Fõbb mûvei (hanglemezkiadások):
-Transreplica Meccano, 1986. (HM), 1989. (Staalplaat)
-Traditional Music of Amygdala. 1989. (Erdenklang)
-6th. All-India Music Conference. 1990. (Erdenklang)
-The Arcadian Collection. 1992. (Erdenklang)
-Ritual Music of the Fomal-Hoot al-Ganoubi. 1993. (Erdenklang)
-Summa Technologiae. 1994. (Tone Casualties)
-Terra Dei. 1995. (Erdenklang)
-Songs from Hungisthan. 1996. (Internetto-HZ)
-Memesis. 1996. (Arka-Erdenklang)
-Sangeet Novus Sensus. 1997. (Bahia)

-Mikor dõlt el bizonyosan, hogy zenész leszel és nem valami más?

-Valójában nem tartom magam zenésznek, mert a zene számomra idõutazás. A pillanatnyilag rendelkezésre álló médiumok közül az egyetlen, amelyikkel valóságos idõutazásra lehet menni. A filmek nem alkalmasak erre, mert azok belõlünk jönnek. A zene viszont kívülrõl is megszólal. Gyermekkoromban álmodtam földöntúli lényekrõl, akik opálszínû ûrhajóikkal a házunk elõtt szálltak le. Hosszas eszmecserék után kértem õket, hogy vigyenek el, valójában mentsenek ki ebbõl a már akkor világosan érezhetõ, reménytelen helyzetbõl. E beszélgetések érzése, eltávolodása és fõleg érzéki élvezete hasonlítható a zenéhez. A zene nekem ilyen, tehát nem fontos, hogy zenész vagyok-e, mint ahogy azt sem tudom, hogy a pillanatnyi zeneszerzõkasztba bele kell-e tartozni. De ez nem is nagyon érdekel. Viszont a zene a legfontosabb.

-Definiálható egyáltalán, hogy mi a zene? Mitõl számít valami zenének?

-Ma körülbelül kétszázféle zenei irányzat van a piacon, ugyanakkor egyre nehezebb élvezni ezeket a zenéket, mert az ingerületnek az az overkillje, ami a mûholdakon és a médiumokon keresztül folyik ránk, a zenét sem, sõt talán a legkevésbé a zenét hagyta érintetlenül. Ezért aztán divat minden létezõ hangot minden létezõ hanggal társítani értelmes rendszer nélkül. Tehát nem konstrukció és ideológia szerint társítjuk ezeket a hangokat, hanem csak azért, mert szokatlanok. Ez viszont az ingerküszöb eltolódását eredményezi, ami miatt a zenében ma már rendkívül nehéz új és egyéni ösvényeket vágni, mert a szerkezet és forma fölött a csomagolás uralkodik. De az az érzésem, hogy a tudományok bizonyos területén és a mûvészeteknek nevezett emberi tevékenységek nagy részében sincs ez másként: ott állunk a fal elõtt, és vége. Most még vidáman egymásra brekeghetünk a médián és az országhatárokon keresztül, kavargathatjuk a különféle mûfajokat, de új, valóságos, akár csak szûkebb körben érvényes „egyetemes" mûvészeti köznyelvet már nem lehet létrehozni. Az történt, hogy a technika és a jóléti társadalom által nyújtott látszólagos emberi szabadság valójában az egyén teljes uniformizálásához és elmagányosodásához vezetett, s ennek a világnak egyetlen, az életet jobbító, megkönnyítõ tárgya és alkotása sem az emberért készül, hanem a piacgazdaságnak nevezett s egyelõre meghaladhatatlan társadalmi anyagcsere életben tartásáért, mûködésének folyamatos biztosításáért.

-Ez azért nem mindig volt így.

