Fõbb mûvei:
-A színeváltozás. Bp., 1982.
-Észjárások és formák. Bp., 1985.
-A látvány és a szavak. Bp., 1987.
-A másik színház. Bp., 1989.
-Hiába: valóság. Bp., 1989.
-Szabadban. Bp., 1993.
-Majdnem és talán. Bp., 1995.
-A bolgár kalauz. Bp., 1996.
-Nádas Péter. Bp., 1997.

-Életed meghatározó eleme a zene. Miért?

-A zene a legfontosabb dolgok közé tartozik az életemben, szerelem és házasság egyszerre. Azt hiszem, itt nem a személyességrõl van szó, hanem tõlem függetlenül ez az erõsebb létnek a közelsége. Mert a zenében mindig azt csodálom, tanulom és figyelem, hogy a legértelmesebb gondolatok a világon nem az írott mondatokban, hanem a hangok összekapcsolásából adódó zenei mondatokban mutatkoznak meg. Ennél értelmesebbet nem ismerek. Nekem ez a hihetetlenül strukturált hallásélmény - a bibliai bölcs, amikor mondja: "a hit hallásból van"-, ami a jó zenében van, kinyilatkoztatásszerû az ember sorsáról anélkül, hogy szavak mondanák a gondolatot. Azért olyan értelmesek ezek a zenei mondatok, beszédek és beszélgetések, mert hírt adnak a Bárány világos rejtélyérõl, arról, amit úgy fogalmaznak már a legrégibb filozófiában, hogy individuum est ineffabile, az individuum kimondhatatlan. Az individuum kimondhatatlanságának a zenei idõbe való szervezése ez úgy, hogy ez a néma jelenlét nagyon is része, motívuma a mûnek, a hangzásnak. Bachnál halljuk ezt nyilvánvalóan, miközben elképzelhetetlenül kötött, és azon belül mégis szabadon lüktet. Ez a lüktetés a zene közegén belül beszél az ember idejérõl, amely sohasem az elszigetelt monológ, hanem a szólás, a hangzás ideje. Bach egy levélben írja, azért szereti azt a sok, bonyolult szerkezeti megkötést, amit alkalmaz, és a rendkívül sok szabállyal agyonterhelt kompozíciós munkát, mert ezeknek a megkötöttségeknek a figyelembevétele: felszabadító, tehermentesítõ, és ezen belül aztán õ végtelen szabadnak érzi képzeletét, alkotóerejét.
A zene szabadabb, mint az irodalom, annak ellenére, hogy technikai kötöttségei minden mûvészetét fölülmúlják. A zene a hangzó idõ szabad kifejezésének mûvészete, törvényhozás, de minden kényszer, elnyomás nélkül. Hogy lehetséges ez? Ez a paradoxon az emberrõl is szól, és ezért a nagy magányzenék nem az õrült magány, hanem az emberhez méltó magány nagyon is társas-beszédes zenéi. Ilyenek a Mozart-hangversenyek vagy a Beethoven-szonáták lassú tételei, amelyek hangvételüket tekintve semmiben sem különböznek egy Bartók-zongoraverseny lassú tételétõl. Ezek mindig az éjszaka zenéi: az áhítatnak és a félelemnek és a belsõ beszédnek a zenei megfogalmazásai, nyilvánvalóan hallod ott a titkokat, de ki nem mondhatod õket. Ezt a konstruktív ellentmondást megbûvölve tudja szemlélni az ember egész életében. Minél beszédszerûbb a zene anyagában, számomra annál jobb. De ez nem verbalizálható beszédet jelent, nem verbális szöveget, de szöveget. Ugyanakkor van a zenének - és ezt Mozartnál érzi az ember örökérvényûen fogalmazva - egy olyanfajta démonikus, fantasztikusan sötét, éjszakai aspektusa, az érzékisége, a közvetlenség hatalma, amit összefoglalóan Don Giovanninak lehetne nevezni. Itt megtapasztaljuk az emberi létezésnek az artikulálatlan, ráció és szó elõtti rétegét, amit örömteli, õrjítõ, felnövesztõ és fájdalmas szenvedésnek, az élvezet panaszának és drámájának lehet nevezni. Az örömkiáltás és a jajszó a legõsibb emberi kifejezés, és ez az elsõdlegesen expresszív vonása a zenének a lehetõ legmagasabb értelemben kulturáláson megy keresztül Mozartnál anélkül, hogy erejét vesztené. Ez létünk legközepébe, tehát a vágyakozó kéréshez és a panaszkodó fájdalomhoz visz, ami mindenek elõtt van. A zene ugyanakkor tele van beszélgetéssel, párbeszéddel, küzdelemmel, játékkal. A zene nemcsak beszédszerû, hanem alapjaiban színházias is. Van egy kimondatlan konszenzus a mai európai kultúrában: önmegfogalmazásunk csúcsa Wolfgang Amadeus Mozart. Azt hiszem, ez igaz, inkább az a meglepõ, hogy ebben tényleg mindenki megegyezik. Ezt nem azért mondom, mert ez a szörnyûséges, ízléstelen Mozart-év van, hanem Mozart tényleg a Nyugat zenéje, és a Nyugat most, a 2000. évhez közel, talányos órában, ezt valahogy jól érzékeli. Mi magunk vagyunk õbenne, s ezáltal találkozunk csak igazán önmagunkkal és a többiekkel.

