Who Is Who In Central & East Europe 1933
Arnold Dreyblatt (hipermédia) operája

Dreyblatt operája is a tárlókból, jóllehet nem az európai zeneirodalom tárházából merít. Közvetlen elõzményei közt Robert Wilson színháza, Robert Ashley multimédia-mûvei, Philipp Glass korai operái említhetõk. Bár a Who is who a maga másfél órányi tartamával, igényes, új médiumokat integráló jegyeivel - alcíme szerint hypermedia opera - az elõbbiek közé sorolható, egy alapjellemzõjét tekintve eltér ezektõl: struktúrája nem jelenetek, nem képi és zenei szekvenciák során, de nem is a színházi narráció szabályai szerint épül fel. Az opera egy 1934-ben Zürichben kiadott Who is who in Central & East Europe 1933 címû könyvön alapul. A darab szerzõje new yorki komponista és médiamûvész, aki korábban fõként a minimiálzenét mûvelte, zenei akciókat és performanszokat csinált. Dreyblatt egy isztambuli antikváriumban bukkant a mintegy tízezer életrajzot tartalmazó kötetre. Az adatok egy részét komputerre vitte és a szöveget különbözõ szempontok és kategóriák szerint újrarendezte. Az így elõállott textus a térség szellemének, történetének, és sajátosságainak olyan színgazdag metszeteit mutatja, ami csak egy orientális szõnyeghez hasonlítható. Ez a Who is who ugyanis eleve nem az a szikár és száraz tényszerûségeket közlõ adathalmaz, amit manapság, az elõrehaladott racionalizálás és instrumentalizálás idején ilyen néven ismerünk. Nemcsak nevek, születési adatok, életpálya-pillanatok csontvázai villannak föl benne, hanem sejtelmes viszonyok, történetfoszlányok, vágyak; mindannak töredékei, ami egy egykori életvilág egészét jelentette: "A Who is who egy mûfaj - mondja Arnold Dreyblatt egy beszélgetésben - , melyben van egy tényréteg, ki hol és mikor született, házasodott, milyen pozicióban van stb. Van aztán egy másik réteg is benne, és ez egyedülálló a mûfajban, ahol az emberek valóban elbeszélõkké válnak, személyes gondolatokat közölnek, a jövõvel kapcsolatos várakozásaikat fejezik ki, kétségeiknek, sõt olykor kétségbesettségüknek adnak hangot. Semmilyen más Who is who-ban nem találtam ehhez hasonlót."
Ha beleolvasunk ezekbe a biográfiákba, elkezd felsejleni, sõt szinte tapinthatóvá válik a múlt; mindazon markáns különbségek sora, amelyek élesen elválasztják a jelentõl. Szembetûnik, mennyire más vonzódások, értékek és képzetek közt éltek egykor e könyv szereplõi, akik mára már mindahányan holtak. Egy nyugalmazott magyar miniszter például fontosnak tartja életrajzában felemlíteni, hogy barátságban van Mussolinivel. Egy másik szereplõ közli, hogy "a dzsessz-zene szakértõjének számít". Egy mérnök ("a Palesztinai Negyedik Hadsereg fõmérnöke") Dzsemal pasa barátságával hivalkodik. Egy cseh katolikus pap fontosnak tartja megemlíteni, hogy "több mint 30 éve barátja Otokar Brezina cseh költõnek". A budapesti Györgyi Dénes életének azt a fontos epizódját tartja közlendõnek, amikor is 1916-ban arra kapott megbizatást, hogy "mûvészi utcai dekorációt készítsen" IV. Károly király koronázási ceremóniájához. A szaloniki Eli Salomon Benuziglo például, mint kevésbé mûvészi lélek, pusztán csak azt közli, hogy õ "kárpitoskellék-kereskedõ és földbirtokos, vagyonából él". Egy író viszont elengedhetetlennek tartja annak említését, hogy "Balbo marsal személyes barátja és vendégeként hidroplánon Tripoliszba utazott". Egy másikról pedig megtudjuk, hogy Engels közeli barátja volt...
A közel-kelet-európai közelmúlt feldolgozásához Dreyblatt saját kategóriái szerint szabdalta szét és rendelte egymás mellé az eredeti szöveganyagot. Ez azonban nem történelmi torzképhez, hanem egy másfajta történelemfeldolgozáshoz vezetett: "Noha az elõadás során széttördeltük és újrastrukturáltuk a biográfiákat - mondja Dreyblatt -, fontosnak tartom az emberek respektálását. Az elõadás anyagából készült könyv elõszavában bocsánatot kértem az érintettektõl, hogy nem az élettörténetüket tártam föl, hanem életrajzaikból valami új született. De ez talán egyik módja a történelem feldolgozásának. Mi nem a gyõztesekrõl szóló történetírást követjük, hanem olyan emberekrõl beszélünk, akiket elfeledtek."
A nevek, helyek és idõk, rokonságok és kapcsolatok, személyiségek, elfelejtett vidékek, a különbözõ nyelvek és kisebbségek, testületi tagságok és kitüntetések rasztere mentén egy új szövegegyüttes született, amelybõl a korabeli értékek szinkretikus világa, a preferált identitások tarkasága és tarthatatlan feszültsége tûnik szembe. (A varsói Antoine Jean Boguslawski fõ karakterisztikumának azt tartja, hogy "katolikus, nemes, konzervatív és szláv(ofil)"; a belgrádi Josip Slavenski munkásságáról pedig az tudható meg, hogy "Balkanophonia" címû darabját 1929-ben, Berlinben mutatták be, fõ mûvei: "Heliophonia. Kozmikus vízió színpadra, zenakarra, kórusra és orgonára"; "Religiophonia - pogányok, zsidók, buddhisták, keresztények, mohamedánok, az élet és a munka dícsérete".)