-Kezdetben a rockzenének nevezett ifjúsági zenék arról szóltak, és ez az együttesek névválasztásain szociológiailag jól lemérhetõ, hogy a jövõ a miénk. És tényleg: a VIII. kerületi ház udvarán fölharsant egy kellemes, korabeli, gitárszólós csihi-puhi, és mindenki kicsit otthonosabbnak érezte a világot. Ez a zene technológiájának fejlõdésével, illetve a kor múlásával megváltozott. Jött a többsávos technika, és vele a bizalmatlanság és a zenei árulás kora. A rockzenébõl kinõtt, alkotónak nevezhetõ zeneszerzõk elkezdtek egyedül, keményen dolgozni, mert már nem bíztak abban, hogy a zenét közös színpadi vagy stúdióbeli munka során létre tudják hozni. - "Ezt már csak én tudom megcsinálni. Ezért az a legjobb, ha minden hangszert én játszom, minden sávra külön-külön, és a végén majd én rakom össze az egészet." Ily módon ez az elmagányosodás és a bizalmatlanság ideje, ami a hetvenes évek eleje óta tart, s azóta ez csak egyre rosszabb. Ezt a folyamatot ugyan kellemesen megszakította a punk és a new wave rövid szakasza, de kiherélésük sebessége jól példázza a folyamat végzetszerûségét.

-És mi a helyzet a hagyományosan „szerzett" zenékkel?

-Vannak több száz oldalas konstrukciók, e partitúrák grafikailag is fantasztikusan szépek, lenyûgözõ a hangszerelés és a szerkezet. Az emberi szellem csúcsteljesítményei, de sajnos már semmi közük a zenéhez: hallgathatatlan formák és arányok. Az emberi mûvészet lehetõségeiben ugyan benne rejlik az elképzelt mû vagy elképzelt zenei nyelv, de ezek a dolgok valójában a zene rémálmai. Ilyen zenét csak lidércek szerezhetnek lidérceknek, amely megállapítás, ugye, nem áll messze a valóságtól. Mellesleg én is ilyen vagyok.

-Vannak-e korszakos változások a zenében? Lehet-e valamiféle fejlõdésrõl beszélni?

-Beszélhetünk a nagy múltú kínai zenérõl és a nagy múltú indiai kultúráról, vagy Japánról, de én azért nagyon büszke vagyok arra, hogy európai vagyok, és nagyon hálás a sorsnak, hogy hallhattam Tinctorist, Ockeghemet, Bachot és Vierne-t. Azért ez a kultúra, aminek most érkezünk a végére, egyedülálló. Ezt a Kelet és a Nyugat különös, közös gyökérbõl származó kölcsönhatása is mutatja; miközben Európában az 1300-as évek körül kialakul az akkor még nem akkordikus és ritmikamentes többszólamúság, az egymástól független dallamok egy idõben való elõadása, addig szinte ezzel egy idõben kialakul Indiában egy ritmikai, idõben periódusos többszólamúság. Ehhez tessék hozzáképzelni az európai õrlõmalmok és városállamok bonyolult munkamegosztásos világát, szemben a despotikus indiai falusi társadalommal. India egyidejûleg produkálta aritmussal ugyanazt, ami Európában a dallammal, a harmóniával és a többszólamúsággal történt. De ki tud róla? Míg Indiában ez a struktúra apróbb finomításokkal e századfordulóig igazi zenei köznyelvként létezett, addig Európában ez talán jó ha Mozartig eltartott. Ha egy Németalföldön élt kántor 1580-ban írt egy fúgát, akkor ahhoz az esetek többségében nem biggyesztett elõjegyzést, nem tett ritmikai kijelölést, nem volt beírva olaszul, hogy hogyan kell elõadni, száz év múlva, 2000 kilométerrel távolabb mégis tökéletesen lejátszották. Ugyanis aki ezt megírta, az megbízott a másikban, abban, aki lejátszotta: „amit te is tudsz, meg én is tudok, azt minek leírni".

-És mi történt a zenében azóta?

