Mindaz, amit még felfedezhetünk,vagy Shri Hortobágyi hallatlan hangzásvilága

Amerika felfedezésének évfordulója után vagyunk. Volt ágyúdörgés és habzóborhangzás; számtalanszor elragozták és felzengették a Nagy Megtalálás Mítoszát. Még egy szélesvásznú és szélsebesen feledhetô változata, a Ridley Scott rendezte 1492 is került a mozikba. A tenger néhány tüneményes látképén és Sigurney Weawer fékezett izzású lényén kívül alig hagy említésre méltó emléket. És ez nem is csak a rendezô rovására írandó (aki az Alien, a Blade Runner és a Legenda után immár évente elkövet egy középsemmi kategóriájú kisiklást). Maga a feledezés mítosza fáradt ki, méghozzá végérvényesen. Az emlékbeszédek valójában a felfedezések korának, az újkornak a nekrológját írták.
Mára a távoli földek felfedezése és kultúráinak megismerése nyomán Földünk összezsugorodott, kiismertté és leírttá vált Az ismeretlen, az izgató, a felfedezô vágyaink elôtt magát felfedni kész visszaszorult vagy méginkább: vonult; fölszámolta földfelszíni állásait, és más dimenzióba merült. Ezzel együtt megismerô reményeink is radikálisan megváltoztak. Korábban várakozások, számítások és latolgatások elôzték meg a felfedezéseket. Ma azonban már nem várunk semmit. - írta egyik utolsó írásában Vilém Flusser - Mivel most a semmivel állunk szemben, és mindaz, amit a semmibôl hozunk elô, megelôzôleg mi magunk vetettük bele. Kultúránk kimerült, a felfedezéseinknek köszönhetôen lett kimerítve.
A korábbi, kétpólusú világ éles határvonalaitól szabdalt horizonton mindez még nem rajzolódott ki ennyire élesen. A gyakorlati elszigeteltség és megközelíthetetlenség szinte kizárólag a kulturális csatornákon keresztül tette érzékelhetôvé a másikat. A másság zenékben, filmekben, szövegekben mutatkozott; a távolság és elérhetetlenség megszépítô messzeségében. És nemcsak a Második Világ magunkfajta utazói számára, hanem kölcsönösen. Botho Strauss Kezdettelenség címû könyvének következô gondolataiban alighanem bennerejlik a kétféle német világ találkozásának tapasztalata is: Egyetlen koponyafedél alatt a gondolkodások, érzések és érzékelések oly sokféle kultúrája rejlik, ahány hasonlíthatatlan nép és kultúra színezte egykor a földgolyót. Ez idô szerint egyre kevesebb másságra bukkanunk, ha nekiindulunk a messzeségnek, ahol bármely szögletben érvényesek vagy éppen kívánatosak mindazon tudatminták, melyek elôl el akartunk menekülni. A vallások és kultúrák összehasonlító tudományai a távolságot és a másságot tették közvetítésük tárgyává és ezzel egyszersmind el is törölték ôket.
Valóságosan fellelhetô és feltárható valóságok híján az ember ma különféle virtuális valóságokba vetheti bele magát. Kibernetikus tereket komponálhat, vagy mások által megkomponáltakba merülhet bele. A cyberspace szintetikus képei, a virtuális világok jobbára még csak sejthetô játékai kimeríthetetlen lehetôségeket teremtenek az önfeledésre hajló lelkek számára. Növekvô helyszûke, memóriakapacitás és hozzáférhetôség mellett minden esély megvan ennek a csemegének a tömeges elterjedésére.
