(* 1947) zenész, zenetudós, a Sebõ együttes vezetõjeként vált ismertté. A Magyar Állami Népi Együttes mûvészeti vezetõje és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa.

Fontosabb publikációk:
Bartók Béla: Magyar Népdalok Egyetemes Gyûjtemény. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából 1934-tõl 1940-ig szerk. -- I. kötet /A 1. osztály 1-416. sz./ Sajtó alá rendezte Kovács Sándor, Sebõ Ferenc. Bp. 1991. Akad. Kiadó. 1139 p. 8 t.
A revival mozgalom és a táncház Magyarországon. = Árgus. 1991. 3. 68-73.
Népzenei Olvasókönyv. Bp. 1994. Magyar Mûvelõdési Intézet. 424 p.
Vikár Béla Népzenei Gyûjteménye. Budapest 1989. Szakdolgozat. (Magyar Zene 1995. 3-4. 297-392.)
Csorba János: Bár emlékezete maradjon meg... (szerk.) - Budapest, 2001.

Saját népzenei gyûjtések HUNGAROTON hanglemezeken:
TÁNCHÁZ - Méhkeréki táncok (SEP 28027) é. n.
A magyarországi románok népzenéje (SLPX18077) 1984
Moldvai csángók Magyarországon (SLPX18096) 1987
Bukovinai székelyek Magyarországon (SLPX18131) 1988
Bogyiszlói zenekar (SPLX18095) 1984
Lõrincréve népzenéje (SLPX18012) 1986
Klaszikus gyûjtemények publikálása:
Lajtha László: Széki gyûjtés (szerk.) - HUNGAROTON (LPX18092-94) 1985
PÁTRIA - magyar népzenei hanglemezek CD-Rom (szerk) - FONÓ (FA-500-3) 2001

Revival népzenei felvételek HUNGAROTON hanglemezeken:
Táncház - SEBÕ Együttes (SEP28022) é. n.
Táncház (SLPX18033) 1977
Táncházi Muzsika (SLPX18031-32) 1978
Kalocsai kertek alatt (Kalocsa városának megrendelésére) KR329 é. n.
Trufa (LPX18040) 1978

Saját zenék hanglemezen:
Játszani is engedd - Berek Kati és a SEBÕ Együttes József Attila mûsora (LPX13734) 1972
Regélõ - Weöres Sándor versei (MK13804) 1979
Énekelt Versek (SLPX13877) 1980
CIMBORA - Weöres Sándor versei (SLPX13944) 1986
Galagonya (HCD14249) 1996
Rongyszõnyeg GRYLLUS Kft. (GCD006) 1997
Szerenád (szerzõi kiadás) 1998
Rejtelmek GRYLLUS Kft. (GCD 024) 2001

Filmzenék:
Zolnay Pál: Fotográfia, Sámán
Jancsó Miklós: Még kér a nép
Bódi Gábor: Amerikai anziksz
Szomjas György: Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek

- MI A JELENTÕSÉGE A NÉPZENÉNEK, A PARASZTZENÉNEK? MITÕL MEGKÜLÖNBÖZTETETT JELENTÕSÉGÛ EZ A HAGYOMÁNY A MAGYAR KULTÚRÁBAN?