-A kvázi köznyelv feltûnt az ötvenes évek végén és a hatvanas években is, de persze már nem az úgynevezett „magas mûvészetek" területén. De ha mondjuk egy 300 év múlva élõ zenetörténész arra kíváncsi, vajon ezek az emberek ebben a században hogyan érezték magukat a bõrükben, ha így zenéltek, és egyre rémesebb, egyre riasztóbb hangokat kezdtek el használni, nos akkor elég jó korrelációt talál a korabeli életérzés és a zene, a zene és az egyén, a zene és a világ nyomorúsága között. Schubert, akit én nagyon nem szeretek, nagyon okosan azt mondja; minden jó zene szomorú. A zenében, különösen keleten, valóban vannak technikák arra, hogy az õsi nyomorúságból jó zene legyen. Meg kell nézni egy kínai és egy amerikai cirkusz eszköztárát, a különbség jól mutatja a fehér embernek az eszközök és tárgyak iránti vonzalmát, illetve a tárgyak általi elidegenedését. Ez a zenében sincs másként. Az orgona például egy lenyûgözõen szép és elidegenedett, bonyolult szerkezet, amely ugyan valamikor Istent szolgálta, de ilyet csak a fehér ember tudott Európában elõállítani. Meg lehet hallgatni a Cavaillé-Coll orgonák dübörgését Franciaország-szerte. Bizony, a szép barokk zenében is voltak az orgonán olyan diszpozíciók és olyan fekvések, például a szépséges C-moll passacagliában, amely azért sokkal inkább egy hatalmas üvöltésre emlékeztet, semmint gyönyörû zenére.
Talán egyedül a technológiában van fejlõdés: ma lenyûgözõ technikai eszközök állnak a fehér ember rendelkezésére, hogy ugyanazon emberi nyomorúság zenei megfelelõjét létrehozza. Ma már mindenre alkalmassá tehetõ a technológia, és arra is tökéletesen alkalmas, hogy ezt a nagy, õsi nyomorúságot hihetetlen technológiával, elképzelhetetlen gazdagságban közölje velünk. Hogy mégsem teszi, az azért a fentiekbõl kiderül.
Ugyanis ma a következõ választás elõtt állunk: vagy Gulagban élünk, vagy hamburgert eszünk. A probléma az, hogy nincs az életre alternatívánk. A zenében ugyanez a helyzet. Jó zenét csinálni ma már lehetetlen. A zenén köznyelviséget, kollektivitást, extázist és hagyományt értek. Ilyet ma már nem nagyon lehet csinálni. Ha mégis sikerül, akkor csak bizonyos, sokszor nem is zenei területeken történõ, nagy erõfeszítések árán. De a felszínen lévõ és a földgolyót elöntõ zenék ma pontosan olyanok, mint a mosópor vagy a hamburger. Ugyanúgy állítják elõ õket, ugyanúgy fogyasztják, ugyanúgy felejtik el õket, és nagyon hasonló funkciókat töltenek be az emberek életében.

-Néhányan azért mindig csinálnak valami mást.

-Annak a maroknyi embernek a szöszmötölése mindig megmarad, én szintén elpiszmogok, mint macska a homokosládában a magam elképzeléseivel, és keresem a fényt. Ahogy a technológia fejlõdik, úgy fedezem fel az eszközökben a realizálás új és új módozatait. Ugyanakkor szintén a magány és a nyomorúság útját járom, hiszen amit tenni akarok, azt már nem tudom mással csinálni. Hisz éppen ez a probléma: sajnos én sem tudom átlépni az árnyékomat.
Túlélési és mûvészeti stratégiákat elgondolhat és kialakíthat az ember, de amikor dolgozni kell, akkor teszem, amit tudok, és valójában nagyon örülök, ha egy új processzor megjelenik a piacon, mert tudom, mi mindenre fogom használni. De azt is tudom, hogy az a produktum, amit ennek segítségével létrehozok, az semmiképpen sem bír a piacképesség olyasfajta jegyeivel, mint amire az a processzor készült.
A lényeg az, hogy mi, a „piszmogó faj", valójában tökéletesen fölöslegesek vagyunk ezen az irtózatos piacon, ahol tízvalahány ezer lemez jelenik meg évente, és ez csak a „fehér" piac. Nem beszélek Indiáról vagy az arab világról, ahol a helyi, tradicionális zenék felhígított, újrahangszerelt változatainak a tízmillióit bocsátják a piacra. Elképesztõ zeneóceánban élünk. Mi valójában egy kis sziget vagyunk itt maroknyian Európában.

-Hogyan lehet a különbözõ tradíciók zenéjét harmonizálni? Te hogyan csinálod ezt?

