Galántai Zoltán

(*1964) tudomány- és technikatörténész, író. A Budapesti Mûszaki Egyetem tanára. A Delta címû tudományos-ismeretterjesztô tévémûsor föszerkesztôje. Gödöllõn él.

Fôbb mûvei:
-(Pseudo-Stifter, Adalbert álnéven): Nyárutó (regény) Bp., 1991.
-Ôszbirodalom (novellák) Bp., 1992.
-Marscsatornák, angyalok, földönkívüliek. A földönkívüli élet kutatásának
kultúrtörténete. Bp., 1996.
-Légy boldog az Interneten (társszerzôvel) Bp., 1995, 1996.
-A csapkodószárnyas repülôgépek története. Bp., 1997.
-Élettudományok az Interneten. Bp., 1997.
-(W. Hamilton Green álnéven): Mars 1910 (science fiction) Bp., 1997.
-(W. Hamilton Green álnéven): Abyss (science fiction) Bp., 1997.
-A nagy adatrablás. A vírusírtók és a komputerkalózok világáról. Bp., 1998.

- A számítógép a környezetünknek szinte már "természetes" része, de ez csak nem régóta ilyen magától értetõdõ. Honnan kezdõdött és hogyan alakult ez a történet?

- Neumann János, a számítástechnika egyik megalapítója, az 1940-es években még az elektromos komputereket is úgy tesztelte, hogy elkezdett fejben számolni, és akkor ítélte jónak a gépet, ha az gyorsabban számolt, mint õ. Ez volt az elsõ fázis, amikor hatalmas "ferritmagos" számítógépek, afféle komputer-dinoszauroszok uralták a földet. Az 1970-es években aztán néhány embernek eszébe jutott, hogy netán otthon is használhatna számítógépet, nem csak a munkahelyén. Ekkor jelentek meg a személyi számítógépek. Ezekbe már viszonylag egyszerûen lehetett bevinni az adatokat, könnyebb volt a használatuk, és több dologra is alkalmasak voltak, például játszani lehetett velük. A játék kezdetektõl fogva az egyik motorja volt a számítógép elterjedésének.
Ami a szoftvertörténetet illeti, induljunk el a garázstól. Amikor még csak számítástechnikusok használták a komputereket, nekik bonyolult, nehezen megtanulható, "fapados" operációs rendszer is megfelelt. Késõbb a tömeges elterjedéssel párhuzamosan ezen is változtatni kellett. Nem várható el egy 13 éves diáktól vagy egy 70 éves nagymamától, hogy bonyolult trükköket és 50 betûbõl álló, teljesen értelmetlennek tûnõ karaktersorozatokat megtanuljon csak azért, hogy képes legyen megírni egy levelet. Eredetileg - még a hetvenes évek elején - a Xerox Kutatóintézetében vetõdött fel az ötlet, hogy grafikussá kellene tenni az egész fölhasználói területet. Tekintsük úgy, hogy a számítógép ablak, amin keresztül egy íróasztalra látunk, azon mappák vannak, a mappákba különbözõ dolgokat tudunk pakolni. Ezt a metaforát tehát a Xerox alkalmazta elsõként a világon, maga a gép azonban rettenetesen drága volt, nagy, nehézkes és lassú.