- A hagyomány nem önmagáért, hanem a kultúrák kötõanyagaként fontos. Minden kultúra abból áll, hogy az elõzõ generációk átengedik ismereteiket a következõnek. Az a hagyomány, ami népzene címen maradt ránk, számomra azt a sok összegyûjtött adatot, a lejegyzett kottalapot, hang-, és képfelvételt jelenti, amelyek alapján fogalmat tudunk alkotni arról az információtömegrõl, amelyet a kollektív emlékezet fenntartott. Ez a magyarok esetében kiemelt jelentõségû forrás, hiszen a mi kultúránknak nagyon sok eleme tönkrement, nem tudott tovább fejlõdni, vagy megszûntek azok a közegei, amelyeken keresztül hagyományozódhatott volna. Ezért, ha 2000-ben Magyarországon népzenérõl beszélünk, ez a speciális magyar történelmi viszonyok következtében mást jelent, mint egy holland állampolgár számára. A mi egész régiónk a perifériára szorult, s ez nagyon súlyos következményekkel járt. Többek között azzal, hogy csak a parasztságunk tudott olyan közösségként megmaradni a XX. század elejéig, amelyben megmaradt a lehetõség a kollektív ismeretátadás, a hagyományozás számára. Emiatt értékelõdik fel a paraszti közösségekbõl származó kulturális hagyomány, amely persze nemcsak zenébõl áll, a nyelvi vonatkozásai éppúgy érdekesek, mint a hiedelemvilág, az öltözködés, a kézmûipar és így tovább, hiszen ezek mind-mind egy ország ezeréves történelme során megélt és használt kultúrának a maradványai.
A népzenegyûjtés európai mozgalom, melynek kezdeteit a romantikával kötjük össze. A romantika az õsiséget, az eredetiséget szándékozta felfedezni, ezért fordult a nép felé. Észrevette, hogy ott a hagyományok régiesebbek, mint másutt. A kezdeti gyûjtések eleinte a nyelvre irányultak, majd rövidesen a szövegeket hordozó zenére is kiterjedtek. Szinte minden országban más politikai szándékok munkálkodtak a háttérben. Nálunk a reformkorban meghatározó politikai jelentést kapott, hogy magáért a magyar nyelvért is küzdeni kellett a monarchiabeli szituációban. A parasztok beszédmódja, énekei egy archaikusabb világot tártak fel, egy hajdani aranykor töredékes emlékét. De a romantika egységesítõ mozgalom is akart lenni, s a nemzeti karakterisztikumokat kívánta felmutatni. Viszont a gyûjtések elõrehaladtával az derült ki, hogy ez a feltérképezett hagyomány egyáltalában nem egységes, s mint a nemzeti egység demonstrálásához szükséges kovász, ebben a formában, közvetlenül nem használható fel. E felismerés nyomán jöttek létre azok a nemzeti mûzenék, amelyek egységes stílusként megjelenve sokkal jobban tudták megoldani ezt a mozgalmi feladatot. Senkit nem zavart, hogy "õsi magyar dalok"-ról mindenki tudta, hogy Dankó Pista tegnapelõtt szerezte a kávéházban. A funkcióját betöltötte, az egy nemzet, egy nyelv, egy zene elvet kiszolgálta, létre is jött a múlt század végére egy olyan karakteres nemzeti mûzene, amelyet - akár tetszik ma, akár nem - magyar nemzeti zenének kell nevezni. Ez a magyar nóta, amit jegyzett zeneszerzõk, konkrét személyek szereztek.

- HOGYAN ALAKULT A KÉSÕBBIEKBEN A NÉPZENE KUTATÁSA? MIKOR VESZI KEZDETÉT A TUDOMÁNYOS FELDOLGOZÁSA?