-Igyekszem elsajátítani a különbözõ zenei nyelveket, azaz idõutazásokat hajtok végre, és ezekbõl, valamint a magam nyelvébõl képzelgek és kavargatok össze egy levest. Különbözõ korok és égtájak zenéje csak akkor szintetizálható valamiféle maradandóbb egységbe, ha a résztvevõk, tehát a világ különbözõ korszakaiból és tájairól származó részek a maguk teljesen tradicionális és többé-kevésbé igyekvõen korhû kivitelezésükben, rendszerükben és elméletükben jelennek meg
Ezt a programot itt a számítógépben én programoztam be a legutolsó hangig, s mégis olyan kompozíció, amely elvileg létezhetne Indiában, mert a megírása során az összes létezõ kompozíciós, formai és „erkölcsi" szabályt betartottam. Ezt senki nem játszotta még, nem is hiszem, hogy a jövõben fogják játszani, noha a legutolsó formuláig az indiai mesterek szabályrendszerén alapul. Ha ez nem lenne olyan tökéletesen lejátszva és írva, mint ahogy itt le van, azt is mondhatnánk, hogy ez egy eredeti indiai kompozíció, és Indiában is el tudnák játszani. A fehér embernek, s ez pokoli, ilyen gépei vannak, és ezek a gépek, ha jól programozzák õket, mert ugye azt tudjuk, hogy egy gép pontosan olyan hülye, mint a gazdája, le tudnak játszani valami olyasmit is, amihez Indiában egy embernek húsz évig kell tanulnia. Én ezt a darabot fél év alatt írtam. Igaz, hogy húsz évig tanultam a szabályokat, de félévente csinálhatnék ilyen darabokat, ami félévente egy fél élet, és ez rettenetes. Ha ezt a darabot egy kicsit elkent felvételen egy igazi indiai zenésznek megmutatnám, izgatottan kérdezné, ki ez az ember, aki ezt játssza: hol él és melyik iskolához tartozik. S én meg is tudnám mondani, részeiben, hogy hol, melyik iskolából származnak ezek a formulák. Nagyon tisztelnék azt, aki ezt játssza, de ha megmondanám, hogy ez egy komputer és egy program, akkor meggyûlölnének, mert elvettem valami olyasmit, amiért egy indiai zenész évekig dolgozik irtózatosan keményen. Ez a fehér ember újkori zenei neokolonializmusa.
Ma a világpiacon hozzáférhetõ áron kaphatók olyan zenetechnológiai berendezések, amelyekkel a történelemben elhangzott összes hangszín, stílus és forma elõállítható, reprodukálható. Minden létezõ zenei agyszülemény megoldható, elõállítható. Ha valaki korabeli óprovanszál énekeket akar géppel elõállítani, akkor ezt – ha elég ügyes – tökéletes minõségben meg tudná tenni. Ilyen zenéket ma mégsem fejlesztenek vagy kutatnak ezeken a gépeken, mert mikor elérkezett az idõ, hogy mindent meg lehet csinálni, akkor már semmit sem csinálnak. Ezek a gépek ugyanis nem az emberért és a zenéért vannak.
