Kéri László

(*1951) politológus, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa, a Nottinghami Egyetem vendégtanára. Budapesten él.

Fõbb munkái:
- Politikai folyamatok szocializációs metszetben. Bp., 1989.
- Összeomlás után. Bp.,1991.
- Between Two Systems. Bp., 1992.
- Napló elnökválasztással. Bp., 1993.
- Orbán Viktor. Bp., 1994.
- (Petschnig Mária Zitával) 24 évszak. Bp., 1995.

- Hogyan alakult ki a modern politikai gondolkodás?Melyek azok az eszmék, amelyek máig meghatározóak a közügyek alakításában?

-A beszélgetés kedvéért választhatunk, hogy milyen messzirõl indulunk: háromszáz, százötven, ötven vagy tíz év távolából. Ezek mind másféle beszélgetéseket jelentenének. Ugyanis mindez jelen van a mai politikai gondolkodásban. Nem lehet azt mondani, hogy a globalizáció félresöpörte az internacionalizálódást, az internacionalizálódás félresöpörte a tömegtársadalmak és a tömegpolitika problémáját. Olyan ez, mint a rakott palacsinta. Rakják az egyik réteget a másikra, a végén mind együtt van, és ha egy tortaforma szeletet kivágok a rakott palacsintából, akkor a Leviatantól a globalizációig mindenféle ízt meg kell kóstolnom.
Ha a legátfogóbbat keressük, vagyis azt, hogy a világ több száz helyén, ahol modern politikai gondolkodástörténetet tanítanak, milyen gondolatokat, gondolkodókat, iskolát tartanak számon olyanként, mint amely mind a mai napig befolyásolja a politikai ismereteinket, akkor azt valahol Hobbesnál és az angolszász modern politikai racionalizmusnál és ennek a kontinentális hatásainál találjuk meg .
Az igazi változás a forradalmak korával, a reprezentatív politikát fölváltó tömegpolitikai részvétellel kezdõdik, a tömegpártok, a modern választópolgár meg a nagyvárosi politikai kultúra megjelenésével. Ez a 19. század második fele, amikor másféle eszmék alakulnak ki, mint amilyeneket a liberalizmus megelõlegez, aztán magyaráz. A modern szociáldemokrata gondolkodás már egyértelmûen erre felel, és a különbözõ totalitárius eszmék is az ezzel való birkózásból születnek meg.
A harmadik típusú választ a két háború -- fõleg a második világháború -- okozta csalódás váltja ki. Miféle kiegyenlítõ mechanizmusokra lenne szükség a politikában, miféle közvetítõ megoldásokra? Ez a keresés azután fölértékelte a nemzetköziséget, a nemzetközi szervezetek, egyáltalán az internacionális testületek és szervezõdések jelentõségét. Nem véletlen, hogy az ENSZ megszületése és a második világháború befejezése között nagyon szoros a kapcsolat. Ezt az új típusú szervezetet '45 augusztusában San Franciscóban deklarálták. Azóta eltelt fél évszázad, s lám most is, épp itt a szomszédban, Koszovóban nagyjából az ENSZ szabja meg a lehetõségek körét, miként persze a kudarcokét is..
A legutolsó lépést az elmúlt 10-15 év fejleményei jelentik. Ezt nevezzük a globalizációval megjelenõ kihívásokra adandó válasznak. Giddens például azt mondja, hogy a globalizáció igazán az utolsó tíz évben vált a társadalomtudományok és a politikai gondolkodás alapvetõ kérdésévé. Ez merõben új gondolkodásmód, és egyúttal új fogalmakat is jelent. Egészen másképp kell gondolkodnunk a politikáról, mint korábban.

- Közelebbrõl nézve mit jelent ez az új politikai gondolkodás?

- Újra kell definiálni az állami funkciókat, újra választ kell találni arra kérdésre, hogy mire való az állam. A legnyilvánvalóbb példa : Mit lehet tenni olyan körülmények között, ha 8-10 multinacionális cég képes dönteni százmilliók megélhetésérõl, munkaalkalmáról, fogyasztási stílusáról, és ezek a cégek aktuálisan szétszóródnak mondjuk 12 nemzetállam területén, úgyhogy már azt sem lehet megmondani, a Siemens vagy a Philips holland vagy amerikai vagy német cég-e. Egy ilyen Siemens-típusú nagyüzemnek, vagy inkább networknek, ahogy Castells is nevezi , 72 országban vannak lerakatai. Akkor kié a Siemens? Vagy mondjuk, még durvábban, Magyarországon 8-10 idetelepült multi jelenleg már olyan értéket hoz létre, hogy ha netán egy szép délután egy szállodai szobában összehangolják a lépéseiket, sokkal komolyabb módon képesek meghatározni a magyar nép következõ tíz évének jövõjét, mint bármilyen kormányülés, költségvetés vagy ötéves terv. Ilyen szempontból a multinacionális cégek és egy-egy kormány döntési lehetõségei nincsenek azonos súlycsoportban. A konkrétumok szintjén: 1999-ben a magyar exportteljesítmény kb. 26 milliárd dollári volt. Ennek kb. 70 %-a háromtucatnyi multinacionális cégtõl származott.
Tehát hol is van az állam helye? Hol is található a politika? Mit tartsak én államnak? Ha azonosítom a kormányzással vagy a kormányzati aktivitással, akkor azt látom, hogy egyfelõl nagyon gyönge, másfelõl meg túlzottan erõs. Tehát ott erõs, ahol nem kéne, és ott gyönge, ahol meg nagyon is erõsnek kéne lennie. A parlamentarizmus, a versengõ pártok és az állampolgár alkotta háromszög-alakzatnak, illetve az erre épülõ intézményi rendszernek '68 óta egyfolytában óriási kihívásokkal kellett szembenéznie.

