Korlátok, rácsok, térközök. Somorjai Kiss Tibor litográfiái

Ami biztos: éjszaka van, kivétel nélkül minden képen éjszaka van. - írja Baranyay András Somorjai Kiss Tibor festményeirõl. Litográfiáin is éjszakai megvilágításban látszanak a különféle technikai konstrukciók közé szorított terek, az ott álló, a rajtuk áthaladó, vagy éppen keresztülfutó alakok. Akárcsak a korábban keletkezett festmények, ezek a kõnyomatos képek is szinte kivétel nélkül egy körbõl kerülnek ki: a terek közti közvetítések, a rések, áthidalások, a térhatárok és keretezettségek témakörébõl. (Néhány képcím: Híd, Alagút, Rés, Felüljáró, Móló, Kilátó) Ez a tematikus behatároltság távolról sem jár egyhangúsággal: a hídvázak, korlátok, rácsok fény-árnyék váltakozásai, a különféle megvilágítások a fény- és színviszonylatok széles tartományát mutatják. (A szabályosan ismétlõdõ geometrikus formákat széles és árnyalatokban gazdag színes felületek szelídítik nézhetõvé. A mértani ritmusok mozgalmasságát a nagy, tagolatlan színfoltok ellenpontozzák.)
A litográfia alighanem a legalkalmasabb technika az ilyen képek kidolgozására; a finom szemcsézettség, a színpontok sûríthetõsége egyedülálló lehetõséget nyújt a szórt fények, az árnyalatok folyamatos változásának megteremtésére, a fémszerkezetek plaszticitásának érzékeltetésére. S ez Somorjainál esetenként dombormûszerûvé teszi a grafikát. ('gy például a kettõzött András-kereszt-kompozíció, egy közöttük átmenõ alakkal, határozottan egy bronz kapuszem benyomását kelti.)
Néhány kõnyomat-képe közvetlen kapcsolatba lép az emlékezet mélyrétegével, az elhagyatott helyeken, a sötét beszögellésekben és homályos szegletekben beszerezhetõ, félelem- és fenyegetettségteli élményekkel. Színtereit eleve a szûkösség és a határtalanság találkozásának határmezsgyéin helyezi el. Ellentétes viszonyuk mindenütt a kompozíció középpontjává válik: az alakjai által szemlélt tágasság nyomasztó, az onnan érkezõ fény hosszú, súlyos árnyékot vet, az elmaradhatatlan korlátok, rácsszerkezetek és kerítések pedig a szabad külsõ tereket is zárt beltérré alakítják. Ez a belvilág azonban nélkülöz minden lakályosságot és bensõségességet. A képeken kifelé tekintõ, keresztülhaladó, vagy futó (menekvõ?) alakok testhelyzete nyilvánvalóvá teszi ezt az otthontalanságot.
A mesterséges tárgyvilág hideg geometriájában lép színre igazán - a jelenségkör általános érvényûsége ellenére - a lokálkolor: a közel-kelet-európai kietlenség. Csak a végsõkig csupaszított funkcionalizmus lepusztult ipari tájain termettek ilyen bõségesen a kopár helyek, élesedtek ki az ezirányú érzékek. (Kivált a néhai Kelet-Németország bõvelkedett eféle tüneményekben, ahol Somorjai fõiskolás éveit töltötte.)
Ezeken a litográfiákon mégsem pusztán a sötétség és sivárság tónusai sorjáznak; mellettük mindegyre kívülrõl bevetülõ fények tûnnek fel, világosabb árnyalatok villannak meg és átütnek a melegebb színek. Ettõl az arányérzékrõl tanúskodó kiegyenlítettségtõl nézhetõek, sõt kedvesek a szemnek ezek a képek.

1993