-A mûvészet határvonalai átrendezõdnek. Te hogyan értelmezed ezt?

-Úgy gondolom, szemben a 19. század egyes filozófusaival, hogy nemhogy véget ért volna a mûvészi korszak, hanem igazán abban a szituációban következik el, amit Vízöntõ kornak neveznek, s amiben a játék, hosszú elkanyarodások és ellenerõk után, újra emancipálódik. A játék az emberi életben, a társadalom önszemléletében, a munkában ezer módon emancipálódik. Az, hogy játékszabályok között élünk, az, hogy bizonyos konszenzusra és bizonyos konvenciókra, megállapodásokra és keretekre van szükség, hogy életben maradjunk, ahhoz a játék fogalmát kell emancipálni. Ugyanakkor a mûvészet fogalma is teljesen átalakul. A mûvészet évszázadokon keresztül klasszicizáló vagy utópikus, vagy avantgárd volt, de eléggé az elithez kötõdött. Egy tömegtársadalom körülményei között fellépõ tömegmûvészet mennyiségben és tulajdonképpen adagolási intenzitásban is messze felülmúlja a régi értelemben vett magas mûvészetet. Ezzel szemben nem lehet elzárkózó, konzervatív magatartást szembeszegezni. Ízlésünket folyton provokálja a mûvészet valósága. A tömegmûvészet már régóta nagy, átalakító hatást gyakorol a mûvészetre. A tömegmûvészetben a játék újfajta, a gyermeki csodálkozásnak megfelelõ lehetõségei vannak meg, ezeket újra kell értelmezni. Úgy gondolom, hogy a jövõ felé forduló tekintet akkor felel meg a pontosság követelményének, ha a nagyon régire is ráirányul. Tehát egy nagyon-nagyon elmúltban, régiben, ez esetben a játék erejében talál meg bizonyos választöredékeket a jövõre nézve. Ez az elõre- és hátratekintõ figyelem az, ami ennek a kultúrának a mozgását kifejezi. Fogalmam sincs, hogyan lesz, de érzem, hogy nagyon érdekes mozgásban van az egész. A határok fellazulása és a határoknak az elmosódottsága már látható. Az, hogy például ennek a kultúrának az átváltozása nem független az igazán fontos, globális problémáktól. Ezért nem a kárpótlás, a iustitia meg egyebek jelentik a kor kérdéseit, hanem az igazán fontos globális kérdések, amelyek a magyar társadalom dilemmái is. Gondolok itt az ökológiai válságra, az Észak–Dél (esetünkben a keleti menekültek) feszültségére, vagy a szegénységre és az akkulturációra. Mindezek nem gyõzhetõk le pusztán gazdaságtechnikai módon, s így nem racionalizálhatók nyilvánvalóan és hiánytalanul; sejtelmessé teszik az ezredfordulót, nem okkult-obskurus értelemben, hanem az átfogó tartalmakra irányuló új kérdezésmód és beszélgetés értelmében. Újra van sors, még ha kaotikus látványt nyújt is.
Az Észak-Dél problémája visszavezet a szabadság kontra egyenlõség több száz éves vitájához, annak újratárgyalásához, amikor az egyenlõség-diktatúrák megbuktak. Ám a kifosztottak, megalázottak, éhezõk, a névtelenek, a fölpuffadt gyerekek e világ égõ, szégyenletes középpontját, tájait jelentik akkor is, ha a látszat szerint mindez a periférián van is, és nem akarunk tudomást venni róla, akárcsak az ózonlyukról. Hosszú ideje meg vagyok gyõzõdve, hogy a világ Szudánban történik, Etiópiában történik, Bangladesben, és errõl a tudásról vagy határérzékelésrõl nem szabad lemaradni.
A kérdés az, hogy mit kezdünk egy olyan tömegtársadalommal, amelyben az egyenlõ és legmagasabb szintû szükségletkielégítés igénye szétveti Földünket. Noha nálunk most igyekszik mindenki hallgatni a társadalmi igazságról, hiszen az egyenlõség-diktatúrák épp erre hivatkozva tartottak fenn egy igazságellenes rendszert, mégis mint megközelíthetõ értékdimenzió - nem vágható sutba.
Az emberi méltóság, boldogság legmagasabb értékei és a legkezdetlegesebb káosz túl közel egymáshoz rajzolja ki a dilemmát. Gondolkodási horizontunkon ezt az összefüggést látni akkor is, ha mondjuk a dekonstruktivista filozófia szakkérdéseivel foglalkozunk, vagy egyszerûen csak kilépünk az utcára.