- De ez nem csupán a globalizáció következményeként alakult így. Milyen más tényezõk játszottak még közre ebben?

- Közben megjelentek a 45 után született korosztályok, fölnõtt egy új generáció, amelyik már nem éri be a korlátozott választópolgári léttel, hanem azt mondja: a tét sokkal nagyobb, az én bõrömre megy a játék. Miért fogadjam én el ezt a négyévenkénti meghívásos viszonyt? Hogy akkor majd udvarolnak nekem, én meg beleszólhatok a politika alakulásába. Lehet, hogy nem érdekel, ki ül a parlamentben, de az nagyon is érdekel, hogy körülöttem mi történik. A hetvenes években egyre erõteljesebben fogalmazódtak meg olyan újfajta politikai doktrínák, amelyek mind arra szólítottak, hogy metsszük keresztbe ezt a pártalapú és választói magatartásra korlátozott politikai részvételt, és az általunk teremtett mozgalmakkal lássunk neki a hagyományos politikai részvétel és hatalomgyakorlás szervezett rendszerének egyenjogusításához. Ilyen szempontból nagyon érdekes versenyfutás kezdõdött az elmúlt 15-20 évben. Igazi versenyfutás volt ez mind a két fél részérõl. A hagyományos politika futott a pénze után, és be akarta bizonyítani, hogy õ is tud felelni a kihívásokra, képes megújulni, tehát van környezetvédelmi politikája, van békepolitikája, van generációs politikája, van új politikai értékrenden alapuló döntési és érdekstruktúrája.
Az új mozgalmak egyrészt rákényszerítették a pártokat, a parlamentarizmust és egyáltalán a hagyományos politikai eliteket arra, hogy másképpen gondolkozzanak, mint korábban, másfelõl viszont nagyon hamar fölfogták - még az úgymond egycélú mozgalmak is --, hogy egy határon túl már nem versenyképesek. Tehát ha nem tanulják meg azokat a praktikákat, amelyeknek a jegyében tudnak alkudozni a régi pártokkal, és nem próbálnak meg kvázi pártokként mûködni, akkor soha az életben nem kerülnek a döntésközelbe. Persze az nagy kérdés volt, el is vitatkoztak rajta vagy tíz évig ezek a mozgalmak, hogy egyáltalán érdemes-e bekerülni a régi parlamentekbe, érdemes-e harcolni a kormányzati részvételért és így tovább. Én úgy látom, hogy országonként más-más válaszok születtek.
Nézzük csak a legutolsó német választásokat: a zöldek koalíciós partnerré váltak. Ha valaki tíz évvel ezelõtt azt mondja, hogy Joschka Fischer a világ egyik legjelentõsebb hatalmának külügyminisztere lesz, mindenki a hasát fogta volna a nevetéstõl. Fischer a maga excentrikus gesztusaival, tornacipõs parlamenti megjelenésével tipikus megtestesítõje volt az új politikának. Jöttek ezek az ifjú emberek és azt mondták: beszéljünk arról, amirõl igazából szó van. Minek itt állandóan udvarolni a választóknak, meg az amerikaiaknak, meg az európai közvéleménynek, meg a tömegkommunikációnak, meg úgymond az állampolgár választói kedvének? Hagyjuk ezeket és beszéljünk a mindannyiunk számára fontos alapértékekrõl, alapvetõ döntésekrõl. Nukleáris energia, béke, nagyhatalmi viszonyok, szomszédság, egyebek... Ki fogja ezeket finanszírozni, ki fog bennük részt venni? Ha pedig mindez a mi bõrünkre megy, akkor döntsünk róla mi, és ne más. Tehát megjelent egy új politikai stílus, amely a hagyományos, ünnepélyeskedõ politikai stílussal ellentétben a mindennapi gondolkodásmódhoz állt közel, vagyis megfordította a dolgok logikáját. Nem a nagypolitika parlamentáris színjátékához próbálta hozzáidomítani az állampolgárt, mondván, ha elég rendes, türelmes, és reggeltõl estig nézi a parlamenti közvetítéseket, akkor elõbb-utóbb majd õ is úgy fog a családban beszélni a feleségével meg a gyerekeivel. Erre viszont az új nemzedék azt mondta: egy frászt, tanuljatok ti tõlünk. Mi vagyunk a normalitás, a mindennapi élet, tessék leszállni ide hozzánk. Ha meg nem, akkor majd mi visszük be közétek a mindennapi, normális logikát.

