Heller Ágnes

(*1929) filozófus. A New York-i Egyetem Új Társadalomtudományi Fõiskoláján és az ELTE-n tanít. 1977 és 1989 között külföldön élt. Könyvei több világnyelven olvashatók.

Fõbb mûvei:
- Az aristotelesi etika és az antik éthos. Bp.,1966.
- A reneszánsz ember. Bp., 1967.
- A mindennapi élet. Bp., 1970.
- Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Bp.,1978.
- (Fehér Ferenccel) Egy forradalom üzenete. Bp., 1989.
- Általános etika. Bp., 1994.
- Erkölcsfilozófia. Bp., 1996.
- Leibniz egzisztenciális metafizikája. Bp., 1995.
- A szégyen hatalma. Bp., 1996.
- Az idegen. Rekviem a XX. századért. Bp., 1997.
- Életképes-e a modernitás? Debrecen, 1997.
- Biziklizõ majom. Bp., 1998.
- Személyiségetika. Bp., 1999.

-Milyen tevékenységet folytat ma egy filozófus?

-A filozófus tevékenysége nagyon sokféle. A filozófia elsõsorban gondolkodás. Ez a gondolkodás azonban nem dilettáns, hanem diszciplinált gondolkodás. Mögöttünk van a filozófia 2500 éves története, ez ad számunkra alapanyagot ad. Az elsõ filozófusokkal megteremtõdött az, amit Thomas Mann az elbeszélés szellemének nevezett. Az õs-elbeszélést Platón és Arisztotelész mondták el. Ehhez késõbbi filozófusok sok újat találtak ki, de amíg filozófiát mûvelünk, valamilyen formában benne maradunk. Még azok is benne maradnak ebben az õs-elbeszélésben, akik tudatosan szakítani akarnak a filozófiával.
A modern filozófia bajban van. Abban a világban kellene a gondolkodásunk számára az alaptáplálékot beszerezni, amelyben élünk. Már Hegel megmondta, hogy bajban leszünk, mert a filozófia voltaképpen visszaemlékezés: Minerva baglya, a bölcsesség, a sötétség beálltakor kezdi el röptét. Visszaemlékezünk arra, amit valamikor csináltunk.
Túlreflektálunk, ahelyett, hogy megint ránéznénk a dologra, és azt mondanánk, hogy ez maga a dolog. Túlreflektáljuk a filozófiát, és az emberek már nem értik, hogy mirõl van szó. Ha pedig visszatérünk a naivitásra, az primitív lesz és dilettáns. Mi a megoldás? Kommentárokat fûzünk régi filozófusok vagy költõk, mûvészek mûveihez. Voltaképpen vérátömlesztést adunk magunknak azzal a vérrel, amelyet régi szerzõk halott testébõl szerzünk magunknak.
A filozófia manapság nem áll jól. Ugyan elmondható, hogy semmi sem áll jól. A posztmodern mûvészet is fõleg idézetekkel él. És mi más az idézet, mint vérátömlesztést adni a régiek ereibõl kipumpált vérrel?! A filozófiában ez korábban kezdõdött, és talán drámaibban történik, mint más diszciplínák esetében.

-Az egyetemi filozófia mellett létezik a filozófiának egy kívülállókból álló vonulata, ahonnan új kihívások érik.