- A romantika tehát elkezdte a népzene kutatását. Ez a fontos, mert nagyon sok kutatás kezdõdött már valamilyen rossz elképzelésbõl, de ha szakszerûen, és becsületesen végzik, akkor már a gyûjtemény maga is újabb kutatási irányok kialakítását inspirálhatja. A századfordulón ez történt Magyarországon is. Vikár Béla - elsõként Európában - fonográffal gyûjtött népdalokat, mivel a szövegeken túl a dallamok gyûjtését, rögzítését is fontosnak tartotta. Úttörõ munkát végzett. Eredetileg az indította a gyûjtésre, hogy készülõ Kalevala fordításához nyelvi inspirációkat kapjon az archaikus magyar nyelvbõl, de gyûjtés közben rájött, hogy a dal és a szöveg - hiába csereszabatos - azért egymás hatásait erõsítik. Valójában egy régi történeti mûfajjal szembesült, az énekelt verssel, amelynek a szövegeit már eleve énekre komponálták. Ezt a hagyomány megõrizte, stílusrétegeit különféle régiókban szétszórva bár, de össze lehet gyûjteni. Az is hamarosan nyilvánvaló lett számára, hogy ez az anyag az etnikumok közötti cserebere tárgya, ezért nemcsak a magyar anyagokat kell gyûjteni, hanem a szomszéd népekét is. Bartók Béla és Kodály Zoltán - amikor Vikár Bélától a stafétabotot átvették - szinte készen kapták azokat az elképzeléseket, amelyeket õk aztán további gyûjtések tanulságaival kiegészítve még jobban elmélyítettek és ismertté tettek.
A fonográfhengerek a dal teljes képét örökítették meg minden olyan karakterisztikummal (énekkel, elõadásmóddal) együtt, amelyeket a kotta-, vagy a szövegleírásból nem lehetne reprodukálni. Ezzel lehetõvé tették a késõbbi korok számára is, hogy az utódok újra elõvegyék, és tanulmányozhassák a gyûjtött anyagot. Így lett a tudományos kutatásnak megfogható fizikai tárgya. Amikor 1900-ban, a párizsi világkiállítás alkalmával rendezett néprajzi konferencián azon töprenkedtek a bölcs nyugati tudós urak, hogy jó lenne felhasználni a nyelvészeti kutatásokban az új találmányt, a fonográfot is, hatalmas magyar sikernek számított, amikor a Néprajzi Múzeum munkatársa bejelentette, hogy nekünk már van ilyen gyûjteményünk. A háromszáz hengerbõl álló gyûjtemény felvételeit be is mutatták a jelenlévõknek. Ma már kevesen tudják, hogy akkor ezt a megoldást a konferencia nagy lelkesedéssel mint magyar modellt ajánlotta az egész világ tudománya számára. Élen jártunk valamiben, ami aztán késõbb mindenkinek a mindennapi kenyerévé vált.
Vikár Béla ehhez a munkájához azzal a feltétellel kapott támogatást a minisztériumtól, hogy az elkészült hengereket s a felvételek teljes dokumentációját (szövegeket és a gyûjtési adatokat) olyan körülmények között helyezi el, ahol azok minden érdeklõdõ számára hozzáférhetõek lesznek. Ezt az elvet azóta sem sikerült diadalra vinni sõt, mintha a dolgok visszafele forognának. Amikor 1968 táján bementem a Néprajzi Múzeumba és szerettem volna néhány népdalhoz hozzájutni, azt mondták: "minek az magának, hiszen nincs is hozzá végzettsége?" Pedig elõdeink szerint ez a gyûjtött népdal-anyag nem csupán egyéni kutatásaik tárgya, õk, akik valóban nemzetben, egy közösség kultúrájában gondolkodtak, úgy vélték, ez közkincs.
Az elsõ érdeklõdõ Kodály Zoltán volt. Széleskörû mûveltségével, tájékozottságával nagy hatást tett Bartók Bélára, s nagy szerepe volt abban, hogy õ is bekapcsolódott a népzenekutató munkába. Bartók gyakorlatilag az egész Vikár-gyûjteményt (kb. 5-6 ezer tétel) lejegyezte, abban a reményben, hogy ebbõl a késõbbiek folyamán (az õ gyûjteményeikkel kiegészítve) egy szótárszerû rendben elkészített népdalkiadvány születhet majd.

- MI INDÍTOTTA EZEKET A 'KORTÁRSZENÉT' MÛVELÕ ZENESZERZÕKET, HOGY ILYEN RÉGISÉGEKKEL KEZDJENEK FOGLALKOZNI?