A következõ lépés az Apple cég híres Macintosh gyártmánya, a számítógép, amely már ügyesebb volt, szellemesebb és szebb. Amikor elkezdték az új komputerüket fejleszteni, ellátogattak a Xeroxba, és megnézték ezt a bizonyos grafikus felületû számítógépet. A homlokukra csaptak, mondván: ez kell nekünk! - és megszületett az elsõ, kereskedelmi forgalomba kerülõ, grafikus felhasználói felületû számítógép, ez a Liza nevet viselte A nagy ár miatt belebuktak a vállalkozásba, és ezek után hozták létre az elsõ Macintosht, amelyet némi malíciával a Lisa lebutított változatának nevezhetnénk.
A legérdekesebb az hogy, a Macintoshnak egészen elképesztõ elvei voltak. Úgy gondolták, hogy a számítógép jobbá teheti a világot, sõt jobbá is kell tennie, következésképp olyan gépet kell csinálni, amely mindenki számára hozzáférhetõ. Erre szolgál az egész grafikus felhasználói felület. Ami pedig jó, annak szépnek is kell lennie. Például amikor az elsõ Macintosht kinyitották, a projekt egyik vezetõje, Steve Jobs belenézett, és azt mondta: ezek a nyomtatott áramkörök itt csúnyák, ezeket tessék áttervezni, mert egy számítógépen belül nem lehet semmi csúnya.
Rettenetesen elitista elveket vallottak, például nem voltak hajlandók senkinek megengedni, hogy másolatokat csináljon az õ gépükbõl, mondván, hogy ez a minõség rovására menne. Ennek következménye, hogy ez a valóban nagyon jó minõségû számítógép, amely alkalmas volt arra, hogy szinte bárki használja, nem tudott igazán elterjedni. Ott volt ugyanis a másik vonal, az úgynevezett PC, tehát a személyi számítógép, jobbára ez uralja ma az asztalunkat. Leegyszerûsítve a történetet, az IBM gyártott egy személyi számítógépet, amelyet el is keresztelt PC-nek, tehát Personnal Computernek, piacra dobta, s ezt azután elkezdték klónozni. Pillanatokon belül hatalmas piac jött létre. A Macintosh egyébként mindig büszkén hangoztatta, hogy jobb kalóznak lenni, mint csatlakozni a királyi flottához. Ezt tökélyre is vitték, ma legfeljebb pár százalékos részesedésük van a számítógéppiacon.
Idõvel a PC-piacon is rájöttek arra, hogy könnyebbé kell tenni a felhasználók életét. Bill Gates ötlete volt, hogy az egyszerû használat ígéretével sokkal jobban el lehet adni a számítógépeket, illetve a számítógépeken lévõ szoftvereket. A Macintoshhoz hasonlóan õ is grafikusfelület készített, amelyen ikonok vannak. Alapelve viszont teljesen más: Bill Gates ugyanis, mint ez könyvébõl, a Mûködik a digitális idegrendszer címû "remekmûbõl" is kiderül, alapvetõen üzletnek tartotta a számítástechnikát. A számítógépnek, illetve a szoftvernek nem a világ jobbá tétele a feladata, hanem el kell adni a szoftvert. Tehát ha megfelelõ menedzsment áll mögötte, el lehet érni, hogy az emberek érdeklõdése fölébredjen az illetõ szoftver iránt, így a minõség, ha nem is közömbös, de mindenképpen másodlagos. Bill Gates digitális idegrendszerrõl beszél, én némi rosszindulattal azt mondhatnám, hogy digitális sikerült alkotnia, amellyel egyszerûen letarolta a piacot.

- Úgy tunik, hogy ennek a kaszálógépnek a képességei végesek.