-Kafka írja le a történetet: valaki megérkezik a Törvény elé és bebocsátást kér. Ott egy õr áll, aki azonban azt mondja neki, hogy most nem mehet be. újra és újra próbálkozik, de nem nyer bebocsátást. Élete végén a kapuõrtõl tudja meg, hogy ez a kapu csak neki volt fenntartva. A probléma az, hogy a filozófiában sose tudjuk, hogy melyik a mi kapunk. Ezért az igazán jelentõs filozófus megpróbál dörömbölni a kapun, hogy beengedtessék a Törvény elé; hogy föl tudjon vetni új kérdéseket. Heidegger például dörömbölt ezen a kapun, de szerintem nem nyert bebocsáttatást. Útmutató volt, mert megmutatta, hogy legalábbis lehetséges eljutni odáig, hogy dörömböljünk ezen a kapun. Tehát megpróbáljunk naívan gondolkozni, még akkor is, ha nem tudunk. Létrehozzuk azt, amit második naivitásnak lehet nevezni. Ezt Heidegger kétségkívül megtette. De nagyon kevesen tették meg. Foucault-t említhetem még, aki új kérdéseket tudott felvetni. Õ nem annyira a hagyományon élt, hanem a modern társadalom némely tipikus szövegeit olvasta filozófiai szempontból. Ezek nem csupán írott szövegek, hanem intézmények szövegei voltak. És amikor ezeket olvasta, egészen újat és meglepõt csinált. Ezért azt hiszem, Foucault egyike az utolsó harminc esztendõ legjelentõsebb filozófusainak. Kivételes jelenség volt. Szeretek ugyan másokat is, mint például Derridát, de õ is visszatért a hermeneutikához, a szövegek értelmezéséhez. Amit õ ûz, a dekonstrukció, az ugyan egy radikális hermeneutika, mert olyat kérdez a szövegtõl, amire már nincs válasz. De õ is szöveget elemez, amelyet már megírtak. Foucault ebbõl a szempontból néhány könyvével kivétel.

-Hogyan vetõdik fel a filozófiában a természettudomány fejlõdésének, például az informatikának a kérdése?

A modern természettudomány egy nyelvjáték - hogy Wittgensteinnel szóljak. Nem is oly rég jött létre és fantasztikus eredményeket ért el - ebbõl azt a következtetést vontuk le, hogy ez örökké így lesz. A végtelen progresszió halad elõre és mindent egyre mélyebben fogunk érteni. De mi van akkor, hogyha ez megáll? Mi garantálja, hogy van ilyen végtelen progresszió? Mi garantálja, hogy ez a nyelvjáték nem fog kimerülni?
A filozófia szempontjából az információ gyorsasága és az információs technológiának a kialkulása mint probléma létezik. De nem mint anyag. Heidegger annak idején azt mondta, hogy az írógép használata mindent megváltoztatott, mert a kézírás és az írógéppel történõ írás között egy szakadék húzódik. A komputer és az információ gyorsasága mindent megváltoztat. Ahogy a helyváltoztatás tempójának gyorsulása is mindent átalakít. Megváltozik az otthon fogalma; létezik-e egyáltalán otthon? Megváltozik tér és idõ viszonya. Ez a probléma a filozófia számára abban jelentkezik, hogy miként tudja spekulatívan feldolgozni, és hogy az, ami most történik, nem teszi-e tönkre a filozófia lehetõségét. Mert ahhoz, hogy tematizálni tudja, léteznie kell. Nem látható világosan, hogy a filozófia túléli-e egyáltalán ezt az átalakulást.

-Milyen kérdések jellemzik a mai filozófiát?

-A praktikus filozófiában mindig vannak új kérdések. A praktikus filozófia, mint amilyen az etika vagy a politikai filozófia, nem szükségképpen kapcsolódik a spekulatív filozófiához. Ezeket a kérdéseketnem sub specie aeternitatis, nem az örökkévalóság égisze alatt vitatjuk vagy válaszoljuk meg. Ezek egy kritikai teória megfogalmazására inspirálnak: nézzük meg, hol szorít a cipõ ma. És arról írunk, ahol ma a cipõ szorít. Lehet, hogy a cipõ holnap máshol fog szorítani. Például nagy jelentõségû volt filozófiai szempontból a totális állam elméletének megalkotása. Ez hosszú évtizedeken keresztül foglalkoztatta a politikai filozófiát. Ma már errõl nem írunk; ma ez már történelem.
A kérdések abból a dialógusból vetõdnek fel, amelyik a világgal létrejön. Ez a világ nem egy dialógikus világ - Habermas ellenére. Ebben a világban nem ülnek össze az emberek a fórumon, nem beszélik meg a problémákat, nem fogalmazzák meg gondolati úton.

-Létezik-e a mai filozófiában dialógus?