- A múlt iránti érdeklõdés legtöbbször valamilyen legitimáció keresése egy aktuális helyzettel szemben. Amikor Bartók és Kodály a népzenéhez fordultak - bár különféle inspirációk alapján - nem általában a múlt érdekelte õket, hanem a múltnak egy bizonyos korszaka. Az õ idejükben a romantika produktumai már túlfutottak a saját lehetõségeiken, a zeneszerzõknek már elegük volt belõle, valami másra vágytak. A romantikát megelõzõ korszak zenéje viszont, a "régi zene" (a barokktól visszafelé), a romantikához képest valóban objektívebbnek, keményebbnek és õszintébbnek mutatkozott. Ezért, amikor Bartók a parasztzenérõl szólva az objektivitását, a nem érzelgõs voltát emeli ki, akkor szemmel láthatóan azokat a támpontokat keresi, amelyeket a romantikából való kilábaláshoz szeretne felhasználni. A népzenén keresztül régebbi zenei stílusok - most már üdének ható - sablonjaihoz jutott el, amit aztán remekül fel tudott használni a saját zenéjében. A hagyományból egy letûnt korszak világa tárul fel, amelyet nyilván olyanok keresnek, akik e korszak ízlésére, érzelemvilágára valamilyen módon igényt tartanak. Nem azért, mert vissza akarnak térni a múltba, hanem azért, mert e múltból származó elemekbõl újat akarnak, és tudnak létrehozni. És ez a legfontosabb része a hagyomány-átadásnak-õrzésnek-ápolásnak, mert önmagában "hagyományt ápolni", azt hiszem, haszontalan dolog. Amikor zenészként hagyománymentésrõl, hagyománygondozásról beszélek, akkor mindig arra a megtermékenyítõ hagyományra gondolok, amely továbbvihetõ, amely új gondolatokat ébreszt. Ez az, amit kötelességünk tovább örökíteni.

- MENNYIBEN HORDOZ EGYEDÜLÁLLÓ JELLEGZETESSÉGEKET A MAGYAR NÉPZENE?