Azok, akik megpróbálnak indiai zenét európai zenével elegyíteni, azok valójában többet ártanak ezeknek a kultúráknak, mintha egyszerûen elfelejtenék õket. Egy kultúrából pontosan annyi marad meg, amennyit a fehér ember megért belõle, s ez nagyon kevés. Ugyanakkor a világ olyan, hogy a fehér emberen kívül másokat nem is nagyon érdekel a dolog, nekik ugyanis még egyéb feladataik vannak. Ha csak annyit értünk meg belõlük, hogy például a dél-amerikai fuvola körülbelül így meg így szólhatott a kecsuáknál, és ezt most ma számítógépen reprodukáljuk, akkor ez olyan, mint az eredeti, akkor ez szintén nagyon kevés. Ez sajnos nem az eredeti, mert az eredetihez kell az a környezet, kell az a társadalom, kell az a viszonylatrendszer, kell az a fül és kell az a kultúra, hogy az a fuvola pontosan úgy hajlítson, úgy szólaljon meg, úgy köpködjön és úgy legyen hamis, ahogy az indiók fújták egykor.
Noha a komolyabb, külsõ számítógéppel támogatott nagy szintetizátorokkal és mintavevõkkel valóban egy gyökeresen új hangzásvilágot lehetne kiépíteni, valamilyen oknál fogva az elmúlt 10–15 évben mégsem hoztak létre ilyet. A világ összes hangszerének a hangképe rögzíthetõ és újraszintetizálható: íme egy hatalmas raktár, de új hangok világa nem született meg. Van ez a „hangpark", de nincs közös megegyezés, és ez a legszörnyûbb ezekben az új hangszerekben. Ez ugyanúgy a „gazdag" magány hangja, a köznyelvûség, az egyezményes kultúra hiánya.
Amikor fölépítették a Notre Dame katedrálist, akkor a kõfaragók nem beszéltek arról, hogy Isten végtelen, és milyen transzcendens is a gótika; csak vágták és faragták a nagy, hideg köveket. De ebbõl lett a gótika, és ilyen az indiai zene is, amelyben a legbonyolultabb és a legabsztraktabb érzések fejezhetõk ki. A hinduk csoportosították, leírták számokkal és húraránytáblázatokba foglalták Isten hiányának a kívánását, és hogy az hogy néz ki a kottában. Ma miért nincsenek szavaink a halál elõtti ötödik szívdobbanásra? Nincsenek szavaink, ahogy zenéink sincsenek. Nincs kultúránk, ezért elakad a szavunk. S mivel ez mind nincs, ezért nincs új nyelv sem. Csak a régiek vannak, mert ezt valamikor, a más kultúrák már megcsinálták. Úgy zenéltek, úgy használták elõadásaikban, zenéikben azokat a fantasztikus és nagy múltú zenei töményeiket, ahogy én itt öntudatlanul is a magyar nyelv szabályaival élek és megpróbálok mondani valamit. Ezek a kulturális regulák mint a beszélt nyelv tanának a szabályai itatták át a kultúrát, ahol a világ legszigorúbb zenei törvényei magától értetõdõ könnyedséggel, mondhatni reflexszerûen kerültek alkalmazásra. Visszatérve a gótikára és a régi indiai zenére: ebben az a gyönyörû, hogy minden centimétere kifejezhetõ egy racionális elemmel, csak az egésze irracionális. Így van ez az én zenémmel is: nagyon távoli, de létezõ kultúrák autentikusan részt vevõ elemeinek szintézisébõl tudom csak megcsinálni.

