Egy tudatos térfurcsaság: David Bowie

A Magasságos Összefüggés (ismertebb nevén Internet) egyik forrása szerint David Bowie közvetlen kontaktusban áll a földönkívüliekkel. Ez még nem lenne különösebben megrendítô állítás, hisz az e.t.-típusú és egyébhitû indusztrializált hagymázakban manapság nem szenvedünk hiányt; a meglepô az, amit erre Bowie felel: A Space a vágyatok? Akkor azt kaptok! A ZEITmagazinnak adott interjúban megnyilatkozásai ennél azért valamivel árnyaltabbak, és köztük egészen figyelemreméltóak is akadnak. (Nem a rajongás mondatja ezt velem. Zenéi közül csak a húsz évvel ezelôtti Low címû albumának néhány darabját tudom hallgatni, de ez is inkább a lemezen közremûködô Brian Enónak köszönhetô...) Bowie rendkívül érzékeny antennákkal észlelô mûvész-médium, aki felfogja és közvetíti a kor áramlatait. Ezért nincs is állandó arculata, zenéjének stílusa; Bowie átváltozómûvész. Errôl egészen nyíltan beszél is: Mindenekelôtt összeillesztô vagyok: Magamba szívom azokat a lelkesültségeket, amelyeket kultúránk részeként és szemlélôjeként érzékelek. Borzasztóan tudok örülni annak, ha találok valamit, ami egyértelmûen azt mondja: ez itt a jelen.
Úgy tûnik, hogy ez idô szerint a jelen fokozottan érdeklôdik a földönkívüli iránt, s ennek érzékeny médiuma elébe siet: Is There Life On Mars? - kérdezi egyik utóbbi darabjával. A kozmikus lelkesültségek iránt fogékonysága már régebben is megmutatkozott: elsô, 1969-es sikerdarabja, a holdraszállás háttérzenéjének hallatszó Space Oddity (Térfurcsaság), a felfelé és elfelé törekvô földlakók vágyperspektíváját énekelte meg: itt lebegek messze a Hold fölött; a Föld bolygó kék, s nincs ott semmi keresnivalóm. Az ûrutazásokkal megvalósulni látszó utópikus remények - harmóniában a MA már TÁVlatinak tûnô Föl, föl ti rabjai a Földnek... kezdetû korabeli albán himnusszal - a Földtôl elfelé vezettek. A ma közkeletû lelkesültség viszont a kívülrôl érkezôket kívánja. Az ûrutazások kudarcaitól némiképpen kijózanodott, "földhözragadtabb" vágyak jegyében Bowie újabb albuma az Earthling (Földlakó) címen jelent meg. Mindazonáltal Bowie nem tekinthetô egyszerûen a mindenkori szelek lovasának. Inkább egy különös szeizmográfnak tûnik, aki mûfajában szokatlan kultúrával jelzi a környezetében észlelhetô rengéshullámokat. (Expresszionista képzômûvészetet gyûjt; különösen Kurt Schwitterst kedveli. Nemcsak Borroughs-t és Joyce-t olvas, de Roland Barthes-ot is...) A ötvenedik évében járó énekes önreflexiója nem éppen a könnyûmûfajban szokásos hangot üti meg: ez az egész szimbolika, amit használtam, a science-fiction-hardver mind csak metaforái a szokásos kérdéseknek: Mi köt bennünket a kozmoszhoz? Miért születtünk? Mi tegyünk, amíg itt vagyunk? És hová megyünk, amikor meghalunk? Sok dalomban ezenkívül valami mesebeli is van, amibe az emberek beletehetik saját félelmeiket. Ahogy a Biblia történetei vagy a görög tragédiák is mindig a félelmeinkre és a szûkölködéseinkre játszanak rá. A dalaimban alapjában ugyanez történik, csak némileg kicsinyített változatban.
Mértékletes önértelmezése (és arányos önértékelése) nem utolsósorban a két kultúra (a "magas" és a "széles"; a" komoly" és a "könnyû") kapcsolata szempontjából érdekes. Korábbi, jó másfél évtizeddel ezelôtti megnyilatkozása is jelezte már "magas" referenciáit, jóllehet akkor még kissé szerénytelenebbül fogalmazott: a rocksztárok asszimilálták magukba a filozófiák, stílusok, történelmek, írások minden fajtáját, s azt fejezték ki, ami lényeges volt...
A "lényeges" leszüremlése, egyáltalán az átjárások lehetôségének tudatosítása azért sem mellôzhetô, mert a hatás kölcsönös. A másik irányból ezt Hannes Böhringer mûvészetfilozófus fogalmazta meg - mindennemû hermetikus, elemelkedett és akadémikus hajlamaink tanulságára: a magasmûvészeti formákat mindig az alacsony, triviális, lesüllyedt second hand-formák frissítik fel; mindig szükségük van a populáris, a pop art verziókra. Máskülönben nagyon gyorsan szétárad az akadémikus unalom és sterilitás.

1997