Késõújkor, kifelé menet.
Avagy a posztmodern más perpektívából

Nem találunk szavakat. Melyekkel akárcsak hozzávetõlegesen is körvonalazható lenne mindaz, amit e kérdés kifejtése megkíván. Ezért aztán, fejet hajtva a felfoghatatlannak, illõ alázattal néhány metszetére szorítkozunk. (Miközben nem mondunk le arról, hogy szemügyre vegyük eljövendõ szemléleti rendszerünk keretfeltételeit. Az egyszerre képletes és valóságos kereteit. Esetleg még célba vehetjük közösen megszövendõ szavaink kárpitjának hossz- és keresztirányú tartószálait. Ami nem jelenti azt, hogy bárkire is rá akarnánk kényszeríteni saját mentális mintázatunkat.)
Tartózkodásunk az elsietett szavaktól többrétû. Ezért is állítottuk e sorok élére a késõújkor kifejezést. Ami egyszerre megütköztetõ (hisz két meglehetõsen ellentétes értelmû tagból tevõdik össze), a korhûség jegyében kellõen ironikus (a minden korokat betetõzni hivatott és vágyott újkor végére - utolsó korszakaként - vasból /iron/ és mosolyból merített pontot tesz), ugyanakkor nem minden komolyság nélkül megállapít egy tényállást, továbbá alkalmazza a minimális történeti periodizáció hármas tagolását.
A múlt történetének hullámzása tagadhatatlan; vannak virágzó és vannak viharvert idõk. A hullám: hullámvölgy és hullámhegy váltakozása, egyikbõl másikba alakulása. A hullámvonulat haladásának és pillanatnyi helyzetének megállapítása természetesen mindenkor a megfigyelõ önkényének van kitéve. Mindig vannak emelkedõ és sûllyedõ áramlatok, kereszthullámok, kioltások, interferenciák. A korszakhatárok kijelölése a múltban való minimális tájékozódáshoz nélkülözhetetlen, kellõ megszorításokkal, a maga viszonylagosságában értelmezendõ mûvelet.
A történeti idõfelosztásnak a jelenvalóra alkalmazása kétségkivül elég szokatlan és kérdéses mûvelet. Mégis szólnak, méghozzá nyomós érvek mellette. Nem is pusztán csak a kényszeressé vált fejlõdésbõl fakadó nyomás, az ezidejûnek az éppen feltûnõ közeljövõbeli nevében való elvetése és múltbelivé minõsítése, avagy alkalmi apokaliptikus belátások támasztják alá. Sokkal inkább a szemeknek (és a mögöttük rejlõ elméknek) a növekvõ sebességekhez és képláncolatokhoz szokása képes az éppen múló pillanatot is egy eljövendõben levetítésre kerülõ filmsávként érzékelni.
Nem állítjuk, hogy máris "poszt" pozicióba kerültünk volna a modernhez képest, még kevésbé gondoljuk, hogy a virágkorában volnánk. Valahol a vége felé vagyunk. Erre a végletesnek tetszõ kijelentésre azért merészeljük ragadtatni magunkat, mert tapasztalataink (beleértve ebbe a teoretikusokat is) arról szólnak, hogy mindazon elvek, eszmények és viszonyítási pontok vagy vonalak, melyek a közelebbi - egy-két évszázadban mérhetõ - múltban mérvadóak voltak, mára elmosódtak, kétségessé, vagy tarthatatlanná váltak.