- Miután megjelent a Windows 95, a személyi számítógép fölhasználóinak 90-95 százaléka ezt kezdte használni. Mindenki úgy gondolta, késõbb majd kijön a Windows 98, a Windows 2000 stb. - Bill Gates világuralma megrendíthetetlen. Igen ám, csakhogy közben két dolog történt. Egyrészt az a módszer, amelyet a Windows-programozók alkalmaznak, és amely elvileg abszolút nem érdekli a felhasználót, úgy tûnik, hosszú távon nem folytatható. Ugyanis a Microsoft úgynevezett monolitikus programokat ír. A monolitikus program azt jelenti, hogy itt kezdõdik a program, és itt ér véget, szépen folyamatosan írjuk, mint egy regényt. Ez a Windows 2000 esetében 40 millió sornyi programot jelent. Mármost belegondolni is rossz, hogy 40 millió sornyi programban hány hiba lehet. Az általam ismert becslések szerint 40 ezer… Ez azt eredményezi, hogy elvesznek az adatok, lefagy a számítógép, és még sok minden mást. Az alternatív megoldás az úgynevezett moduláris program: megírunk egy programdarabkát, aztán írunk egy másikat, és a kettõt, akár a legót, szépen összeillesztjük. Ha az egyik blokkban akad egy hiba, akkor azt kivesszük és kicseréljük. Ez a moduláris programozás a Windows jelenleg egyetlen komolynak számító vetélytársára, a Linuxra jellemzõ. A Linux az UNIX nevezetû operációs rendszerbõl nõtt ki.
Linuls Torvalds, aki ma a nyílt forráskódú mozgalom egyik legelismertebb képviselõje, finn diákként a '90-es évek elején nyílt forráskódú programot írt. Ez azt jelenti, hogy az ember nemcsak a szoftvert kapja meg, hanem mellé magát a programot is, olvasható formában. Tehát bárki megnézheti, hogyan mûködik a program, és belenyúlhat. A Windows esetében ezzel "szerzõi jogokat" sértenénk. A szabad forráskód lehetõvé tette, hogy sokan nekilássanak a Linux fejlesztésének. Ezen a ponton a moduláris programozás nagyon célszerûnek bizonyult. A felhasználók mindegyike megoldotta a maga problémáit, és a megoldást utóbb közzétette a hálón. Ez amolyan zárt játék volt, a programozók jól elszórakoztak vele. A kilencvenes évek közepén azonban a Linux a nyilvánosság elé lépett: alakult egy-két cég, mely úgy gondolta, hogy a Linuxszal fog foglalkozni, és minimális hasznot is csinál belõle. Ez a minimális haszon ma 100 millió dollárban mérhetõ.
1999 elején nagy elõrelépés történt. Úgy tûnik, hogy mind üzleti szinten, mind a felhasználók körében sokaknak elegük lett a Windowsból, részben a monolitikus programozás miatt, részben érzelmi okokból. Továbbá a Linuxnak, épp mivel rengetegen fejlesztik, olyan támogatása van, mint egyetlen más operációs rendszernek sem. Ráadásul hihetetlen nagy elõnye - a Windowszal és a többi operációs rendszerrel szemben -, hogy nem nagyon van benne vírus.

- Mióta léteznek vírusok?

- Az elsõ "hivatalos" vírus 1983. november 3-án jelent meg, és eredetileg Fred Cohen számítógépes szakember írta, aki analógiaként a biológiai vírus fogalmát használta. Kezdetben csak amolyan tréfás vírusok léteztek, eljátszottak egy kis dallamot, megjelentettek egy képecskét a számítógép képernyõjén. Aztán jöttek a romboló vírusok a nyolcvanas évek végétõl, majd körülbelül 1995-tõl megjelentek az úgynevezett makrovírusok. Ez utóbbiak a nekik kipécézett fájlokban, tehát némely szövegben képesek terjedni, és mivel rengeteg gépen fut ugyanaz a szövegszerkesztõ, kiválóan terjednek is. Ráadásul a makrovírusok mutálódhatnak: elveszítenek magukból egy darabot, és kicsit megváltozik a tulajdonságuk. Elõfordul, hogy két makrovírus összetalálkozik, és egymásból különbözõ darabokat átvesznek. Ezt a szakértõk "szexnek" nevezik. Van olyan makrovírus, amelyik eredetileg egy volt, most ennek a "géncserének" köszönhetõen hetvenféle változata kering. De akad olyan is, amelyik egyszerûen egy vírusirtó programból vett át részeket, és azokat szépen bedolgozta magába.
A számítástechnika legnagyobb problémája manapság a felelõsség kérdése. Ha az ember beül egy autóba, megy vele öt kilométert, majd fölrobban a benzintank és az illetõ meghal, akkor a biztosító fizet, a gyártót beperelik stb. Ehhez képest a számítástechnikában mi történik? Maximum káromkodunk egy jót, és mindenki a vállát vonogatja. Ma bárki nekiállhat felhasználói szoftvert gyártani, elkezdheti árulni, legfeljebb nem mûködik. Becslések szerint a számítástechnika legkésõbb 2010-re gyakorlatilag az élet minden területén jelen lesz. Akkor pedig nyilván nem engedhetõ meg, hogy megbízhatatlan és ka tasztrófákat okozó szoftverek fussanak.