-Sokféle filozófia létezik ma a világban. A filozófia kedvelõje, akárcsak a laikus közönség, alig ismerhet egy-két filozófusnál többet. Lehetetlen mindet ismerni. Ebbõl azonban az következik, hogy mindenki valamilyen más filozófust ismer. Ezáltal nehézzé válik a dialógus. Ha egy városban mindenki ugyanabba a színházba jár, vagy mindenki a Bibliát olvassa, akkor mindenki tud beszélni a színházi elõadásról vagy a Bibliáról. Ha mindenki mást olvas és más színházba jár, más zenét hallgat, akkor mirõl tudunk beszélni? Nincs közös témánk, mert különbözõ szövegeink vannak. Borzalmas nehézséget jelent, filozófiai szempontból is, hogy nincs közös anyag, amelyet megbeszélhetnénk. Nincs közös anyag, nincs közös nyelv. Amit ma multikulturalizmusnak neveznek, az egyrészt nagyon érdekes és pozitív fejlemény, más szempontból tragikus, mert megszünteti a közös nyelvet.
Ugyanakkor létezik egy ellenirányú tendencia, amelyet részben a szükség hoz létre, részben azonban a média, az egyetem és a divat. Ennek révén a sokféleségbõl mindig kiválasztásztatik az a néhány divatos szöveg, amely a gondolkodás középpontjába kerül. Mindig van egy-két szerzõ, akirõl mindenki beszél, akirõl írnak és akit mindenkinek ismernie kell. Megítélésem szerint ezek néha a legjobbak, néha pedig igazán nem a legjobbak, hanem bárki más is lehetne helyettük. De úgy történt, hogy az egyiknek Párizsban tetszett megszületni, a másiknak Budapesten. Ez elégséges ahhoz, hogy az egyik a középpontba kerüljön, a másikról pedig a kutya se tudjon semmit.
Húsz esztendõvel ezelõtt mindenki Marxról és Habermasról tett föl kérdéseket, tíz esztendõvel ezelõtt Foucault-ról. Ma mindenki Derridáról és Heideggerrõl tesz fel kérdéseket; tíz év múlva pedig majd valaki másról. Részint a szükség teremti a divatot, részben pedig egy teljesen racionális kiválasztás: azokat választják ki, akiket a legtöbbféleképpen lehet interpretálni.

-Van-e posztmodern a filozófiában?

-Posztmodernista filozófus nem létezik. Megszûnnek a filozófiai iskolák és megszûnnek az izmusok. A politikában sajnos vannak még -isták, de a filozófiában nincsenek. Manapság már iskolák sincsenek. Egyes személyiségek vannak; a szubjektumnak nagyobb a szerepe mint valaha. Ezért nincs iskola sem, noha a régi platonista iskolában, de még a korai Lukács-iskolában is volt egy mester. A mesternek az volt a meggyõzõdése, hogy egyetlen igazság van, és õ ennek az igazságnak birtokában van. A tanítványok ezért gyülekeztek a mester körül, mert meg voltak gyõzõdve arról, hogy ezt az igazságot a mester közvetíteni tudja nekik, és ha részesülnek ebben az igazságban, akkor majd õk is mesterré fognak válni valamikor. Aki ma filozófus lesz, nem gondolja, hogy ilyen mestert kell keresnie. A filozófia ma egyedekre esik szét; jelentõs és kevésbé jelentõs egyedekre. De ez nem jelenti azt, hogy a posztmodern szónak a filozófiában nem lenne értelme. Nem hiszünk többé a nagy elbeszélésben. Ha ez a negatívum elégséges ahhoz, hogy minden mai filozófust posztmodernné tegyen, akkor azt mondhatom, hogy posztmodern filozófusok vagyunk.
Bosznia új problémákat ad fel számunkra. A vallásos fundamentalizmus új problémákat ad fel számunkra. Ezek nem efemer jelenségek, ezek idegen testek a modernitás testében, amelyek azonban hozzá tartoznak. Nem szabad azt gondolni Fukayama nyomán, hogy ez majd el fog múlni, ha a modernitás tovább alakul. Hátha nem ideiglenesen van így, hátha számot kell vetnünk ezeknek az ún. idegen anyagoknak a modernitás testében való állandó létezésével.

