Utak, vasutak, zsákutcák a kortárszenében: Sáry, Csapó és mások

Fiam, a maga négy évével, kedveli a kortárs zenét; legalábbis idônként kéri, hallgassuk "azt", azaz Sáry László Lokomotív szimfóniáját. Ez a címadó darab, és a lemezen szereplô másik Sáry mû, az Etûdök gôzmozdonyokra, kétségkívül lenyûgözô. Nem zenészek szólaltatják meg, mint Honegger Pacificjét, hanem a valaha volt vasúti ôshüllôk neszeibôl, zakatolásaiból és hangjaiból áll. Sáry, aki - állomásfônök apja lévén - a vasút mentén nôtt fel, korán kiképzést kapott a "minden, ami csak szól, zene" Cage megfogalmazta tanításából. Így aztán a csilingelésekbôl, szusszanásokból és sípolásokból tüneményes hangzó tájat szervezett. (Az elemi zenei formák iránti fogékonyságát egyébként az idén magyarul és angolul is megjelent könyve, a Kreatív zenei gyakorlatok is tanúsítja.) Ráadásul ez a könnyen, és nem kizárólag kisdedek által kedvelhetô lemez valójában kettô: a fentieken túl tartalmazza azok "alapanyagát", a

Magyar gôzmozdonyok

címû, 1983-ban kiadott vinilt is. Sáry ezekbôl, az eltûnésük elôtti utolsó pillanatban felvett leletekbôl merítette - mintavevôvel - a saját darabjához használt hangokat. Nem éppen szokásos gesztusa folytán így eredôjük is teljes terjedelemben, digitalizáltan hallható.
Ez a lemez a BMC, a fôként magyar dzseszzt és klsszikusokat kiadó Budapest Music Center most megjelent magyar kortárszenei sorozatának egyik darabja. Ebben - vezetôjének, Gôz Lászlónak köszönhetôen - a magyar zeneszerzés színe-java képviselve van egy-egy lemezzel. Kezdve Eötvös Péterrel - aki Kurtág és Ligeti mellett - alighanem a legismertebb magyar kortárs zenzeszerzô és elôadó a világban. Ezt Atlantis címû lemezének interpretárorai is jelzik: a címadó Weöres-versekre írott darabját a kölni WDR, a Psychokosmost a BBC, a Shadowst a baden-badeni SWF szólaltatja meg. Eötvös a hangzó tér és a hangszínek mestere. Darabjai nyilvánvalóan nem zeneteóriai konstrukcióként, hanem az elôadói gyakorlat tapasztalataira építkezve készültek. Ez, a manapság meglehetôsen ritka sajátosságuk abból ered, hogy szerzôjük nem kizárólag komponistaként, hanem elsôsorban karmesterként tevékenykedik. Hangzásvilágának érzékletes hatását jól mutatja egyik méltatójának, Thomas Shaefernek a megjegyzése, aki az Atlantis hallatán arról írt, hogy "mindannyian víz alatt vagyunk"...
Mindazonáltal sem a megfúlástól, sem a kortárs zenétôl

"Nem kell félni!"
Ezt az intelmet a Bartók rádió mûsorvezetôjétôl hallottam a minap, aki egy Hindemith-darab felkonferálásakor tartotta szükségesnek elôrebocsátani, hogy jóllehet 20. századi "szomorúzene" következik, nem kell megijedni, nem fog fájni... Tény, hogy a századra igazán jellemzô mûvek közül elég sok - a konstruktivista (Schoenberg) és nacionálmodernista (Kodály) kompozíciók túlnyomó többsége, nem kevésbé követôik, és az ún. kísérleti zenék legtöbbje - kívül esik a hallgathatóság határán. Kortárs zenék tömegei szolgálnak cáfolhatatlan bizonyságul arra, amit fülhallással bíró barátom egyszer tömören úgy fogalmazott meg, hogy a "modern zene zsákutca". Ami persze más szubkultúrákról is elmondható, melyek a maguk kitüremkedéseiben vagy benyílóiban nem éppen kibontakozásban mutatkoznak. Elvannak. A kortárs zene is ilyen; mintegy a magaskultúra elsikátorosodott mellékutcája. Ilyen "utcai zenészek" persze ebben a sorozatban is elôfordulnak: Petrovics Emil vonósnégyesei és rapszódiái valahol félúton akadtak el. Tihanyi László Árnyjátéka maga a kortárszenei méjnsztrím az utca közepén. Sári József Convergences címû lemezének darabjaival pedig az igényes, ám steril akadémizmus architektúráit emelte egy távoli szögletbe.
Vannak azonban ellenpéldák is; a legnyilvánvalóbb Csapó Gyula Handshake after shot címû lemeze. Csapóról egyszer mestere, Morton Feldman kijelentette, hogy "egyike a legbrilliánsabb fiatal szerzôknek". Ami ez esetben nem szokványos amerikai szólam. Egy magyar kollégája is mondott hasonlót ("a Zeneakadémiára bemenve már lehetett érezni, hogy valahol ott van"). És aztán ott vannak a mûvei, melyek elsô "ránézésre", már a címükkel is kiemelkednek a kortárs zenék tömkelegébôl.
Magam vagy húsz éve hallottam elôször róla, pontosabban a Kilátás a Horn-fokról címet viselô darabjáról. A szólókürtre szánt kompozíció címe annak idején azonnal megragadott, mert játékos kétértelmûségével éppen a zenei megnevezés példátlan pontosságát sikerült elérnie - egyaránt elkerülve így a semmitmondó egzaktságot és a lírizálás alaktalan liláját. Egyszersmind sikerült szóba hoznia azt, hogy a zenében maga a világ nyílik meg (mégha nem is mindig a Horn-fokról).
A címadó,

Kézfogás lövés után

címet viselô, két szordinált trombitára, kitartott orgonahangra és egy kartondobozra (sic!) írt darab egy szaggatott Purcell óda és egy kotó-hangköltemény szintéziseként karakterizálható. Csapó elmondja róla, hogy egy sûrû nap terhével hazatérve "kizárólag csendet kívánt", s "e kívánság hangokba öntött végeredménye lett a darab."
Korábbi korok alkotóit fôként a hangok egymáshoz fûzôdô viszonya, együtthangzása és egymásrakövetkezése foglalkoztatta. A hang és a csend viszonylatai a modern zenében váltak meghatározóvá. A csend, a Silence középpontba kerülése Cage nevéhez kötôdik. Csapó zenéje is ennek a felismerésnek folyománya. Néhol - mint a BirdDayCage vagy a keleti "csendkultúrát" megidézô Szútrarecitációk esetében - ez már a címekbôl is kitetszik -, más daraboknál - mint amilyen a No, halld meg Eduárd... és Az utolsó tekercs - ez közvetettebben fejezôdik ki.
Egyedülálló a sorozatban Dés László The Hanged címû lemeze. Különlegessége egyrészt abban áll, hogy a darabot elôadó Amadinda együttes hangszerként Böröcz András Akasztottak címû faszobor-csoportját használja. Másrészt abban különbözik a zenei CD-k legtöbbjétõl, hogy multimediális anyagot is tartlamaz: Gothár Péter filmjét Böröcz szobrairól.
A kiadó munkája nem utolsó sorban azért is méltánylandó, mert ezzel a kortárs zene, a képzõ mûvészetek között az új technológiák révén teremt kapcsolatot.