- A Kárpát-medence különféle régióiban gazdasági-, történelmi- és divatlemaradások okán olyan táncok és zenék maradtak fenn, amiket valamikor egész Európában divattáncként táncoltak. Európa legõsibb tánca, a körtánc már az ókori görögök óta ismert, s a középkorban is kör-, és lánctáncokat táncoltak mindenütt, epikus énekekkel, vagy egyszólamú hangszeres zenével kísérve (duda, síp-dob, tekerõlant, pengetõsök). A reneszánsz viszont új divatot hozott: a páros táncot. A férfi, már nem külön táncol a férfiak körében s a nõ a nõkében. Szerepet kap az individualitás, megjelenik a személyiség. Férfiak és nõk, immár egyenrangú partnerként táncolhatnak, egymást megfoghatják. A kor prédikátorai által "tapogatós táncnak" nevezett új divat betörése akkora forradalom volt, hogy ma már el sem lehet képzelni. Ez a fajta táncdivat Nyugatról Kelet felé tartva, egészen a Kárpátokig elterjedt, Európa határáig (ameddig a gótikus katedrálisok épültek) Erdélyig. A reneszánsz, amely a római birodalom ezer évvel korábbi mûveltségének átemelését célozta meg és vitte tovább, akkora lendületet adott az európai fejlõdésnek, hogy ez a világrendszer a mai napig is ebbõl él. Létrejött a szabadidõ fogalma. A szabadidõben pedig táncmulatságok is lehetségesek. És ezek a táncmulatságok nagyon fontos szerepet kaptak az emberi kommunikációban. Ezt a hagyományt közvetíti számunkra a paraszti folklór.
A Kárpát-medence különleges terület Európában. Földrajzi helyzete folytán ide még minden nyugati hatás bejött, de nagyon sok keleti hatás is megmaradt. Ezért szinte egész Európát reprezentálja. Azt is meg merném kockáztatni, hogy a Kárpát-medence egy kis Európa. Egyszerûen egyedülálló az, ahogyan számot tudunk adni az európai kultúra bármelyik szeletérõl. Itt minden stílusnak megvan a magyar lenyomata, és ha Európa kíváncsi a saját múltjára, akkor mi meg tudjuk neki mutatni. Az általános trendeken belül persze megvannak az egyedi jellegzetességek is. Az európai kulturális hatásokból nálunk az individualizmus vált karakteressé, amit a férfitáncainkon lehet lemérni. A XVI. században megjelenõ ugrós táncok azon fajtája, amit férfiak egyedül, virtuózan járnak a mai napig eleven. Ennek nyilván történelmi okai vannak. Itt háborúk, polgárháborúk folytak a XVI. századtól szinte napjainkig. Ezért a válhatott a katonáskodás a közösségi hagyományõrzés legfõbb táptalajává, s így szerepe nálunk felértékelõdött. Ez nyomta rá bélyegét a hajdútáncra is, amit már a külföldiek is jellegzetesen magyar táncnak tartottak. Valamennyi külföldi beszámoló arról mesél, hogy a magyarok milyen harciasak a táncaikban, hogy milyen pirrhusziak ezek a táncok. Hozzá kell tenni azt is, hogy ezek a karakterek azért konkrét történelmi idõkhöz kötöttek. Ma már sokszor nem is tudjuk, hogy miért ilyenek, vagy olyanok. Változik a kép, amit a magyarság magáról ki akar alakítani. Az elmúlt négyszáz évet azonban katona mivoltunk jellemezte, s ez nagyon meghatározta a hagyományos táncot és a hozzá való zenét is. Egyáltalán nem véletlen, hogy a magyar nemzeti zene a katona-toborzóból, a verbunkosból alakult ki.
Amikor a romantika a maga sajátosságait kereste, minden nemzet megpróbált valami olyat találni, ami a náluk felszínen lévõ karakterkészletbõl származik. A bolgár nemzeti mozgalom a középkori lánctáncokban találta meg a maga karakterisztikumát, éppúgy, mint a délvidéki szerbek, horvátok, akik a kólóban gondolták el a maguk nemzeti táncát. A románok bajban voltak, mert a moldvai vagy a havasalföldi románok lánctáncokat táncolnak, az erdélyiek viszont páros táncokat. Õk végül is a középkor mellett döntöttek, és a hórót, meg a kalusert választották nemzeti táncnak.

- MILYENNEK MUTATKOZIK A MAGASKULTÚRA ÉS A NÉPI KULTÚRA KÖZTI KOMMUNIKÁCIÓ? MENNYIRE HATOTT A KERESZTÉNY SZAKRÁLIS ZENE A NÉPZENÉRE ÉS VISZONT?

- A népzene valójában a mindenkori populáris szórakozási formák a története. Súlyos hiba lenne összekeverni más zenei mûfajokkal, például a szakrális zenével. E a kettõnek a történelem folyamán szinte semmi köze nincs egymáshoz. Ha mégis, akkor azt kivételnek tekintjük. A zene, amivel a nép szórakozott - akár írástudatlan volt, akár írástudó - az a nyelvezet volt, amellyel egymás között kommunikált, amellyel a fiú megkereste a lányt, amellyel az érzelmeit ki tudta fejezni. Ezt majdnem változatlanul kaptuk meg a paraszti közösségekben úgy, ahogy évezredeken át mûködött. Akár tetszik, akár nem, ez a populáris zene története. Elõfordult néha, hogy a magasrendû zene valamilyen módon visszanyúlt a populárishoz, kiemelt egy-egy témát, azt átdolgozta, de ez nem jelentett egyebet, mint puszta kölcsönzést.
A régi emberek életét diszciplínák határozták meg, pontosan tudták, hogy hol mit lehet és kell csinálni. Az viszont megesett, hogy a templomi zenében olyan stílus alakult ki, ami egész térségek közzenéjét jellemezte. A gregorián elõzményeként emlegetik például azt a fajta recitáló, zsoltározó stílust, amit nálunk egy egész népdaltömb köre tartott fent (pszalmodizáló népdalok). Ilyen stílusú a Szivárvány havasán kezdetû népdal, és társai, amelyeknek eredete szinte az ókorig nyúlik vissza.
A populáris és a magasrendû zenét el kell különíteni egymástól, mert ezek szerkezeti különbségeket mutatnak, annak ellenére, hogy vannak olyan korszakok, amikor maguk a zeneszerzõk is kacérkodnak a népdallal. A populáris zene mindig kis formában marad, alapegységei a nyolc ütemnél nem terjednek többre. Legõsibb formáiban kétütemnyi egységekben gondolkodik. A dallamok szerkezete olyan, amit bárki hallás után meg tud tanulni, még ha elsõ hallásra bonyolultnak tûnik is, hiszen a populáris azt jelenti: mindenki számára elérhetõ. A szórakoztató zene azért nem jó kifejezés, mivel e körbe tartozik a cseppet sem "szórakoztató" siratóének is.