Vannak persze más lehetôségek, régiek és újak egyaránt. A mûvészet nem egy nemében mindig is világteremtés zajlott és zajlik. Egy ideje azonban egyre gyakrabban lehet olyan törekvésekkel találkozni, melyek nem utópikus szárnyalású eszményi vágyvalóságokat, magántermészetû mitológiákat vázolnak föl. Nem a mindenkori környezet vagy közkeletû képzelet meghosszabítását, javított és színezett változatát kivitelezik, hanem valóban világokat teremtenek. Teremtô erôvel, iróniával átjárt tudás birtokában, kellô képzelettel, játékosan - a játék (iratlan) szabályaira tekintettel ténykednek. Atyamesterüknek alighanem Borgest kell tekintetünk, aki - megannyi ilyen irányú kezdeménye mellett - a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius címû történetében adott leckét világteremtésbôl. A közelmúltból megemlítendô még - az azóta nemzeti típusú tébolyba tántorult - Milorad Pavic világhíres, magyarul Újvidéken párszáz példányban megjelent, Kazár Szótár címû regénye. A képzômûvészek közül számomra Anne és Patrick Poirier, továbbá Charles Simonds volt az, aki a múlt-felfedezések, a régészeti leletek kimerülésének a konzekvenciáit levonták - és teremtették meg sosemvolt világok nagyszabású leleteit.
A legígéretesebb "kilátásokkal" azonban a zene kecsegtet: a függôkertjeinek kialakításához elengedhetetlen alkotóelemek, hagyományok itt szervesülhetnek a legzavartalanabbul. A különféle tradíciók találkozásából kialakult világzene vonulatának számos darabja meggyôzôen szól errôl. Távoli példaként talán Jon Hassel Fourth World Music-sorozata említhetô, melyben - a maláj zenétôl Brian Eno hangfüggönyéig terjedô területekrôl merített - tüneményes "negyedik világi" mûvek hallhatók.
A közvetlen közelbôl pedig Hortobágyi László munkái érdemelnek megkülönböztetett figyelmet. Annál is inkább, mivel zenéi valóban egy ismeretlen földrész feltáratlan világába vezetnek! A Transreplica Meccano mélyvilágaira következô Traditional Music of Amygdala pszichomuzikális expediciója ugyanis egy szigetvilág szinte teljes szellemi hagyományát tárja fel. Felfedezôútjának hozadéka nem merül ki a zenei leletek (re)konstruálásában, hanem - a terjedelmes kísérô füzet lapjain - kultúrájának, szokásvilágának és rítusainak leírására is kiterjed. Bemutatja a tengerparti és hegyvidéki birodalmak különféle kultuszait: a gyöngyházszínû Lélek megidézésének módozatától a szólamok napszakokhoz kötött elôadási szokásán át az újévkor esedékes tûzszertartásokig, és tovább. Természetesen mindez egy képzelet következetes munkálkodásának a mûve - átszôve temérdek tudással és alkotóerôvel, hol szomorú, hol gyilkos iróniával, szenvedéssel és játékkal. Szerzôje a világ zenei hagyományainak egyik legjobb honi ismerôje, keleti és nyugati (elektronikus) instrumentumok hozzáértô játékosa. (Igyekszem elsajátítani a különbözô zenei nyelveket, azaz idôutazásokat hajtok végre, és ezekbôl, valamint a magam nyelvébôl képzelgek és kavargatok össze egy levest - mondja.) Olyan zenész, aki tudatában van annak, hogy elképesztô zeneóceánban élünk, és hogy ma a világpiacon hozzáférhetô áron kaphatók olyan zenetechnológiai berendezések, amelyekkel a történelemben elhangzott összes hangszín, stílus és forma elôállítható, reprodukálható. Továbbá annak is, hogy a zenei zanzaelegyekkel ellentétben különbözô korok és égtájak zenéje csak akkor szintetizálható valamiféle maradandóbb egységbe, ha a különbözô részek a maguk teljesen tradicionális és többé-kevésbé korhû kivitelezésükben, rendszerükben és elméletükben jelennek meg.
Az ilyen, teljes "világra" kiterjedô feltárások és alkotások a legígéretesebbek. Azt a remény éltetik, hogy a szétszéledt részek töméntelen sokaságából és megannyi alkotó munkából nemcsak szigettengerek, hanem új és teljes földrészek képzôdnek. Mégha körvonalaik elkerülhetetlenül szaggatottak (azaz ironikusak) és töredékesek (azaz részlegesek) is.