- Mi vezetett a hagyományos politikával való ilyen radikális szakításra?

- Az új korosztályok úgy látták: semmi nem indokolja, hogy nekik mindenestõl át kelljen venniük a hagyományos politikai berendezkedés észjárását, értékrendjét, menüett-szokásait. -- Mitõl okosabbak ezek, mint mi -- mutattak magukra annak a generációnak a tagjai, amelyiknek már-már a fele felsõfokú végzettségû. -- Semmivel nem tudok kevesebbet én itt valahol Ingolstadtban vagy Schleswig-Holsteinben, mint az, aki a parlamentben ül. A különbség köztünk pusztán térbeli és munkamegosztásbeli.
Talán azért is említek német példákat, mert a hetvenes évek végétõl mostanáig tartó ottani érlelõdési folyamat talán plasztikusabb, mint más országokéi. Meg úgy látom, hogy a magyar gondolkodás most kezd visszatérni ahhoz a régi tradícióhoz, hogy ami ott , a németeknél történik, az fontos számunkra is, mert lehet, hogy a mostani történésben a 10-15 évvel késõbbi jövõnket látjuk. Tehát ez a fél évszázados bizánci kitérõ, amelyik azért elég messzire vitt az elmúlt fél évezred hagyományaitól, visszajut a megfelelõ pontra.
Ez azért fontos, mert az olyan ostoba viták, hogy mi a fontosabb : a nemzet, nemzeti kultúra vagy globalizált kultúra, ezek a kérdések nem vagylagosan dõlnek el. Szép lassan számos ország megszokja, hogy kétnyelvûség van. Egyrészt a saját nemzeti kultúráját továbbra is a maga nyelvén gyakorolja, és úgy is fogja elsajátíttatni újabb korosztályokkal. Ezt nem fenyegeti veszély, csak más feltételrendszerbe kerül. De az új korosztályok meg fognak tanulni angolul is.
Amennyiben pl. az angol kultúrában ott van az amerikai populáris kultúra expanziója, az annyiban egyúttal politikai probléma is. Itt a MIÉP helyesen érzékeli a kihívást, amelyre sajnos csak õ válaszol, pedig roppant fontos dologról van szó. Minden nemzetnek megoldást kell találnia a jövõben arra, hogy hogyan hozza összhangba az amerikanizálódást a nemzeti kultúrájával. Erre született egy MIÉP-es válasz, ami nem azt jelenti, hogy nem kéne születnie még mondjuk tízféle válasznak a magyar politikai és értéktagolódás legkülönbözõbb skáláin. Ezt egyetlen nemzet sem takaríthatja meg magának. Még az angoloknak is fõ a fejük, hogyan birkózhatnának meg az amerikanizálódással, pedig nekik nem egy teljesen más nyelvû kultúrával szemben kell védeni a magukét.

- Ezen túlmenõen miben érzékelhetõ a "globális kihívás"?

- A globális szervezõdések, az új típusú monopóliumok soha nem látott esélyhez jutottak, hogy befolyásolják milliárdok életét, technikai feltételeit, a technikai lehetõségekhez való hozzájutást. Néhány embernek, mint Bill Gatesnek, Ted Turnernek és másoknak a hatalma jóval nagyobb, mint Clintonnak vagy a bármelykori német kancellárnak. Tehát akik ma jelen vannak az informatikai iparban és a tömegkommunikáció nagy nemzetközi összefonódásainál, azoknak módjuk van rá, hogy eldöntsék egy-egy ország hagyományos, száz éve kialakult sajtóstruktúrájának a jövõjét. Döntenek -- és a következõ évben az adott országban már egészen másképp néz ki az újságosstand.
Egy-két informatikai vállalat eldöntheti, hogy 5-8 év múlva milyen lexikonokat használnak világszerte, mi lesz az ismeretrendszer alapja, milyen nyelven beszélnek, hogyan érintkeznek egymással az emberek. Akkor fognak élni ezzel a döntési lehetõséggel, ha nem elég körültekintõk, ha nincsenek tisztában a felelõsséggel. Ki fogja õket rászorítani erre a felelõsségre? Mert a profit-elv önmagában kevés. Giddens, és mellette mások is azt mondják, hogy a modernitásra és a globalizációra adott harmadik típusú válasz szerint mindezeket tudomásul kell vennünk, a kapitalizmus rendjén való, mivel rászorította a világ jelentõs részét a profitteremtõ és hasznosságelvû mentalitásra. Na de annak a kockázatával, hogy ezt abszolutizálta, ezt tette kizárólagos mércévé! Azaz elõre vitte ugyan a fejlõdést, de legalább ilyen mértékben növelte a kockázatokat. Tehát éppen a legelképesztõbb expanziót produkáló cégeket kell rászorítani, hogy vegyenek részt önnön korlátozásukban, és legyenek partnerek mindannak a finanszírozásában, amivel meg tudják szelidíteni az általuk elszabadított új Leviatant.