- A MÚLT POPULÁRIS MÛFAJÁNAK KUTATÓJA SZEMPONTJÁBÓL TALÁN AZ SEM ÉRDEKTELEN, HOGY MI A HELYZET A JELENNEL. HOGYAN ÉRTELMEZHETÕ SZÁMODRA A KÜLÖNFÉLE POP, VAGY A 'VILÁGZENE'? MIT JELENT A 'NÉPZENE' PROFESSZIONALIZÁLÓDÁSA ÉS ELNÉPTELENEDÉSE?

- Biztos vagyok benne, hogy a XVI. században is legalább ennyiféle irányzat és elképzelés volt, mint ma, csak keveset tudunk róla, mivel csak arról tudunk, ami valamilyen módon megmaradt. És mi az, ami megmarad? Az, amit egy következõ divat is el tudott fogadni, ami aktualizálódott. Majdnem valamennyi zene új elemekkel gazdagodott, miközben átmentett valamit a régi elemekbõl is. Ha ezekrõl tudunk valamit, az csak azért lehetséges, mert az új divat magával húzta. S ha ez így folyt ezredéveken keresztül, akkor miért éppen most állna meg a világ? Az emberek nem változtak, még ha a technika változott is. Az emberek szórakozni, táncolni, egymást keresni, megtalálni, magukat jól érezni, közösségben lenni, dübörögni továbbra is szeretnek. A mai populáris zenét sem szabad kiûzni a paradicsomból, foglalkozni kell vele, mégpedig sokkal többet, mint amennyi ma történik. El kell ismerni, hogy a népzenei hagyomány (amit mi tiszta forrásként nevezünk meg) ennek a mûfajnak a múltja.
Evidensnek tartom, hogy ez a két dolog összefügg egymással, és azt is, hogy ebbõl is meg lehet újítani a populáris zenét. Én magam ezzel foglalkozom, de sorolhatnám a különféle irányzatú társaimat is, akik a népzenét használják fel. A world-zene és a hasonló címkékkel ellátott zenék kísérletek arra, hogy hogyan lehet megújítani a fiatalság számára a szórakoztató zenét. Amikor elõvettem a népdalokat és beillesztettem a saját mûsoromba, olyan elemeket, olyan dalokat találtam, amikrõl mindenki azt hitte, hogy én találtam ki, mert soha életében nem hallotta még. Újdonságnak tûnt egy elõzõ korszak zenéje, az erdélyi, vagy a Kárpát-medence peremvidékének zenéi.
Most azonban egy hatalmas váltás van. Lezárult egy olyan korszak, amirõl eddig beszéltem, ami a XVI. században indult útjára a páros táncokkal, s aminek véleményem szerint utolsó dobása a rock and roll volt. Ezeket a mi nemzedékünk táncolta utoljára. A mai helyzetet úgy látom, a nagy hangerõ lehet az egyik oka, annak, hogy ma már nem lehet beszélgetni. Olyan rangsorolás történt, ami a fiatalokat inkább az extázis felé viszi, ez persze a régieket is jellemezte, csak nem tudták ilyen jól megoldani. A régiek is az extázist hozták ki a táncból, és nem langyosan táncoltak, ahogy néha egy-egy historikus tánc reprodukciójából gondolnánk. A leírásokból az tûnik ki, hogy ezek valódi tombolások voltak. Az is a magyar neve a táncnak: tombolás. Azért tiltották az egyházi emberek mindig, mert mértéktelenségnek tartották, és jól tudták, hogy arra megy ki, hogy monoton zenével felcsigázzuk az érzékeket és ellebegjünk egy másik világba. A fiatalok ugyanezt akarják. Errõl viszont egy Szent Pál-mondás jut eszembe: "mindent szabad nekem, de nem minden használ". Sokszor fel kellene ezt írni és sok helyre. A táncban az a csodálatos, hogy a tombolást magán belül artikulálja, megoldja, és nem megy át agresszív rongálásba.
Annak vagyunk most tanúi, hogy egy több évszázados tendencia, egy táncdivat megszûnik vagy megváltozik. Ahogy a körtánc páros táncba váltott annak idején, most ez a páros tánc vált át egyedül-táncolásba, csoportban ugyan, de egyedül. Ez egy új forma. Nem hiszem, hogy el kellene ítélni, jól meg kellene ezt figyelni és megnézni az okait.