-Aktuális jelenségekrõl beszélsz. Hogyan jutsz el ezektõl a változatlanhoz, a maradandóhoz?

-Az élet mélyebb alapjaihoz vagy az élet erõsségéhez akkor jutunk el, hogyha el tudunk szakadni attól a látványtól, amit vetítenek nekünk. (Egy kicsit az ellen a médium ellen is beszélve, amelyben most beszélgetünk.) Az elõbbihez tartozik, hogy nyilvánvaló: ez a civilizáció a szótól tényleg elmozdul a kép felé. A világunk, érzékelésünk, beidegzõdésünk íve a szótól a képig vezet: kezdetben volt az ige, onnan megy a láthatóságig, amit kezdetben tiltottak, aztán egyre kevésbé. A középkorban egy oltárkép leleplezése sokkolta a helyi lakosságot, mert nem láttak sûrûn és sûrítve képeket. Most viszont már csak azokat a képeket látjuk, amelyeket vetítenek nekünk, nem azokat, amelyeket a magunk természetes látása idéz elõ. Ezért nagyon kell vigyázni, hogy ez a mesterséges, olykor zseniálisan csábító látvány ne fegyverezze le valójában saját, alkotó, aktív látásunkat. El kell tudni választani, hogy a mi látványunk-e, vagy a nekünk adagolt látvány. Ez megint csak dilemma; hogy nem szabad, nem lehet megállítani a gyorsuló idõt, de mégis jó lenne életben maradnia a Földnek. S a kettõ most mintha egymásra támadna, mintha nem tudnánk összeegyeztetni õket.

-Ebben az idõben van-e még helye, s ha igen, miként, a mûvészetnek, amely mintha gyökeresen mást jelentene, mint korábban?

-Az is valószínû, hogy az a fajta mûvészet, ami - nagyon elnagyoltan - Homérosztól kezdve Beckettig mûködött, az így nem mûködik többé. Szinte jelképes, hogy Beckett aznap halt meg, amikor a román diktatúra összeomlott, ennek sok, mély értelmû jelentése van. A szó zsarnokságai elnémultak, s valami jóval kiismerhetetlenebb, játékos, képi zsarnokság kavarog. A kérdés talán Tamás apostollal történik, amikor nem hiszi el, hogy Jézus az, aki megjelent a stigmákkal. Akkor a mester azt mondja, hogy mélyeszd bele az ujjadat az oldalamba. És akkor Tamás megteszi, és az Evangélium azt mondja: "látott és hitt". A probléma az, hogy mit is jelent az, hogy elsõsorban látunk, és a kimondott szó, tehát a hallás útján történõ megértés vagy a szó által való megértés másodlagossá válik, és egy más érzékszervünkre helyezõdik a terhelés is és a hangsúly is. Úgy is lehet mondani, hogy az emberi lény önkinyilatkoztatásának egy teljesen materiális, látható, vizuális formája válik uralkodóvá, amellyel azonban az ember megint csak nem elégszik meg, nem éri be vele - esetleg ez a képtenger a láthatatlanság, az elrejtõzés vágyát takargatná valójában? Mi ez? Nem tudom.
A Pál apostolnak tulajdonított, A zsidókhoz írt levélben egy fejezet úgy kezdõdik, hogy "a hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látottakról való meggyõzõdés". Ezzel a vizuális civilizációval szemben a régiek úgy gondolták, hogy a hit az hallomásból van, amely a látványon túlra vezet, ezért mintegy aszketikus a képpel szemben. Mert az ellenkezõ végponton vagyunk, ahol mintha a reménylett dolog a narkomániában, a nem látott az egyetemes szorongásban és paranoiában jelenne meg.