- Vannak, akik az újfajta helyi, regionális politikából, a közvetlen demokrácia intézményeibõl kialakuló, az új technikákkal nemzetetek feletti szinten fellépõ politizálásban látják ennek hathatós ellenszerét.

- A közvetlen demokráciáról mindenki azt hitte, hogy idejét múlta, meghaladta a közvetett demokrácia és a közvetítéses politika. Kiderült, hogy nem így van. Új formái születtek a közvetlen demokrácia iránti igényeknek, és ezek intézményesítése nagyon nehezen illeszthetõ össze a hagyományos politikával. Én úgy látom, hogy ma ez az összeegyeztetés -- türelemmel, kétoldalú engedmények árán -- de végül is sikeres lehet. A 90-es évek végének fiatalabb korosztálya, a képzett átlagpolgár egészen másképp tekint a politikára, mint az elõzõ korosztályok. Az általam mostanában olvasott szerzõk mindegyike kitér rá, hogy az idõsebb korosztályoknak a politika iránti tisztelete, a hagyományos intézményekkel szembeni respektusa egészen más volt. A fiatalabb korosztályokban nincs meg ez a fajta tisztelet. Õk nem tisztelnek, de elfogadnak minden olyan intézményt, amely újra meg újra be tudja bizonyítani önnön létjogosultságát és életképességét. Ha viszont egy intézmény -- legyen az bármilyen történelmi érték a saját kultúrájában -- már nem képes erre, az többé nem érdekes a számukra. Jogot formálnak arra is, hogy az új értékrendnek, új kihívásoknak megfelelõ intézményeket maguk is keressék, kutassák, illetve, ha ilyenek nincsenek, akkor létrehozzák õket. Hagyományos politikai észjárással nem intézményesíthetõ például a kisebbségi lét, mely nagyon sokféle lehet: életmódbeli, vallási, etnikai kisebbség, mindennapi szokásokra támaszkodó kisebbség, sõt, sok szociológus a 90-es években egyenesen azt állítja, hogy a hagyományos értelemben vett többség voltaképpen már nem is létezik, mert a régi a többség fölbomlott. Csak kisebbségek vannak. Giddens, Castells és Naisbitt azt mondják, hogy az úgynevezett nemzeti kultúra ma már mindenütt mozaikkultúrákból tevõdik össze. S úgy látom, hogy Giddens elmélete azt is sugallja: vegyük tudomásul, hogy a jövõ ma még világosan nem látható, új nagy politikai intézményeinek és integrációinak az egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy megoldja ezt a multikulturalitást.
Ebben az új világban az autonómia nagyobb érték lesz, mint a hierarchia, és azok az intézmények lesznek hosszú távon verseny- és életképesek, amelyek helyt adnak az új autonómiaigényeknek. Az új korosztályok ugyanis nemcsak képzettebbek, nemcsak másképp gondolkodnak, de a társadalmi munkamegosztás világában is másképp fognak elhelyezkedni. Valószínû, hogy az információs társadalom korában maga a munka, a munkavégzés is egészen újszerû lesz. A korábbi vállalati, hivatali vagy iskolai hierarchia nem volt más, mint a társadalmi hierarchia kicsiben való leképzõdése: mikrotársadalmi körülmények között a makrotársadalom nagy hierarchiáját tükrözte vissza Tehát voltaképpen amolyan matrjoska babákból állt a társadalom intézményrendszere. Gazdaságilag, kulturálisan, politikailag is egymásba fordíthatóak voltak ezek a hierarchiák, amelyek most, a kilencvenes években gyorsan bomlanak föl. Átlátni ugyan nem tudom, de elfogadni elfogadom -- mert mindenki mondja -- , hogy alapjában véve az információs társadalom robbanása tépi õket darabokra.. Az információs társadalomnak az érintkezési elve viszont az egymás mellé rendeltséget tekinti alapvetõ viszonyrendszernek. Ezek az új viszonyok át fogják gyömöszölni az információs társadalom keretei között a hagyományos hierarchiákat, és maximum azokat hajlandók mûködtetni -- figyelem: mûködtetni!-- , amelyek a számukra is beláthatóak a mindennapi létük hasznossága oldalán. Újfajta autonómiák jönnek létre, egyrészt a munkamegosztás, másrészt az információcserék keretei között, harmadrészt mint a gazdálkodó és fogyasztó ember autonómiája. Ezek mind más típusú, az egyenjogúságon alapuló kapcsolati, érintkezési formákat, intézményeket teremtenek, amelyekkel szemben vélhetõleg nagy zavarban lesznek a hierarchikus politikai tekintélyelven alapuló intézményrendszerek. Hogy a kettõ hogy kerül egységbe, azt együtt éljük meg.