- MILYEN HATÁSSAL JÁR AZ, HOGY JÓSZERÉVEL MINDEN KULTÚRA ÉS MINDEN KORSZAK ZENÉJE JELEN VAN, ELÉRHETÕ?

- Világjelenség manapság, hogy asztalra kerül minden. Hatalmas a kínálat: Picassótól a néger szoborig, az õsi törzsi zenétõl Schönbergig jelen vannak produktumok. Evidens, hogy aki nem eléggé mûvelt, nem tud tájékozódni. Minél mûveltebbek vagyunk, minél többet meg tudunk emészteni, annál élvezetesebbet fõzhetünk magunknak ebbõl az alapanyagból. Ez az útja-módja annak, hogy tovább lépjünk és nem az, hogy lesöpörve az asztalról dolgokat rendelettel döntsük el, mit szabad és mit nem. A mûveltségen keresztül vezet az út egy következõ korszak felé, miközben azt látjuk, hogy a tömegek egyre nagyobb mértékben szakadnak le róla, sokszor az írástudásig se jutnak már el. Biztos vagyok benne, hogy az emberek azért megvédik magukat és a helyzet nem kilátástalan. A sok sületlen újdonságra is ráunnak majd egyszer, ahogy már most is jele van annak, hogy a túlzottan gépi zenébõl mindenkinek kezd elege lenni. A mûveltség kínálata félelmetes lehetõséget nyújthat a zenészeknek is. Mert ha valaki belelát ennek a zenének a struktúrájába, ha azt megérti, akkor fel fogja fedezni a rokonságokat is a különféle eredetû zenék szerkezetei között, akkor zeneileg értelmes, szerves montázst fog készíteni, össze-visszazagyválás helyett.

- A KUBAITÓL AZ ARABIG TERJEDÕ KÜLÖNFÉLE ETNO-ZENÉK ÁRADÁSA KÖZEPETTE MILYENNEK LÁTOD A MAGYAR NÉPZENEI HAGYOMÁNYOK TOVÁBBI ALAKULÁSÁT?