-Kialakítanak-e ezek a feszültségek egy új etikát?

Az etika alapkérdése: jó emberek léteznek, hogyan lehetségesek? Kétségkívül másképp lehetségesek ma, mint a premodern idõkben. Egyrészt azért, mert a modern ember kontingens, esetleges, és a születésekor nem kapja meg életének célját. Erényeinek listája nincs ráírva bölcsõjére, mint ahogy a régi világban volt. Magamagát kell tisztességes emberré alakítania. Nietzsche központi kérdéssé tette a felelõsséget. Azt mondta, hogy az a morális ember, aki képes arra, hogy ígéretet tegyen. Ígéretet tenni annyit jelent, mint felelõsséget vállalni. Méghozzá nem retrospektív felelõsséget azért, amit megtettünk, hanem felelõsséget másokért. Ez a jövõre mutató felelõsség. Ez a felelõsség-fogalom a modern etika alapgondolata.
Mi változik a modern világban? Például a környezetünkért való felelõsség más tartalmat ad a felelõsség-fogalmunknak. De nem változtatja meg magát a felelõsséget. Mi másokért vagyunk felelõsek: a gyermekeinkért és unokáinkért.
A morál az egyed kérdése, mivel morális csak egy individuum lehet. Egy társadalom, egy politikai intézmény mint intézmény nem morális vagy amorális. Csak az emberek, akik ebben az intézményben részt vesznek, teszik morálissá vagy amorálissá.
Mindegyre új tartalmak merülnek fel az erkölcs számára, és mindig a felelõsség kategóriáján belül döntünk arról, hogy milyen válaszokat adunk egy adott helyzetben. Eltérés a korábbiakhoz képest, hogy nagyon gyorsan merülnek fel új kérdések, és talán még nincsenek meg a megfelelõ eszközeink ezek felmérésére.

-Milyen veszélyeket érzékel az ezredvégi világban?