- Magyarországon milyen mérvûek ezek a változások?

- Nagyon furcsa világ elé nézünk, ahol egyrészt a globalizáció feltartóztathatatlan, a nemzetközi érintkezés rendjével olyan globális hálózatok alakulnak ki mindenütt, a gazdálkodás rendjében, a pénzügyi világban, amelyeknek a hatalma, hatása jócskán keresztbe metszi a bármikori történelemben élt nagyhatalmaknak a jelentõségét, ám az embereknek ebben a globalizációban a maguk személyi szabadsága mégiscsak megnövekszik. Az egyén is a globalizáció része, mert Tajvantól Kanadáig és Kiskunfélegyházától Dunajszka Sztredáig-Dunaszerdahelyig, õ is fönntartja ezt a globalizációt, mert a maga munkájával õ is részese, és bele is tud illeszkedni.
A mai, néhány évvel ezelõtt még elképzelhetetlen technikai lehetõségek révén radikálisan át fog alakulni az értékrendünk, ezen belül a hasznosság kritériuma is: mi fontos nekem és mi nem, mibe fektetek pénzt és idõt... Át fog alakulni mindenekelõtt az idõhöz és a kommunikációhoz való viszonyom. A kettõ persze összefügg, mivel az új típusú kommunikációhoz való viszonyom azért változik, mert az másképp konstituálja számomra az idõt. Azért kellenek ezek az új kommunikációs eszközök, és azért kell nekem a kommunikációról másképp gondolkodni -- például majd profi politikusként is -- , mert az idõ megbecsülése és fölhasználhatósága ezerszer intenzívebb, sokoldalúbb lesz, mint korábban bármikor.
Nagy talány, hogy mi történik ezekkel a lokális körülmények közt létezõ, nem politikai, geopolitikai, de mindenféleképpen közösségi célú szervezõdésekkel, amelyeket nálunk kicsit összezagyválnak a civil kezdeményezésekkel. Szerintem a fejlett világban határozottan törekednek arra, hogy minél több ilyet hozzanak létre. Tehát jópár tevékenységet megpróbálnak kivonni a politika felségterületérõl és -- régi szóval élve -- társadalmiasítani, depolitizálni vagy legalábbis kiiktatni a hatalmi logikából.
98-ban a korábbihoz képest roppant módon megerõsödött ez a pártokon túli, de a lokális érdekeket nagyon is szem elõtt tartó és kifejezõ, rajtuk túlra viszont szándékosan nem tekintõ szervezõdés.
Magyarországon a fejlettebb országok trendjének megfelelõen a politikán, a direkt politikán túli társadalom rendkívül találékonyan kezdi megszervezni magát. Hidegen hagyja a pártosodási logika, s nem ezzel szemben, hanem ezen túl -- meg innen -- nagyon is intenzíven szervezi önmaga intézményi alapjait, találja meg a maga anyagi forrásait. Tehát ez is oda fog épülni a hagyományos értelemben vett politika mellé, mint egyáltalán nem jelentéktelen, hanem egyre fontosabb hatalmi tényezõ.

- A lokális autonómiák és a "globális játékosok" között milyen szerepük marad a nemzeti kormányoknak?

- Lehet, hogy a nemzeti szuverenitást megjelenítõ politikai testületeknek, a kormányoknak az lesz a dolguk, hogy magukból, illetve valami másfajta képviseleti úton olyan típusú nemzetközi kontrollszervezeteket hozzanak létre, amelyek az említett dominanciahelyzeteket fogják terelni, irányítani. Hogy hogyan kell ezeknek a normatív kereteit meghatározni? Erre ma még nincs válasz. A kérdést egyre többen fölteszik, méghozzá igen sarkosan megfogalmazva: a gazdasági életben egyre inkább a globalizáció és multinacionalitás kezd uralkodóvá válni, a politikai életben viszont borzasztó lassan, nagyon körülményesen követik ugyanezt a trendet. Egy nyilvánvaló példával illusztrálva: úgy tûnik, hogy az eurót, a közös pénzt mindenféle halogatás ellenére jövõre -- s egy vagy két év múlva Magyarországon is -- bevezetik. Ez a közös pénz és az ezzel való számolás 2-3 éven belül mindenütt átalakítja a nemzeti gazdaságpolitika lehetõségeit. És ha már itt lesz a közös európai valuta, akkor az errõl való döntés meglehetõsen kérdésessé teszi a nemzeti gazdaságpolitika szuverenitását. A harcok átterelõdnek a nemzetközi döntések egyeztetéseirõl folytatott vitákra, és a következõ 4-5 évben soha nem látott küzdelmeket fogunk látni akörül, hogy hol, mikor, kik szülik meg az új nemzetközi szabályokat, kinek lesz joga Európa nevében beszélni, és hogy melyik ország, melyik nép milyen mértékben járul hozzá az összeurópai GDP-hez..

