõl a felszínre kerül, az csak a töredék. Az igazán fontos az agyunk tudattalan részében történik.
Talán ami az agyban történik, az a következõ nagy dolog, amit a tudomány felfedezhet. Ugyan létezik olyan matematikai elmélet, amely szerint sosem leszünk képesek arra, hogy megmagyarázzuk saját agymûködésünket. És lehet, hogy ez így is van. Kétségtelen, hogy saját intellektusunk az univerzumban fellelhetõ legbonyolultabb dolog.

1997
Tálas Annamária fordítása