-A hit egyike a legegyénibb, így legváltozatosabb jelenségeknek, és nemcsak a hit tárgya, de maga a hit fogalma is személyenként más és más. Ezért érdekel a te hitfelfogásod.

-A hit, bármit mondanak a nem hívõk közül a türelmetlenek és a rosszhiszemûek, nem megalkuvás, nem gyöngeség, nem feladás, nem önállótlanság. Nem könnyû hinni, ez nem kikötõ, amiben hazugságban ringatózik az ember: ebben még Nietzschének sem volt igaza. Nem szeretem a gõgjét - rejtett követõiét még kevésbé-, még ha szenvedett is ettõl. Tehát ez nem bedõlés valamilyen mesének, hanem a reménylett dolgok valósága és a nem látottakról való meggyõzõdés. Hihetetlenül nehéz dolog, mert vagy hülye, vagy csirkefogó, aki azt mondja, hogy bizonyítható a hit kimondhatatlan lénye- lényege. Aki hisz, az van igazán közelében a kételynek, a hit és a kétely sivataga egymáshoz nagyon közeli területek.
Nekem ez a feszültség, az életnek ez a meghívása, a megszólításnak ez a sûrítettsége és ambivalenciája oda tartozik, ahová a nagy szerelem, a mûvészet és a csodálkozás. Én hiszek a jó végben, de magamnak se tudom megmondani, hogy értem ezt. Amikor Kosztolányi haldoklott, rettenetesen szenvedett, senki nem tudta megnyugtatni, egyedül Karinthy Frigyes, aki odaült az ágya szélére, s azt mondta: "Desiré, valamire jó lesz ez is." Ha végiggondolom az életemet, tényleg azt gondolom, valamire jó lesz ez is. Vonz a dolog abszurditása. Akárcsak Jézusnak az a mondata, ami egész életemen átkísér: "Legyetek az Atyában egyek!" Ez a mondat nekem nagyon sokat jelent, nemcsak Szudán és a nagyapám, Tolsztoj és Tarkovszkij miatt, hanem azért, mert úgy gondolom: ennek a civilizációnak szól, amelyben élünk, s amelyben ez a legmélyebb, legigazabb, legreálisabb tapasztalás, amit azonban a legnehezebb így megtapasztalni. Simone Weil híres mondásához van közel: "A világ van, rossz és irreális. Isten nincs, jó és reális" Már csak ezért sem mondhatok le az egyenlõség "baloldali" eszméjérõl, mint nem pragmatikus viszonyítási dimenzióról: egyenlõek vagyunk. Nem egyformák! Nagyon nem vagyunk egyformák, de dadogóan egyenlõek vagyunk. Ez Magyarországon, az alsó-amerikai világegész ócska, balkáni változatában különösen érvényes. Itt teljesen lemondtunk vagy lemondani látszunk arról, hogy a szabadság mellett van egy rendkívül fontos korlátozó elv, és ez az egyenlõség elve. Az egyenlõség horizontja transzcendentális horizont. Mivel én igyekszem hinni - mert ez jó nekem, mert válság és rend egyensúlyi játékát teszi lehetõvé számomra, elképesztõ módon -, ez engem jobban érdekel, mint a Szentháromság kérdése, vagy hogy vannak-e angyalok. Ebben a hitben megpróbálom megtapasztalni, hogy mi ez: "mindnyájan egyek lesztek".

-Megdöbbentõ látni, milyen végletes következményekkel jár a hit intézményesítése.