- Mindennek ellenére elég nagy a veszélye annak, hogy senki által nem választott és nem ellenõrzött óriásszervezetek tulajdonosai és menedzsmentje határozza meg az egész glóbus sorsának alakulását.

- Ugy látom, hogy az egész nemzetközi szociológiai-politológiai élvonal most jut el a kérdések és az igazi veszélyek fölfedezéséig. Még nem látok sehol olyan könyveket, amelyek a mai helyzetet írnák le. Giddens az elsõ kivétel. A komolyabb tudósok közül õ próbálja meg elsõként lefordítani a saját kutatói problematikáját politikai kihívássá és politikai válasszá is. Giddens azt mondja: vegyük tudomásul, hogy a hagyományos kapitalista logika is csõdöt mondott, nem kevésbé a baloldal hagyományos, kollektivista, egyenlõségpárti gondolkodásmódja. A lehetséges harmadik út szerinte a konzervatív és a radikális szocialista megközelítések között vezet. Õ a szociáldemokráciára szavaz, mondván, hogy leginkább ez tûnik képesnek a megújulásra. Maga is elõáll egy csomó javaslattal, hogyan is nézne ki egy ilyen megújult szociáldemokrata problematika, ahol már nem lehet jogokat követelni felelõsség nélkül , ahol pl. az egyenlõség már nem automatikusan "jár", mint korábban, hanem azért is harcolni kell.
A globalizációs kihívás közepette az egyének és a különbözõ közösségek tanulási képessége hihetetlenül fölértékelõdik. A következõ 10-20 évben a tanulásképesség terén lesz a legkiélezettebb a verseny. Melyik ország, melyik nemzet milyen megújuló tanulási képességekkel ruházta föl a saját egyedeit, illetve az adott kultúra mennyire képes az újdonságok befogadására, és hogyan tudja megoldani az újdonságokra adott válaszok beillesztését a saját tradíciójába. Tehát ha van komoly állami feladat, amit államilag kell elvégezni, ahol van lehetõsége, de felelõssége is a kormányzati beavatkozásnak, az éppen az adott társadalom oktatási rendszerének a demokratizálása, tehát hogy az ne kizáró, hanem mindinkább bevonó legyen. Ebbõl a szempontból nem az lesz a fontos, hogy mindenkinek megvan-e a választó- meg szavazati joga, hanem hogy mindenkinek megvan-e a joga ahhoz, hogy legalább 16-18 éves koráig benne legyen abban az oktatási folyamatban, amelyben megszerezheti a globalizációs beilleszkedéshez szükséges képességeket. Ez például egy szép állami föladat lesz.

- Érzékelhetõk-e ilyen irányú politikai törekvések?

- Én így magyarázom magamnak a tényt, hogy a korábbi hosszú, 15-20 éves konzervatív idõszak után a 90-es évek második felében bekövetkezett az a fordulat, amelyik szerintem Clinton gyõzelmével kezdõdött, majd folytatódott Blairrel, Schröderrel, vagyis egy másik típusú balközép megjelenésével. Kampánya során Blair, Schröder és Clinton is azt sugallta: mi, ha hatalomra kerülünk, nagyobb felelõsséget fogunk vállalni az állampolgárért meg a jövõért, mint a korábbi szabadpiacos logikát meg a "hadd hulljon a férgese" elvét követõ konzervatívok. Bennünk inkább van tartás, egyáltalán az értékekhez fûzõdõ viszonyunk erõsebb, mint amazoknak az érdekekhez fûzõdõ viszonya. Ez tehát ilyen szép, finom, de azért elég következetes átcsúszás az érdekközpontú gondolkodásról az értékközpontúbb gondolkodásra, amely azért még nem értékközpontú, csak a korábbihoz képest az. Egyúttal érdeke is, hogy nyilvánvalóvá tegye a korábbiaktól különbözõ értékeit, és ezzel nemcsak kutatja a piacot és keresi magának a választót, hanem ez utóbbit már neveli is. Tehát ilyen szempontból bonyolultabbnak érzékelem a 90-es évekbeli változást. Az etikai kérdésfeltevések újra megjelennek a politikában: kiért és mivégre születnek a döntések; megjelennek a hosszabb távú kérdésfeltevések: kié a jövõ; és megjelenik persze a jövõért való verseny is: ha én kerülök hatalomra, én inkább garantálom a jövõért felelõs döntéseket, mint azok, akik eddig voltak hatalmon.