- Létezik-e - a vírusok evolúciójához hasonlóan - a programok valamiféle belsõ evolúciója?

- Figyelemre méltó különbség van a programok és az élõ szervezet ellenálló-képessége, stabilitása között. Az egyik korai Mariner-ûrszonda felrobbant, mert a programozó egyetlen karaktert elírt. Ha a szervezetünk így mûködne, akkor egy enyhe nátha is végezne velünk - de szerencsére nem így mûködik. Ezért gondolt arra többek között Daniel Hillis számítógépes szakember még a nyolcvanas években, hogy valamiféle "evolúciós" módszereket kellene alkalmazni, mint ahogyan az élõ szervezet is az evolúció hatására jött létre. Õ egy olyan programot csinált, ahol egy maghatározott probléma megoldásáért kezdetben számos primitív és véletlenszerûen kiválasztott programocska versengett, és mindig csak a legjobbak "élhettek" tovább. Pillanatokon belül egy, a szokásosnál ugyan valamivel nagyobb és redundánsabb, ám az élõ szervezethez hasonlóan meglepõen rugalmas és hibatûrõ program jött létre. Vannak, akik úgy vélik, hogy a jövõben nem annyira írni, mint inkább tenyészteni fogjuk a programjainkat, és ez szerintem is valószínûnek látszik.

- Az infoháború volt az 1998-as Ars Electronica témája. Mi történik manapság ezen a hadszíntéren?

- Eredetileg az egész számítástechnika a katonai alkalmazásokból nõtt ki. Mivel a hadiipar a virtuális valóság egyik legnagyobb fejlesztõje és alkalmazója, meghatározó szerepe a jövõben is megmarad. Ennél is fontosabb, hogy a modern számítástechnika alkalmazása megváltoztatja az erõviszonyokat: egy kis országnak nincsen esélye arra, hogy olyan hadászati potenciált vonultasson föl, mint például az amerikaiak, viszont egy megfelelõ képzettségû szakember egy nem különösebben jó számítógéppel képes rá, hogy betörjön a Pentagon néhány számítógépébe, és ott komoly károkat okozzon.
Ahogy az információs háborúban el fognak mosódni a határok a kis és a nagy országok között, adott esetben a háború és a béke között sem lehet majd éles határvonalat húzni. Egy klasszikus háborúban nem lehet nem észrevenni, hogy egy várost bombáznak. Mármost ha egy ország bankrendszerét a hálózaton keresztül szétverik, annak ugyanolyanvagy még katasztrofálisabb következményei lehetnek, azzal a különbséggel, hogy az illetõ ország nem föltétlenül fogja észrevenni, hogy megtámadták.
Az amerikai védelmi minisztérium gondolkozik azon, hogy egyszerûen leválasztja a szervereit az Internetrõl, mert megelégelte támadásokat, amelyeknek földerített száma évenként 250 ezer. Ennek hosszú távú jelentõsége lesz az átlagfölhasználó számára is, mert a fenyegetésnek megfelelõen Amerika amolyan rendõri szerepben óhajt föllépni: egyszerûen az orrára akar csapni mindenkinek, aki fenyegetheti a hálózatot.
A számítástechnikai biztonság szakemberei szerint viszont nem az a megoldás, hogy 65 millió dollárból épüljön egy minisztérium, amelyik majd rendõrségként ellenõrzi, ki mit ír az e-mailjébe, hanem olyan rendszereket kell építeni, amelyek megbízhatók. Egyszerûen azért, mert a védelmi rendszerekbe mindmáig nagyon egyszerû betörni: vannak olyan levelezõlisták az Interneten, ahol a rendszergazdák okulására mindig közzéteszik a legújabban fölfedezett, egyébként nagyon primitív védelmi hibákat. És az ember egyszerûen elolvassa, hogy mondjuk egy adott típusú szerver adott konfigurációja esetén belépek a helyre, beírom azt, hogy "Jó napot, világ!", és attól összeomlik a rendszer. Mindössze azt kell pontosan tudni, hol olvasgassuk ezeket a listákat.