Így aztán a darabban a kulturális, földrajzi sokféleség mellett megannyi szín és árnyalat is felcsillan: a tájék egész történetére vetülõ tragikumon túl az abszurd, a groteszk, és az (akkor még szándéktalan) humor. (Szerepelnek olyan személyek, akik tudatni kívánták a korabeli világmindenséggel, hogy tagjai az Albán Királyi Autó Clubnak, a Spanyol Chopin Társaságnak, a Pán-Bulgáriai Rokkantak Szövetségének; vagy szabadalmaztatták ultraviola-fényben készült képeiket; egyikük elnöke volt a Magyar Mark Twain Társaságnak; esetleg a történelem hátszelétõl ûzve végigvonult a fél világon, mint az az olasz, aki "szibériai hadifogságából Kínán és Japánon keresztül a Holland-Antillákra menekült, azóta pedig íróként él Németalföldön"; volt, aki "1908-ban Genovában Paganini hegedûjén játszott", vagy egyszerûen csak gyûjtötte a lepkéket, a bizánci ikonokat, a litván népdalokat vagy a Kossuth-portrékat...)
Az opera persze nem kizárólag szövegbõl áll, noha annak kitüntetett szerepe mindvégig szembetûnõ: nemcsak a három narrátor és a szólista (a rendkívüli orgánumú Shelley Hirsch) tolmácsolásában szólalt meg, egyes részletei idõrõl idõre a vetítõvásznon is megjelentek. Maga a vászon sem egyszerû kelléke, hanem már-már középpontja a darabnak: váltakozva szolgálta az elõadók árnyjátékát és a vetítést; határolta el az elõtte csellón / gitárokon / tubán / szaxofonon / ütõkön és cimbalmon játszó, hattagú Orchestra of Exited Strings-t a mögötte zajló képletes (és képes) történettõl. A diaprojektorok és filmvetítõk ugyanis a Kardos Ferenc Horus Archívumából eredõ fotók és Forgács Péter Privát Film Archívumából származó amatõrfilmek révén - ha nem is éppen azokat a személyeket, akiknek az életrajztöredékeibõl a darab szövõdött - megjelenítették azt a korszakot, azokat színtereket és tekinteteket, amibõl a textus eredezett.
Az opera nyomán Dreyblatt archívumok iránti érdeklõdése felerõsödött, és a zene közegét elhagyva elõbb kiállítótermekben, majd pedig a Who is who adathalmazának mûvészi-eseményszerû feldolgozásában ill. archívum-szerû megnyitásában folytatódott. 1993-ban a Galerie O 2 nevû berlini galériában állította ki "A kis archívum" és "A nagy archívum" címû installációját. Az elsõ helyiségben egy hagyományos "levéltárat" mutatott be; falain archívumi iratokat, padlóján régi Tórákra emlékeztetõ, nagyméretû szövegtekercseket állított ki. "Itt egy már szinte avult archíválási folyamat válik láthatóvá - írja kritikájában Thomas Fechner-Smarsly -, az asszociációk a bibliai idõkig vezetnek, egy szent történelem és személyzetének múltat õrzõ formáihoz." A második teremben egy-egy cégér alatt két mai memória-üzem mutatkozik be: "Az egyház" a mormon "Utahi Genealógiai Társaság" archiváló ténykedését dokumentálja. Ez a csúcstechnológiával kialakított, (atom)bombabiztos tárló immár kétmilliárd ember anyakönyvi adatait tartalmazza. Jóllehet létrehozói szerint regisztere religiózus szándékból született (az "igazak" listáit hivatott az Utolsó Ítéletre elõállítani), sokkal inkább az isteni megismerés és memória (az Élet Könyve) iránti bizalmatlanságról és a vallásalapító farmerivadék könyvelõi kiképzésérõl tanúskodik.
Az "archívum" másik részlegét "A cég" tevékenységérõl készült videobemutató alkotja. Ez az IBM által a hetvenes években kifejlesztett program roppant nagyságú adatmennyiségek tárolásására és kezelésére készült, s bár nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, mégis jelzi a komputerizált "emlékezet" lehetõségeit.
Dreyblatt két évvel késõbb, Hamburgban archívumának újabb változatával állt elõ: a Memory Arena. Utazás az archívumba címû installációval, amely ezúttal "interaktív" volt, ha nem is a komputerközegben szokásos módon. A három estén, hosszú órákon keresztül folyó és több teremre kiterjedõ rendezvény során maguk a látogatók vehették használatba - elõzetes, telefonos egyeztetés nyomán - az archívumot. Egy kafkai jellegû "bevezetés" (bejelentkezés, regisztráció, hivatali folyosókon keresztül vezetõ "bezsilipelés") után jutottak az esemény színhelyére, ahol - szigorúan elõre megszabott idõrend szerint - felolvashattak a 33-as Ki kicsoda? szócikkeibõl. A felolvasást kivetített adatok kísérték, és idõrõl idõre zenei betétek - a Orchestra of Exited Strings elõadásában - szakították meg. Az egyéni és kollektív emlékezet különös tárházába vezetõ utazás során az archívum megelevenedett: a látogatók, kívülálló,"nézõi" pozíciójukat feladva hangjukat, arcukat és lényüket az "archiváltaknak" kölcsönözve életrekeltették azt.