- Mindezekre tekintettel milyennek látod a mai magyar közállapotokat?

Éppen tizedik éve tartanak nálunk az alapvetõ politikai-társadalmi változások. Akárhogy számoljuk, tíz év nagyon hosszú idõ. Néhány alapvetõ következtetést most már nyugodtan le lehet vonni. Maga az intézményrendszer borzasztó hamar kialakult. 89 õsze, 90 õsze -- 14 hónap leforgása alatt létrejött mindaz, amit mi új, pluralista demokratikus magyar politikai berendezkedésnek tartunk: alkotmánybíróság, köztársasági elnök, közigazgatási bíróság; új parlament, többpártrendszer, koalíciós kormány, médiaszabadság -- bár itt ugye lehet vitatni, hogy meddig tartott és meddig tart, de a politikai hatalmi berendezkedésnek minden nélkülözhetetlenül fontos intézménye, amelyik gyökeresen más, mint a 80-90 elõtti világé, meglehetõsen hamar kialakult.
De önmagában egyetlen intézményrendszer sem önérték: a teljesítõképessége dönti el, hogy mit kezdjünk vele. Ennek az intézményrendszernek -- úgy látom tíz év távolából -- alapvetõ problémája az, hogy hihetetlen módon túlterheli a pártok dominanciája. Akárhogy számolom, ha elfogadom a pártok hivatalos saját becslését is, a 6-7 parlamenti pártnak nagyjából 200-240 ezer tagja van, ennyi volt 4, meg 5, meg 8 évvel ezelõtt is, magyarán a választókorú állampolgároknak, a 8 milliónak úgy 2-3 százaléka tagja a pártoknak. Ez se lenne önmagában baj, ha léteznének más olyan kiegyensúlyozó vagy valamelyest versenyképes politikai szervezetek, pszeudo, félpolitikai szervezõdések, amelyek legalább holdudvarként körülvennék a pártokat, és a társadalom döntõ többségének a véleményváltozásait, érdekeit, értékeit idõben tudnák közvetíteni. Sajnos nem, s ezért a pártok meglehetõsen magukra maradtak. Na, de meg is tettek mindent azért, hogy magukra maradjanak!
A magyar pártok a magyar társadalom egészében amolyan hõlégballonként mûködnek; tehát mindenki foglalatoskodik a maga munkájával -- autót szerel, kenyeret süt, vásárolni megy -- ,aztán mikor fölpillant az égre, akkor épp látja valamelyiket szép lassan elúszni, és meg is csodálja: jé, ott megy egy liberális, vagy egy szocialista, vagy egy fiatal demokrata, de már megöregszik nemsokára -- tehát látjuk, amint elúsznak, vagyis úgy ott vannak a szemünk elõtt... viszont a hõlégballonon rohadtul kevesen utaznak, s onnét föntrõl nem nagyon látszanak azok a problémák, amelyek a többieket foglalkoztatják.
Ez a fajta furcsa viszony a magyar pártok és a lakosság egésze között, vagyis hogy a pártok szenvednek a társadalmi támogatottság hiányától, a társadalom meg szenved az új politika és a politikai közélet túlzott pártosodása miatt, még tetézõdik egy olyan problémával, amelyek ráadásul nem is magyar, hanem mélyen európai. Egy holland politológus, Peter Mair írta le, hogy az európai pártpolitika a 90-es években rohamosan tolódik a kartell-pártosodás irányába, ez azt jelenti, hogy a pártok a szóba jöhetõ és politikailag kisajátítható társadalmi és gazdasági erõforrásokat szép csöndben fölosztják maguk között; így a hatalomért folytatott versenyük valójában álverseny, mert ugyan egyenlõtlenül, de újra elosztják ugyanazokat a forrásokat egymás közt, és alapvetõ érdekük, hogy csak egymást tartsák benn ebben a játéktérben, újakat ne engedjenek be. Döbbenetes, hogy a magyar pártrendszer mennyire megfelel ennek a képnek.