- Az én karriertörténetem arról szól, hogy mindenrõl, amit csinálni kezdtem, mindig jó elõre elmondták, hogy semmi értelme. Ennek ellenére tudtam csinálni, és ennek ellenére volt értelme. Már nem hiszem el, hogy akik megítéltek, értenek hozzá. Persze, a rutin, meg a megszokás összetart dolgokat, de a személyes tapasztalataim azt bizonyítják, hogy ez nem elég. Hogy mi kell az embereknek és mi nem, azt nem kéne elõre eldönteni. Esélyt kell adni azoknak a mûfajoknak is, amelyek még nincsenek egy lobbi által készre eladva.
Mivel a populáris zene divatjával foglalkozom, a történetével is talán, azt a tanulságot vontam le, hogy a popularitásnak is megvannak a maga szakmai jegyei. Pontosan lehet tudni, hogy miért vonz annyi embert. Ezzel sokan visszaélnek manapság, azt hiszik, hogy tudják, de nem mindig. Pedig a populáris zenének is vannak mûfajilag megfogható pontjai, például a kis formák, vagy hogy milyen a dallamképe az embereknek, mi az, amit már megszoktak, mi az, amit már ismernek, mihez lehet tovább építeni, meddig lehet eltávolodni a már ismerttõl. Sokszor épp az az ismérve a popularitásnak, hogy már ismerik, csak nem egészen olyan formában, ahogyan hangzik, ezért újnak tûnik, viszont könnyû befogadni.
Az úgynevezett komolyzenében is sok olyan elnevezés van, amirõl ma már senki nem tudja, hogy eredetileg táncelnevezések voltak. Ilyen a sarabande, vagy a menüett. Ezek mind-mind társasági táncokként voltak forgalomban, aztán egy bizonyos idõ után a zeneszerzõk felhasználták ezeket, átdesztillálódtak, átszivárogtak egy olyan területre, ahol már csak koncertzeneként hallgatjuk õket, pedig nem ártana tudni, hogy egy sarabande eredetileg hogyan lüktetett, milyen volt a beosztása, milyen volt az artikulációja, akár ahhoz is, hogy egy Bach-mûvet jól eljátsszunk. Mi, akik a hagyomány kutatásával foglalkozunk, de azok is, akik a régi zene megértésével foglalkoznak, egy hajóban utazunk. A régi mûvészeteket akarjuk megfejteni és újra érthetõvé tenni, azt hiszem, nem öncélúan, hanem azért, hogy új mûvészetek szülessenek.
A zenei nyelv sokféle, sok stílus van. Egyik bejön, a másik nem, az egyikbõl klasszikus lesz, a másikból nem. A régi korok vizsgálata ennél egyszerûbb, mert ott már megtörtént a szelekció, épp ebbõl akarunk mi okosabbak lenni és tanulságokat levonni, hogy vajon mik azok, amik folyamatosan fennmaradnak a szitán. Persze, a bölcsek kövét keresi az ember, de nem mindig találja meg. Amit mi kutatunk, az egy eszköztár, a lehetõségek birodalma. Lesz olyan, aki használja, és olyan is, aki nem. Nem lehet megmondani, hogy mi az értékes.
Ha viszont arról szól a hagyományõrzés, hogy az új hatások ellen a régi módon akarunk védekezni, ahelyett, hogy kitalálnánk az adekvát új módszereket, akkor el fogunk pusztulni. Elveszik a házunkat, meg a telkünket azok, akik ügyesebbek. A világban bizony naprakésznek kell lenni, ismerni kell a legjobb technológiákat ahhoz, hogy megvédjük saját otthonunkat, saját családunkat, saját emberi énünket. Ezt viszont úgy tanulhatjuk meg, ha megismerjük, hogyan csinálták ezt az elõdeink. Annak a módját kell megtanulni, hogy lehetünk képesek az újhoz alkalmazkodni. Számomra a magyar népzene és néptánc hagyománya errõl szól, az állandó alkalmazkodásról. Akármelyik stílushoz közelítünk, vagy akármelyik dalhoz, az szinte a kõbe vésett remekmûve annak, hogy hogyan tudta egy nép befogadni az újat, saját nyelvévé tenni, majd a sajátjaként használni.