-Egy új zenei köznyelv kialakulásához némi idõ kellene. - Ehhez legalábbis évtizedek kellenek, amire nincs idõ természetesen, ezért ma fogyasztás folyik. Ez a módszer nem különbözik attól, ahogy a környezettel bánunk: pontosan ugyanúgy õröljük be a kultúrákat, ahogy szennyesre fordítjuk a tengerek tisztaságát is.

-Az én "jövõ'-képemben szerepel egy consociátornak nevezett, hajszárítóburához hasonló sisak, amiben átélem az éppen divatos színész digitálisan rögzített életét. El kívánok repülni az Andokba a gyönyörûséges színésznõvel. Nincs kizárva, hogy közben mondjuk a lezuhanás elõtt még megtekintek egy másik ropogós szõke szépséget, aki éppen - nagyorgona-kíséret mellett - egzaltáltan mered egy köteg ánizsillatú újrahasznosított klozettpapírra, ami után persze halk, misztikus gamelán zene szól hozzám. Valóságos életet veszek videokazetta-szerû hordozón, és ezen a sisakon keresztül, noha közben köztetek vagyok, élem azt a másik, lehet, hogy jobb életet. Ez egy lehetséges jövõ, mint a VHS-video. Milliárd ember ezekbe a sisakokba belesüppedve éli majd a másik életét, amelyet nyilván nagyvállalatok fognak elõállítani profi sztárokkal. Így majd az alélt android hölgyszirén, a krétai Minotauruszon lovagolva, szalagos burgundiai páncélban, nyakában láncon Johnson & Johnson hüvelyspray, ránevet a vatikáni kék-arany repülõ csészealj japán keresztes lovagjára halk középkori indiai zeneszó mellett, biztatva õt arra, hogy elhízás ellen a legjobb a vékonybélbe ültetett Anubis típusú perisztaltikus szalagféreg. Gyártja az Exsonibm Inc., kérünk 28 napos transzportálási idõt.
Nos, ekkor nemsokára következik az igazi válság, a földgolyó telítettségének a válsága. Most, Kelet-Európa fölszabadulásával, egy rémesen kiéheztetett piac keletkezik, s ez injekciót ad a piacgazdaságnak, amely kétségtelenül enni ad az embereknek, s az ez ideig meg nem haladható demokráciát kínálja fel, ami ugyan valójában az ököljog demokráciája. Csakhogy a társadalmi problémák ilyen megoldásának – tehát ha az emberek életük nagy részét a kulturális termékek élvezetével és fogyasztásával, a médiumok közti lõdörgéssel töltik el – irtózatosan nagy ára van. Az az ára, hogy Alaszkától Bali szigetéig ugyanaz a felhõkarcoló, ugyanaz a gyorsforgalmi út, ugyanaz a nadrág, ugyanaz a villanykörte s ugyanaz a gyorsétkeztetõ. Annak az ára, hogy a piacgazdaság Róbert bácsija globálisan képes lesz enni adni százmillióknak, az emberi szellem és szabadság lesz. És ugyanaz a zene, melyen azt értem, amit eddig kultúrának neveztünk; az most mindenkié, vagyis senkié. És amikor fogyasztási cikkekkel lesz telített a piac Kínában éppúgy, mint Szibéria északkeleti csücskében, s a Föld bioszférája még létezik, akkor a piacgazdaságnak is vége lesz, és eljön az igazi gazdasági és kulturális világválság ideje. Addig is biztos vagyok abban, hogy kiemelik a Novaja Zemlja-i plutóniumkonténereket, az ózonlyukat nagyon hamar be fogják tömni, és meg fogják építeni azokat a gyárakat, amelyek át fogják öblögetni a tengereket az utolsó cseppig, s a Föld egész környezetét átszûrik majd ezek a nagy társaságok. Az egész természetesen nem értünk történik, hanem azért, hogy ez az egész borzalmas gépezet tovább mûködjön. Látszólag mindez messze van a zenétõl, de a zene sorsa összefügg a tengerek nagy átöblögetésével. Ha tévednék, annál rosszabb.

-Vannak azért mindezzel ellentétes törekvések is; kísérletek, mozgalmak, mûvek.

-Például egy átlag párizsinak a hétköznapja olyan mértékben telített gépekkel, olyan otthonosan mozog ezernyi motor és számítógép között, hogy ennek a rendszernek a fönntartása, mûködtetése, az információk befogadása és továbbítása, a napi ügyintézése és menetrendje mellett ebben az életformában és ebben a kultúrában nem férnek el ezek a feladatok. Ezek a feladatok kizárólag õrültek és mutánsok feladatai lehetnek. A mai átlagos hímnemû nyugati állampolgár egy mosolygós, szabadidõvel rendelkezõ, jó emésztésû és fogsorú, mozgékony, ropogós húsú, tiszta ruhákba öltözött, enyhén krémezett hajú, kicsit borostás, karcsú egyén, kinek agyát azonban „kultúrája" szürkészöld csillószõrös penészgombával borította el. Ez a mosolygós „individuum" nagyon távol áll attól a lehetséges színes személyiségtõl, aki egy valódi kultúra alkotó résztvevõje lehet. Noha az a gyanúm, hogy a kocogás, a millió szabadidõsport, az UNIX hálózati szoftver és a rádiótelefon sokkal inkább a munkaerõ kordában tartásáért, semmint az egyén testének és idejének szabadságáért van, azért látszólag az élet minõsége javul, és lassan eljön a langymeleg globális jóllakottság ideje.
A messzi jövõrõl beszélek; Jugoszláviák, Grúziák vannak még hátra. Jönnek Kínák, Hongkongok, az egész mediterrán térség nincs rendben, tehát még nagyon-nagyon sok vér fog folyni a Földön. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy a Marson már szaunázni fognak, amikor itt a Földön az emberek egy része egy kis darab kenyérrõl álmodik. De azért az élet egyre nagyobb százalékban lesz kellemes.