-A hit nem sajátítható ki intézmények által; a hit intézményei: ilyen állat nincs. Lassan ideológiává kezd válni megint körülöttünk a kereszténység, a vallás. Nagyon nehéz errõl beszélni, amikor súlyos visszaélések történnek. A viszszaélésekrõl nem akarok beszélni. Nem akarok beszélni az egyházról. Rémes az egész, ugyanakkor kevés közöm van hozzá. Ha viszont az egyházat egy látható-láthatatlan közösségnek tartom, e szót az emberek egyetemének kifejezéseként értem, akkor Pilinszkyt kell idéznem: "Hiszek az egyházban, mindenen túl." Aláhúznám a mindenen túlt, mert kérdés, mit értett õ egyházon. Azt hiszem, nem azt, amirõl kérdezel, hanem az emberek egyetemét, ami végül is egy virtuális kontraszttársadalom a jelentésnélküliséggel, a végleges halállal szemben, önmagunkkal szemben.

-Ezek szerint alapvetõen téves a hitet megoldásnak tekinteni?

-Igen. Errõl, a hit abszurditásáról Kierkegaard beszél Ábrahám példája kapcsán. Ábrahám a Biblia szerint annyira bízott Istenben, hogy amikor egyetlen, késõn született fiát akarta feláldoztatni vele, õ habozás nélkül megkötözte Izsákot és felvitte a Morija hegyére. Azt hiszem, hogy a hitnek ez az abszurd ugrásszerûsége teljesen ellentmond a megnyugvásnak vagy valamiféle földi békének. Állandóan mozgásban van, állandóan hívja és ellöki az embert. A hit a kimondhatatlanról tett jelentés. Nem tudom és nem is akarom másképpen mondani: ittlét, amelyben eltûnök, fokozhatatlan örökkévalóság. Lényeges különbségtételre van szükség; akirõl vagy amirõl beszélek, az nem a filozófusok istene, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Ha beleolvasunk Pascalba, akkor láthatjuk, hogy a hit nem a kényelmesség, a rabság, a hazugság és gyávaság dimenziója, ellenkezõleg: bizonyos értelemben annak az elfogadása, hogy az ember állandó válságban van. A fokozhatatlannak a pillanatnyi beállta ugyanis elválaszthatatlan, sõt megkülönböztethetetlen attól "az istenverte itt-tõl", ahogy Goethe mondja. Nem másvalami, annyira más.

-Válságról és rendrõl beszélsz. Milyen szerkezetben gondolkodsz errõl a két fogalomról?

-Az egyensúly számomra személyesen is a legfõbb kérdés, mivel nem vagyok kiegyensúlyozott ember. Éppen ezért érdekel természetesen az egyensúly. Nem a kiegyensúlyozatlanság érdekel, hanem az egyensúly: hogyan lehet megteremteni a lehetetlenbõl az egyensúly lehetõségeit - és ezen dinamikus egyensúlyt értek -, tehát egy olyan remegõ, mozgó, párálló valamit, mint amilyen egy igazi mûalkotás, amikor azt kidolgozzák vagy elõadják. Amit egyensúlynak neveznek, az élõ és nem holt, statikus valami. Az egyensúly természetesen mindig a pillanatokat jelenti, és újra billen, az egyensúly nem azonos a tökéletes szimmetriával, ilyen ugyanis nincs a természetben, ezt mérnökök találták ki, az emberi-technológiai redukció eszköze, nem élet.
Egyszerre van mindig a válság meg a rend: nem lehet õket szétszakítani. Egyáltalán: a szétszakítások ellen vagyok, a megkettõzések, a dualitások ellen vagyok, mert ez az egész keresztény–zsidó civilizáció ezekbe a dualitásokba bolondult bele. Nem azt gondolom, hogy van rend, és ezzel szemben a válság, hanem azt, hogy egyszerre vannak, és talán éppen most, amikor valami kezdõdik, és azt posztmodernnek nevezzük, azért is érdekes, mert szintén egyszerre gondolja ezeket a kettõsségeket, és nem szakítja szét. A komplementaritás tartalmazza az ellentétet, míg az utóbbi önmagában nem mozdítható tovább. Bizonyos értelemben az ember mindig válságos helyzetben van, mert az emberi lénynek a léte kritikus valami, éppen attól, hogy animal rationale. Ugyanakkor életbe vágó érdeke a ráirányultság a rendre. Én ezt az önkéntes, döntõ diszpozíciót látom inkább közelinek a szabadsághoz. Ezért is fontos, egyre fontosabb számomra látni, hogy a hit nem ellensége, hanem barátja és társa a szabadságnak. A felvilágosodás a keresztény–zsidó alapértékeket a tekintélyuralommal szemben emancipálta, de csupán Jézus autentikus beszédét tisztította meg, tette újra érthetõvé. Ezért a Világosság és a Fény nem játszható ki egymás ellen.