Ebben a 8-10 évben a magyar pártstruktúrát ugyanazok a pártok alkotják, némileg változó összetételben, s ezek a pártok, ahova csak az állam beteheti a lábát vagy amire ráteheti a kezét -- kinek mi tetszik jobban --, be is rakosgatják a maguk embereit. A különbözõ médiabizottságokba, felügyelõbizottságokba az APV Rt-tõl kezdve a Duna TV-ig. Ilyen szempontból nagyobb pártellenõrzés és pártirányítás alatt áll az ország, mint indokolt lenne, Ez hozzájárul az elmúlt tíz év másik nagy paradoxonához, a magyar lakosságnak a politikához és a politikusokhoz való meglehetõsen ambivalens, zavaros viszonyához. Az emberek mindenért a pártokat hibáztatják, a politikát meg a politikusokat, akiktõlmegkívánnák, hogy sokkal különbek legyenek, mint õk: tehát ne legyenek korruptak és ne legyenek botlásaik, mint nekik. Vagyis egyrészt a politikától, a politikai erõktõl valamiféle maximumot várnak, másrészt viszont megtagadnak tõlük minden lojalitást vagy szimpátiát. Nagyon furcsa ez a kettõsség. A politika túlbecsülése szerintem határozottan Kádár-korszaki örökség. A lakosság döntõ többsége ahhoz szokott, hogy minden föntrõl jön, minden fontos dolgot föntrõl intéznek, tehát a politika mindenható, az a félistenek világa, akiket viszont másfelõl mélyen megvetek, hihetetlen bizalmatlan vagyok velük szemben, semmi jót nem tételezek fel róluk, gazembereknek tartom õket -- tehát egyszerre látom bele ugyanabba a világba az általam elképzelhetõ legjobbat és legrosszabbat.
Deheroizálni kellene a politikai szférát, mindennapibbá tenni: a politikusok nem ördögök és nem angyalok -- épp ez a bajuk, sajnos olyanok, mint mi --, a társadalmi csoportoknak pedig, de az embereknek egyenként is szembe kellene nézni azzal, hogy mindez rajtuk is múlik. Õk is a részesei. Az õ felelõsségük is ott van mindabban, ami nem megy.
A probléma gyökerét abban látom, hogy hihetetlen módon szétszakadozott az elemi társadalmi szolidaritás. Nem vagyok felelõs a munkatársamért, aki esetleg 48 éves korában szívinfarktust kap és leszázalékolják -- az õ baja, miért hajtotta túl magát. Nem vagyok lassan felelõs a gyerekeimért, a szomszédomért, általában nem vagyok felelõs azért a 3-4 millió szerencsétlenért, aki rosszabbul tûrte, hogy rászakadt a verseny a társadalomra, miközben nem versenyzõnek neveltek itt minket évtizedekig.
Mindenki úgy gondolja, hogy épp elég nekem megoldani a saját életem, a másikkal törõdjön valaki más. Ebben is van igazság, mert mindenkit magára hagytak a saját problémái megoldásával, csak nem vesszük észre, hogy ez a mindenki együttesen maradt magára, kölcsönösen is magára hagyott mindenki mindenkit, és mindenki aránytalanul hatalmas teherként éli meg, hogy egyedül kell megoldania a saját életét, a saját problémáit.
A következõ tíz évben a társadalom föladja magának a leckét: mi legyen a vesztesekkel? Kinek a dolga törõdni a vesztesekkel? Hogyan és ki segít nekik? Ezekre a kérdésekre szerintem most még nincs válasz, és e téren elég nagy a szemérmesség meg a képmutatás, ahhoz képest, hogy ez a tíz év ilyen szempontból pusztító volt. A következõ tíz évet ezzel a képmutatással már nem tudjuk átvészelni. Tehát másképp kell errõl gondolkodnunk, másképp kell beszélnünk, másképp kell finanszíroznunk, más erõfeszítéseket igényel tõlünk mint állampolgároktól, és másféle politikai környezetet.
A következõ tíz év ugyanígy már nem megy el: ugyanezekkel az emberekkel, intézményekkel, pártokkal, politikusokkal, állampolgári mentalitással és a társadalmi ellenõrzés hiányával. Szerintem tehát most a korrekció évtizedének kell következnie. Ez pedig sok szempontból más lesz. Más lesz a nyelvezet, a mentalitás, az egymás iránti figyelem, a politikához való viszonyunk és a politikusok viszonya hozzánk, szóval sok minden más lesz. Azt hiszem, nagy meglepetések elõtt állunk. Nem beszélve a globalizációs kihívásról. Az így is, úgy is kikényszerítené, hogy mások legyünk, ráadásul Magyarországnak - szerencséjére vagy pechjére - pont ezekben az években az európai integrációban is föl kell találnia magát. Tehát egyszerre szakad ránk három teljesen különbözõ, de õrült nagyméretû föladat. Egy új világ, a globalizáció teremtette kihívás, az európai integrációhoz való alkalmazkodás és a saját elmúlt évtizedünk korrekciója. Ez külön-külön is nehéz, együtt még nehezebb. Úgyhogy érdekes évtizedet hagytunk magunk mögött, de érzésem szerint a következõ még érdekesebb és még talányosabb lesz.