Emlékképek más megközelítésben
Minyó Szert fotó-festményei

A késõújkori képkultúra bûvkörébõl, már felvétel közben is tudjuk, hogy a rólunk készülõ képekkel egyidejûleg különös módon saját történetiségünk részévé válunk. Ezáltal tûnékenységünk pillanatképekkel felerõsített tudatával kell együtt élnünk. Mulandóságunk melankóliája ebben a romlékony hordozókban rejlõ örökkévalóságban elég szembetûnõ. Ennek elhallgatása éppoly félrevetõ, mint amilyen megtévesztõ a felfokozása. Az egyik az "élethûség" a másik a "végérvényesség", az eljövendõnek küldött üzenet póza: az elevenség álcája és az élet mumifikálása.
Minyó Szert képei messzirõl elkerülik ezeket a zsákutcákat. Úgy tûnik, ebben tévedhetetlen iránytûje van: az iróniája. Nála is arról van szó, mint Hoffmanstahl klasszikus megfogalmazásában: "A nagy ideális összefoglalások kontrasztjának iróniája a makacs realitások zagyvalékával szemben, melyekkel fel kell venniük a kûzdelmet; a szerszám iróniája a kézzel szemben, mely a szerszámot irányítani véli; a valóságban meglévô ezerféle részlet iróniája az elkapkodott és tudatosan valótlan szintézisekkel szemben." Az irónia Minyó Szertnél nemcsak a témák szinte mindegyikében, a rosszul exponált rozzant kerékpár, a félhomályos kocsmaasztal vagy a bemozdult biliárdjátékos esetében érzékelhetõ: a közegbõl is következik. Egy fénykép ugyanis elkészültével - elõhívással és rögzítésével - máris idézõjelek közé kerül. Enyhén szólva nem azonos azzal, aminek látszik. A kép - legsajátosabb látványunk - kikerült a szem mögötti környezetébõl, az érzékelés és a képzelõerõ elevenségébõl: közeget váltott. Ez a változás jellegét és jelentését viszonylagossá, a viszonyok és vonatkozások függvényévé teszi. Az idézõjeleket elõször a technika, a készülék teszi a kép köré: azáltal, hogy kiemeli és különállóan nézhetõvé teszi, megkettõzi és másolattá változtatja a bennünk élõ képet.
Minyó Szert képei idézetszerûségét azáltal kettõzi meg, hogy esetlegesen felhordott anyagot alkalmaz, szaggatott és elmosódott körvonalak között jelenít meg, olykor alkalmi felületeket használ (szinte bármin képes megjeleníteni). Ezen eljárások révén olykor az a benyomásunk támad, mintha maga a felület hívná elõ a képet: a fal, egy ajtó, sarokba állított falemez. Mintha a tárgyak tekintetével találkozna a szemünk. Az így elõálló kép töredékes. Felbomló felületek felbomló formákat mutatnak fel. Nem fényképeket, ténytemetõket, hanem fényfoszlányokat, lehetséges emlékvillanásokat látunk.
Szert képeinek az irónia mellett az esetlegesség az alapjellemzõje. Ahogy esetlegességükben, úgy hiányosságaikban és torzulataikban tudatos szándék munkál: a technikai tökéletességeszmény elvetése és a történetiség, a történés pillanatában tõlünk elszakadó idõmetszetek távolodásának belátása. Az esetlegesség nem az "ellesett" villanások, az átmeneti együttállások tettenérésének tényeibõl erednek, hanem valóságos véletlenségi kalkulus használatára engednek következtetni. Úgy keletkeznek, ahogy az ellenõrizhetetlen emberi emlékezet behatárolja esetleges üledékeit: a kiszámíthatatlanul kiragadott, foszlányokban megtapadó és fölöttébb változékony emlékképfoltokat. Ennek a tûnékenységnek, a dolgok és lények, az együttállások egyszeriségének a feltárulásai ezek a képek. Alighanem egy sajátos festõi iskolázottság is munkál ebben a képalkotásban, mely többszörös távolságot teremt az anyag- és felülethasználat, az "ecsetkezelés" és a "keretezés" révén a felhasznált képnyersanyag és végsõ megjelenítése között.

1992