-A válság-rend viszonylatban miként határozódik meg, milyen súllyal vesz részt esetedben a munka?

-Én nyugtalan ember vagyok, és nem vagyok kiegyensúlyozott. Imádok dolgozni, azért szeretem a rendet, a munkát, mert lusta vagyok. Ha véletlenül azt mondanám vagy mondtam volna, hogy belsõ békét ad a hit vagy bármi, akkor azt kellene mondanom magamnak: hazudsz, öreg, átlátok rajtad. Ezt néha egyébként meg kell tennie az embernek, ez hozzátartozik a munkához. Az ember szeret mondani mindenfélét, és észre sem veszi, amikor egyszer csak hazudik. Ilyen belsõ béke van, csak ezt nem érzem kedden, szerdán, csütörtökön. Egy végsõ belsõ béke kétségtelenül van, és ez nem bizonyosság. Érzékelem, hogy vagyok, vagy érzem, hogy ez jelent valamit, s nekem közre kell mûködnöm a jelentésadás munkájában. Ez túl van a személyes dolgokon, és ebben kétségtelenül érzek valamilyen békét. A béke nem bennem van, hanem a részvételben, el tõlem. Nem bizonyosság, béke. Itt nem tudok, nem akarok továbbmenni.

-Azt mondtad egyszer, hogy az európai irodalom összes transzcendens vállalkozása a szerelmet hívja szövetségesül.

-Az élet masszív, nagyon is földi, nagyon is materiális sûrûségének egyik nagy megtapasztalása a szerelem. Hihetetlen dolog, hihetetlenebb, mint a Szentháromság meg az angyalok, hogy ez van egyáltalán. Az "agresszív, csúcsragadozó majomnak", ennek a többek szerint programozási hibának: az embernek igazi hogyléte nyílik meg benne. Képes egy olyan szerelemre, amire a valóságos majom nem képes, vágyakozásának szerelmi végtelensége az örökkévalóra nyitja ki, hogy soha nincs vége semminek. Roppant problémája az európai kultúrának - amit a szexuális forradalom csak felerõsített, és nem oldott meg, sõt még tovább rontott - az égi és a földi szerelem kettéválasztása. Ez jellegzetes keresztény tradíció, de azt hiszem, hogy a kereszténység keresztények általi félreértése inkább. Ez is egy olyan bipolaritás, amiben nem hiszek. Jézus a test templomáról beszél többször is, tehát annak a burkában "ülõ" valamit tapasztaljuk meg: a lélek égi halhatatlanságát a test által. Ezt mindenki, aki igazán szerelmes volt - s ez nagyon ritkán van az életben, de ha csak egyszer is volt, akkor nagyon jól áll az ember-, megtapasztalja ezt a "testi" transzendenciát. Profánra lefordítva ez a meghalás transzcendenciájához is hasonló, az együtt levésnek és az együtt vagyunknak egy olyan fantasztikus testi-lelkisége, amihez fogható tapasztalat tulajdonképpen nincs is. Az, hogy két ember egy test bizonyos pillanatokra, amelyekben a lélek személyessége megszûnik, s az eltûnésben találunk magunkra: itt elakad a szavam, és jó így nekem. Más kérdés, hogy ezzel mindig összefügg a másik oldala: hogy a szerelem totális szenvedés, maga a gyötrelem még az extázisban is. Nem különbözik ebben az arcában más egyébtõl, ahogy a hit teszi. Ez azt jelenti, hogy egyrészt abszolút önmagunk vagyunk a szerelemben, mert távol kerülünk magunktól; olyannyira, amennyire máskor soha. Másrészt ez így kifordulás is, rémült megtapasztalása annak, mik is vagyunk. Ez a legveszélyesebb állapot, azt hiszem. Nagyon közel van mindehhez, ami jó is és rossz is, a hatalomhoz és az agresszióhoz, a színházhoz és a zenéhez, gonoszhoz és üdvöshöz; mert hiszen nagyon közel van a valódihoz. Talán nem lehet benne élni, de talán nem szabad a nélküle élni. Olyan ez, mint az egyenlõség "szociális" misztériuma. Amikor ezt a szenvedésdimenziót emelem ki, akkor az emberi létezés sûrítménye van benne, ami hát szenvedésteli. Ettõl azonban én nem vagyok elkeseredve, s nem érzem komorságnak ezt. Annak a szinonimája csupán, hogy érzékelem: vagyok. Szenvedek, tehát vagyok. És ebben a szenvedésben semmi hazugságot nem érzek, hiszen sokszor nehéz megkülönböztetni az örömtõl.