- A hálózat fejlõdésével nemcsak katonai ellenõrzésének, hanem társadalmi szabályozásának igénye is fölmerült.

- Kétféle álláspont létezik. Az egyik szerint hagyjuk szabadon fejlõdni a dolgokat, hiszen, mint általában az emberi társadalomban, egy idõ után itt is kialakulnak a törvények, létrejön a rend. A másik szerint nem engedhetõ meg, hogy az Internetet rossz célokra használják föl. Akik ezt mondják, valószínûleg több dolgot nem tudnak. Egyfelõl az Internetnek nagyjából a 95-99 százaléka szemét: teljesen értéktelen információk, hihetetlen mennyiségben. Nekem vannak kedvenc oldalaim, az egyikrõl például megtudhatjuk, hogyan vágjuk le gyerekünk haját. Nos: "Ne körömollóval, mert az kicsorbul... "
Aki azzal akar érvelni, hogy az Internet segíti mondjuk a bombagyártás elterjedését, és ezért szigorú központi szabályozásra volna szükség, az teljesen hibásan fogja fel az egész Internet természetét. Ha azt mondjuk, hogy az Internet végsõ soron kitágítása annak, ami a mindennapi életben történik, gondoljuk el egy pillanatra a saját életünket úgy, hogy minden sarkon áll egy rendõr, a zsebemben pedig van egy berendezés, amely ellenõrzi, hogy hányat ver a szívem, melyik pillanatban mit csinálok stb. Ekkor nagyjából megkapjuk azokat a grandiózus terveket, amelyek megszabnák, hogy mondjuk a cyber-terrorizmus és hasonlók kivédésére mi mindent kell központilag ellenõrizni az Interneten: az elektronikus levelezést, a hangpostát, a weblapokat… meg másokat is, és ez már nem az Internet - a mobiltelefon-forgalmat, a rendes telefonforgalmat, a fax- és a telexforgalmat. Léteznek olyan cégek, melyek többé-kevésbé ezen a területen ténykednek. Például az Echelon 1948 óta foglalkozik - eredetileg az öt nagy angolszász állam összefogásából - kémkedéssel. Eredetileg természetesen a vasfüggöny mögé irányult ez a kémkedés. Ha viszont már megszûnt a vasfüggöny, akkor az ember tud kémkedni a saját országában is, ennek semmi akadálya nincsen. Arról nem is beszélve, hogy itt megint utalhatunk az új cyber-háborús doktrínára, mely szerint megszûnik a különbség a béke és a háború között. Azt is mondhatnám, hogy megszûnik a különbség az állampolgár és az ellenség között is. Aki egy ilyen rendszert üzemeltet, az nyugodtan tekinthet úgy az állampolgárra, mint potenciális ellenségre: hátha egy bombát fog letölteni, vagy ne adj' Isten, a Playboy pornóit nézegeti mindennap.
Akadnak természetesen szószólói ennek a totális ellenõrzésnek: egyrészt a totális diktatúrák, másrészt például Bill Gates, a Microsoft alapítója és valamikori feje. A dolog két szempontból is el van hibázva. Egyrészt, én úgy gondolom, legyen valamilyen szinten joga az embernek eldönteni, hogy a teljes kontrollt választja, ami föltehetõen valamilyen biztonságot is nyújt, vagy pedig hajlandó az úgynevezett szabadságért kockázatot vállalni. Másrészt, technikailag nem lehet kijátszhatatlan rendszert csinálni. Már 1983-ban bebizonyították, hogy nem lehet olyan vírusirtót írni, amelyik képes az összes elképzelhetõ vírust kiirtani, hasonlóképpen nem lehet olyan rendszert csinálni, amelyik képes az összes lehetséges támadást kiszûrni.
A hatalommal, ha egy ilyen szintû szervezet kezébe kerül, kiválóan vissza lehet élni. Tehát részben erre megy ki a játék. Az Echelon vagy ennek egy 1991 óta fejlesztett EU?beli verziója, az ENFOPOL hasonló okokra - bomba, kábítószer stb. - hivatkozva azt tervezi, hogy mindent ellenõrizni fog. Ha pedig mindent ellenõriz, az egyebek mellett kiváló ipari kémkedést is lehetõvé tesz. Tehát abban a pillanatban a szó legszorosabb értelmében dollármilliárdokról van szó. Arról nem is beszélve, hogy politikailag ugyancsak remekül ki lehet aknázni az ilyen lehetõségeket.
Az egész ellenõrzés-történetet tovább színezi a titkosítás, mely általában az elektronikus levéllel, illetve most már mindenféle adat küldésével és forrásával kapcsolatban szokott fölmerülni. A megoldás tehát valószínûleg nem az, hogy állami szervek és hivatalok eldöntik, mit szabad és mit nem, hanem az, hogy maguk az Internethasználók alakítanak ki olyan szabályokat, amelyekhez tartani fogják magukat. A törvények rendszerint olyanok, hogy nem lehet a segítségükkel meggátolni mondjuk egy bombarecepteket közlõ weblap fenntartását - és valószínûleg nem is kell. Az éppen elég, ha a weblapnak helyet adó Internetszolgáltató a felhasználók nagy többségével egyetértésben úgy dönt, hogy az ilyesmi megengedhetetlen, és eltávolítja a kérdéses információkat. Jobb esetben az utcák sem azért biztonságosak, mert minden sarkon ott áll a rendõr, hanem azért, mert a járókelõk is meg vannak róla gyõzõdve, hogy mi engedhetõ még a szabadságjogok nevében, és mi nem.