-Hol a helye akkor mindebben a zenének?

-Az igazán jó zenék soha nem az egészségrõl, az igenrõl, a haladásról szólnak, hanem mindig a fájdalmak valamilyen esszenciájából jönnek létre. A zene olyan fizikai „kábítószer", amelyet semmi más nem tud helyettesíteni. Arányokat kapsz a füleden keresztül, konstrukciók szállnak beléd, melyek semmilyen más érzékszerven keresztül nem settenkednek beléd. Csak a füleden keresztül juthatnak el ezek a látszólag elemezhetetlen, furcsa hatások az arányok és törvények kinyomozhatatlan viszonylataiban. Az európai zenetanulásnál szokás arra figyelni, hogy melyik hang után melyik hang jön, vagy melyik hang fölött vagy alatt milyen hang van. Úgy érzem, ez hibás módszer, szemben a nagyon õsi indiai szemlélettel, amelyik elsõsorban arra kíváncsi, hogy egy hang után mikor jön a következõ hang, vagyis a zenét eredeti közegében, az idõben képzeli el, idõben figyeli, idõben értékeli és szerkeszti, és nem a hang magassága és azok sorozatainak típusa szerint. A különbség alapvetõ.

-Miért ilyen fontos számodra az indiai zene?

Látszólag az indiai zene maga a matematikai tisztaság és a mennyország. Amikor azonban belemélyedünk abba, hogy ez a fantasztikusan kifinomult rendszer valójában mit takar, akkor nem sok jót mondhatunk. Amikor azt mondják, milyen gyönyörû az indiai zene, akkor nekem az a szerencsétlen indiai jut eszembe, aki 1600-ban, egy faluban csak azt hihette, vagy tudhatta komolyan, hogy egyetlen helyen lehet csak szabad a világon: saját magában, belül. Mert semmije nem volt: az ázsiai társadalmakban a tulajdon nem létezett. A tulajdonnal párhuzamosan általában kialakul a birtoklás, a birtoklással pedig - ecce homo - a személyiség. Indiában személyiség nem létezik, csak a "nagy univerzum", ahol mindnyájan eggyé válunk. Ugyanakkor az emberi együttélési módoknak a legszörnyûbbike alakul ki Indiában.
Ma már tudjuk néhányan, hogy még belül sem vagyunk szabadok, ezt illik tudnia egy európainak. Egy jóginak, vagyis egy korabeli indiai értelmiséginek a legnagyobb reménye az volt, hogy az újjászületés láncolatából valamilyen módon kilépjen. A jóga fantasztikus eszköz arra, hogy az újjászületésnek ezt a borzalmas láncolatát legyõzze. Ezért egy jóginak megérte az a lehetõség, hogy negyvenévi irtózatos erõfeszítés árán elérje, hogy erre a Földre többé soha ne szülessen újjá. És ez az indiai zene lényege. Errõl szól az indiai zene, ez a gondolkozásmód van az indiai zene hátterében. Ezért - mert gyönyörûséges és extatikus - igazi zene, de nem lehet rá azt mondani, hogy szép, hogy meditatív és szabad, meg egyéb hülyeségek.

-Milyen esélyei vannak ma egy mûvésznek vagy egyáltalán: a józan emberi törekvéseknek

-Az igazi 20. század nyugati mûvészete számomra az Ohio osztályú atom-tengeralattjárókban jelenik meg. Érdemes megnézni a mûszaki dokumentációt, hogy ott egy gonosz cél szolgálatában mi található, ugyanakkor az emberi szellem micsoda teljesítménye; ehhez képest minden más halovány. Minden jó szándékú emberi törekvésnek ehhez kell mérnie magát. Ezek akkor valósíthatók meg, ha valaki minél elfogulatlanabbul törekszik többet megtudni a világról, és minél kevésbé fehér, de európai, és minél inkább össze tud hasonlítani érzõ embereket a világ legkülönbözõbb tájairól, és tudja, hogy a nap minden pillanatában embermilliók százai jönnek-mennek, tesznek-vesznek, gondolkodnak, éreznek s utaznak az élet folyóján a jövõbe.

1991