-Milyennek érzékeled ezt a jelent?

-Nem gondolom, amit nagyon sokan mondanak, hogy ez a világ vagy ez a föld valamiképpen a vég állapotában van. Azt gondolom, a történelemnek az alapszerkezete vagy az emberi természet történetének az alapszerkezete mindig hasonló elemekbõl tevõdik össze, esik szét. Ha nem is történik mindig ugyanaz, de mindig sok hasonló dolog is történik. Ez nem azt jelenti, hogy két vagy három alapeleme van az emberi történésnek, hanem hogy rengeteg alapeleme van. Ezért nem hiszem, hogy az ezredvégen mindennek vége. A véghez mindig hozzátartozik a kezdet. Nekem az az érzésem, hogy mélyponton vagyunk, ami elképesztõ követelményeket állít az emberi lény elé, a gondolkodás, az ötlet elképesztõ önfelülmúló épségét, mert a mélypont az új tisztánlátást, újraértelmezést, új világosság lehetõségét is megnyitja.
Azt látom például, hogy a szenvedés vagy a halál kiiktatása nem lehet programja az emberi lénynek, mert ez a legnagyobb, halálos hazugságok egyike. Ez a technikai civilizáció kimondatlanul a szenvedés legyõzését tûzte ki céljául. Tehát azt, hogy ne érzékeljük az életet. Ez is a mélypont természetrajzához tartozik, meg a felismerés is. Az életet a szenvedés és a halál tudatán keresztül érzékeljük, és hogyha ezt kikapcsoljuk, akkor ebbõl egy elmebeteg emberi lény bontakozna ki - vannak rá példák. A másik gond pedig az, ami elé a sebesség növelésének és a tárgyi gazdagság megszerzésének követelménye s e követeléshez való irreális alkalmazkodás állít minket. A viszonylag természetes életfeltételeinknek a végleges felmorzsolása folyik, és ezt én régi baloldali ösztönnel összefüggésbe hozom azzal, hogy a tõke nem ismer határokat. Itt pofonegyszerû és primitív, sötéten kimondatlan dolgokról, blöffrõl és csalásról van szó.
Meg kell tanulnia az embernek, hogy hogyan lehet lelassulni; hogyan lehet egy kontraszttempót felvenni ezzel szemben. Nehezen mond ilyet az ember, de úgy tûnik, hogy a föld lakosai egy roppant adaptációs folyamatban és krízisben vannak. Ez olyan átállás, méghozzá nagyon gyors tempójú, amilyen még nem volt, ez a mélypont. De nem végpont. Inkább elviselhetetlenül válságos kezdetnek nevezném.

-Látsz-e mégis reményt keltõ törekvéseket?

-Az emberi lény eddigi története során egyvalamiben fantasztikusnak bizonyult: az önkorrekciós képességben. Ez még akkor is így van, hogyha az egyik rossz önkorrekciót a másik rossz önkorrekcióra váltotta, mert mégis önkorrekció volt, és mégis ki tudta magát valahogy igazítani. Ez valamiképpen mûködött, és ebben reménykedem. Néha az embernek az az érzése, hogy igazuk van azoknak, akik úgy vélik, hogy a több milliárd emberi agy tulajdonképpen egyetlen intelligencia. Olykor nekem is az a benyomásom, hogy itt egyetlen intelligencia mûködik: mi mindannyian, de errõl nem lehet beszélni, mert misztérium, csak utalni lehet rá. Nem hiszek a világvégében, mert világvége mindig van. Egyes világoknak végük van idõnként, és valahol másutt kezdõdik megint egy. A diszkrétumok képezik a folyamatosságot: van megszakadás, nincs vég. Nem jó és nem boldogító ez az egész, de hihetetlenül érdekes, elképesztõ, fájdalmas, nevetséges és valószínûtlen.

1991