- Más médiumokhoz képest miért jelent itt problémát a titkosítás?

- A helyzet annyival bonyolultabb, hogy lévén szó az Internetrõl, egyáltalán nem olyan biztonságosak ezek a titkosítások, mint ahogyan szeretnénk vagy nem szeretnénk. Egyrészt természetesen a különbözõ állami szervek mindig is olyan titkosításról álmodtak, ahová nekik van egy rejtekajtajuk, és megígérik, hogy csak abban az esetben veszi igénybe az FBI ügynöke a kulcsot, amikor erre oka is van. A helyzet annyiban változott, hogy ma már korántsem lehet abszolút biztos kódokról beszélni, és úgy tûnik, a kód feltörésének hatalma bizonyos értelemben kikerül a nagy cégek kezébõl. Régebben, ha például az FBI föl akart törni egy kódot, akkor vett egy hatalmas csodaszámítógépet, amelyen sok-sok idõ alatt lefuttatott egy hatalmas és rendkívül gyors programot - aztán vagy sikerült feltörni a kódot vagy nem.
Vagyis egy átlagos kód számomra föltörhetetlen volt, én úgyse akartam föltörni, viszont ha egy nagy cég föl akarta törni, akkor ezt esetleg meg is tehette. Az Internet radikálisan új helyzetet teremtett: ez az úgynevezett metacomputing, tehát metaszámítógépesítés. Az elv azon alapul, hogy egy kódot nagyon nagy számú próbálkozással lehet föltörni, tehát ha nincs szuperszámítógépünk, akkor használjunk mondjuk 200 ezer darab közönséges gépet. Föltesszük a kódot egy helyre az Interneten, amit föl kell törni, itt van a titkosított szöveg, és aki csak ellátogat erre a helyre, kap egy kis programot, amit letölthet a saját számítógépére. Ez a kis programocska azután elkezdi próbálgatni az õ, meg a többi 200 ezer, a programot letöltõ ember gépén a kód megfejtését. Tehát tulajdonképpen 200 ezer ember gépébõl létrejön egy szuperszámítógép, amely az eddigi tapasztalatok szerint valóban nagyon gyorsan és nagyon könnyen tud olyan kódokat megfejteni, melyekrõl azt mondták, nagyjából öt év alatt lehet feltörni, amikorra úgyis elavul az egész. Na erre aztán az FBI?nak végképp nincs meg technikailag a hatalma. Nem hinném, hogy az FBI úgy fog megfejteni egy titkos üzenetet, hogy kiteszi az Internetre, és odaírja: "az FBI ezúton kéri az állampolgárok segítségét ennek a nagyon gyanús e-mailnek a feltöréséhez". Arról már nem is beszélve, hogy a metacomputing olyan számítások elvégzését teszi lehetõvé, amelyeket eddig egyszerûen nem lehetett megcsinálni.