Az lesz a nagy próbája a multikulturalizmusnak, hogy képesek lesznek-e a különbözõ vallási, magas és mindennapi kultúrák együtt élni; hogy képesek lesznek-e konfliktusaikat békés eszközökkel megoldani. Ha ez nem fog megtörténni, a modernitás nem marad fenn. A különbözõ vallási és etnikai közösségek a modernitás következtében lettek egyidejûek. Azt megelõzõen teljesen különbözõ történelemben éltek. Mivel a modernitás létrehozta a világ egységességét, a világ ebben az értelemben egy, és mindenki osztozik a modernitás egyidejûségében. A világ különbözõ pontjain ma az együttélés kísérletei folynak; itt Kelet-Európában, akárcsak Indiában és másutt.
Az egyik csapdát a biopolitika jelenti: ez lemondás arról az európai politikai formáról, mely az állampolgárok közösségében folyó gondolkodási, cselekvési és intézményi rendszer, amely nem a biológiai identitáson alapul. Ha visszatérünk a biológiai identitáshoz, akkor visszavesszük az európai kultúrát.
A másik veszélyforrást a kultúrháború jelenti. Az etnikai és vallási konfliktusok nyomán véres lokális háborúkba fullad a modernitás.
Közismert tény továbbá, hogy elegendõ eszközünk van önmagunk, az emberiség elpusztítására. A következõ veszély, hogy nem vesszük komolyan az ökológiai problémákat és folytatjuk a természet kizsákmányolását egy olyan pontig, ahonnan már nincs visszaút.
Egy további veszélyzónának látom az emberek tökéletesen inautentikus viszonyát az élethez. Amerikában élek, ahol napról-napra tapasztalom az élettel, a halállal, a szerelemmel és az érzelmekkel kapcsolatos inautentikus viszonyt. A halálról nem lehet beszélni; mintha egyáltalán nem létezne. Az emberek abból indulnak ki, hogy örökké fiatalok maradnak. Szégyen megöregedni. Operáltatják magukat, az arcukat, a testüket. Szerintem a biopolitika ebbõl nõ ki. Egyrészt nem akarjuk magunkat természeti lénynek tekinteni, másrészt biológiai lényünkkel azonosulunk. Csak nõk vagyunk, csak az a fontos, hogy gyereket szülünk; semmi sem köt össze a férfiakkal, más az episztemológiánk - ahogy a radikális feministák szokták volt mondani.
Félelmetes a szellemiség elsorvadása, az érzelmi szótárnak az elszegényedése. Félelmetes az erotikus szótár elszegényedése is. További problémát jelent a tömegmédium befolyása. Nem a televízió puszta létére gondolok, hanem arra, amit ebben adnak: a tömegkultúrát. Továbbá azt is, hogy jobbra termett értelmiségiek nem veszik észre, hogy maguk alatt vágják a fát, amikor azt állítják, hogy helytelen megkülönböztetni a magaskultúrát a nem magas kultúrától. Kétfajta univerzális kultúra létezik: a magaskultúra és a tömegkultúra. Sajnos az, amit népi kultúrának nevezünk, beleértve a dzsesszt, a népdalt és egyebeket - ezek nem univerzális kultúrák. Ezek gyönyörû, izgalmas lokális kultúrák, melyek nem terjednek el az egész világon. Csak Shakespeare és a Dallas univerzális kultúra. Ezt a világon mindenütt, Fokföldtõl Szingapurig, Balitól Budapestig megértik. Ha pedig nincs Shakespeare, akkor csak Dallas van. Nem jazz van, nem népdal van, hanem Dallas van. Ezt az értelmiség nem érti meg ebben a pillanatban, és ebben veszélyt látok. Olyan világban élünk, ahol nincs Nagy Elbeszélés és nincsenek nagy eszmék sem. A nagy eszmék nagyon picurka eszmékké lettek szétdarabolva. Ha ez így marad, és minden nagy eszme el fog tûnni a nagy elbeszéléssel együtt, akkor egy idõ múlva az emberek megint kiéheznek majd a nagy eszmékre. És egyáltalán nem bizonyos, hogy nem fogják megint kitalálni a totális társadalmat. Mert nem élhetünk eszmék nélkül, aprópénzre váltott pindurka eszmék közepette. És nincs a világon olyan Dallas, amelyik helyettesíthetné számunkra az élet értelmét.

-Hogyan látja Magyarország kilátásait?

Szerintem a központi kérdés az oktatás kérdése. Az a reményem, hogy ezt a problémát jól fogjuk kezelni. Másutt, például Amerikában rosszul kezelik. Ugyanis azt hiszik, hogy az iskola arra való, hogy a gyerekek ne szenvedjenek és keveset tanuljanak. Ez egy gonosz elv, mert hátrányt okoz a legszegényebbeknek. A jómódú és tanult szülõ gyereke otthon is meg fogja kapni a mûveltséget, el fog járni színházba, a legjobb könyveket fogja olvasni és komputeren tanulja a matematikát. A szegény szülõ gyermeke azonban sehol sem fogja megtanulni és vesztesként fog indulni az életben. Ez történik a mai Amerikában. Ennek nem szabad Magyarországon megtörténnie. Csak akkor nem történik meg, ha a legjobb erõket összpontosítják az általános iskolákban, vidéken és falvakban egyaránt. Ha komoly a tanterv és nem arra koncentrálnak, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában. Fontos persze ez is, de nem annyira, mint azt egy idõben hitték. Az a fontos, hogy megkapja a lehetõséget arra, hogy egy modern társadalomban azzá válhasson, amire tehetsége van. Hiszen ennél többre nem törekszünk ma, nincsen utópikus képünk; nem hisszük, hogy mindenki meg fogja találni a maga számítását, de legalább a lehetõséget meg kell kapnia. A startegyenlõség esélye ez, amely persze nem a bölcsõben kezdõdik, de az egyenlõtlenségeket társadalmi erõfeszítéssel ki kell egyensúlyozni. Ennek minden mással szemben abszolút prioritást adnék. Itt a felelõsség kérdése merül fel; a felelõsségünk a jövõ generációjáért. Ez a felelõsség a jövõ iránti felelõsség egyik alapvetõ kérdése.

1994