- Milyen jövõ sejlik föl a hálózat körül?

- 1999 derekán a Földön 147 millió Internet-fölhasználót tartottak számon, de ez nem olyan nagyon sok például ahhoz képest, hogy a mobiltelefonok száma állítólag fél milliárd körül mozgott. Ennek ellenére várhatóan jónéhány olyan tevékenység, amely jól illik az Internethez, Internetessé fog válni. Valószínûleg olyan rohamosan fog esni a számítógép-alkatrészek ára, hogy 2010 körül a mikroprocesszor, amely ma egy számítógép lelke, és 10-20 ezer forintba kerül, a szó szoros értemében pár forintot fog érni. Tehát érdemes lesz mindenhova beépíteni, és ha már mindenütt ott van, akkor hálózatba is kötik a processzorokat. Az Internet nem az lesz a lényege, ami ma, és nem is Internetnek fogják nevezni. A hálózat jelen lesz a lakásokban, az utcákon, az autókban és egyéb helyeken, egymás elemeivel is kommunikálni fog, és természetesen az emberekkel is. Ezek ugyan egyszerû, és éppen ezért mosolyra késztetõ elképzelések, de jelzem, hogy technikailag már kezdik megvalósítani. Például az angolok most dobtak piacra egy intelligens szemetesvödröt. Amikor az ember kidobja az élelmiszer csomagolóanyagát, melyen rajta van a termékkód, a szemetesvödör leolvassa ezt a kódot, és följegyzi, hogy elfogyott a tészta vagy elfogyott a paradicsommártás. Ha annak megfelelõen van összekötve a rendszer, akkor az illetõ kereskedõtõl meg is rendeli, aki aztán odahozza az ajtó elé a terméket.

- Az Internet a felhasználókat tekintve egyelõre inkább az elit eszközének tûnik.

- Amerikában körülbelül a háztartások ötven százalékában van számítógép, és ezeknek 37 százaléka van a világhálóra kapcsolva. Magyarországon becslések szerint 500 és 800 ezer közötti az Internet-fölhasználók száma, abban viszont az eltérõ becslések ellenére mindenki egyetért, hogy aki ma Magyarországon Internetet használ, az az átlagbérnél többet keres; ilyen értelemben nem lehet azt mondani, hogy a háló a közeljövõben mindenki hétköznapjaihoz hozzátartozik majd. Az Internet esetében természetesen szó sincs demokráciáról. Szokás arra hivatkozni, hogy az igen olcsó mikroelektronikai technika következtében mindenki számára hozzáférhetõvé válik. Mindeközben csak a világ felérõl, vagy inkább a háromnegyedérõl felejtkezünk el, azokról, akik egyrészt még nem bonyolítottak le egyetlen telefonhívást sem, másrészt 2005-ben, 2010-ben, vagy 2020-ban nem az lesz a legfõbb gondjuk, hogy föllépjenek az Internetre, hanem hogy ne haljanak éhen.

1999