A késõújkor kozmosza
A asztrofizikai felfedezések nyomán egy olyan kozmosz képe vált közismertté, melynek majd minden pontja távolodóban van bármely másiktól. Ez méltán veti fel a kérdést: egyáltalán "lehetséges-e a tér és az idõ széttartása közepette bárminemû egység?" (Böhringer) Ráadásul kozmosz-képünket idõrõl idõre olyan hatások érik (a tudomány berkeibõl érkezõ teóriák és újabb keletû felfedezések vagy felismerések hírei), melyek ugyan nem "megrendítõek" (hisz ami - immár évszázadok, de legalábbis évtizedek óta - ritmikusan rengéshullámok érik, azt hogyan is lehetne "megrendíteni"?) , mégis tovább mállasztják, avagy - szelidebben szólva: - egyre "lyukacsosabbá" teszik.
A kozmosz eme asztrofizikai képe - benne a bármelyik pontján megnyíló valóságosan "világnyi" tér-résekkel - a különféle szellemi területek együttállásának, a jelen szellemi világának metaforájaként is messzemenõen érvényes. A szellem különféle övezetei "fényévnyi" távolokra vannak egymástól. Öntörvényü mozgásuk - mindennemü alkalmi keresztezõdés és mutáció ellenére - távolodó pályákon tartja õket. A szellem széttartó kozmoszában élünk, ahol ugyan egy-egy terület "naprendszerében" hatnak a "helyi" gravitációs erõk, a köztük nyíló, egyre tágabb tereken keresztül azonban arányosan alábbhagy az összetartó kötelékek ereje. A technológiai fejlõdés folytán egyre újabb és újabb tudásterületek "galaxisai" tárulnak fel. (Igen tanulságos szemrevételezni egy-egy természettudományterület ABSTRACT-ját, a szakfolyóiratai tartalomjegyzékébõl álló vaskos kiadványokat, vagy a világ - nagyobb - kiállításainak kalandáriumát, netán a hordozóra kerülõ új zeneféleségek listáit.) Ezért aztán méltán mondható el, hogy "aki nem szédül, az nincs informálva" (Sloterdijk).

A modern elmúlása
A modern elmúlása az újkor kezdete óta ható, már jóideje mitikussá vált alapelvek szétfoszlásaként írható le. Ez a folyamat, melynek kezdetei a korai felvilágosodáskritikáig, illetve a romantikáig nyúlnak vissza, számos területen zajlik, illetve zárult már le.
Tarthatatlannak bizonyult a természet feletti növekvõ uralom megszerzésére irányuló törekvés. Ennek "eredményességét" az ökológiai tudatosodás nyomán bolygószerte éppúgy érzékelhetjük, mint napi "életvilágunk" majd minden pillanatában. A (természet)tudomány elvesztette "ártatlanságát", tudása pedig végérvényességét. A technikával és a tõkével kialakult mutációja megteremtette az élõ világ elpusztíthatóságának eszközrendszerét. Megismerésmódja technikai természetûvé vált, feltevései és módszerei függvényévé.
A természet széttagoló megismerésének, majd pedig egy univerzális matézis alapján történõ összegzésének lehetetlenségét éppen a természettudományok különféle területei tárták fel. Az alapelvek reviziójára a tudományos racionalitás magvában is sor került. Természettudományosan tudatosodott, hogy minden ismeret limitált (Gödel) és nincsen kitüntetett vonatkoztatási rendszer (Einstein).
A közelmúlt kutatásai a természeti folyamatokban is felfedezték a pluralitást, szakadásokat és antagonizmusokat állapítottak meg az addig mindenhatónak tetszõ (természet-)törvény "felfeslõ szövetében".
Az újkort uraló szellemi és társadalmi szabadságtörekvések részint megvalósultak, részint pedig egy olyan helyzetre vezettek, amit nemrég John Cage egyik méltatója jellemzett a halála kapcsán közzétett írásában :Nem volt "törvénye", üzenete, amit közzé akart tenni - csak a minden törvénytõl való szabadság üzenete. Ez az "üzenet": nem más mint szellemi helyzetünk félelem nélküli állapotfelmérése. E szabadság ugyanis valami rettentõ; azt jelenti, hogy amikor ma mûvészetet mûvelünk, már nincsen talaj a lábunk alatt; nincs hagyomány, semmiféle konstruktív logika, sem pedig általános kötöttségre való igény, ami munkánk hordozója lehetne. Világunk határtalanított, valahány kultura jelrendszerének feltartóztathatatlan keveredésébõl áll, s ez olyasféle szabadságot jelent, aminek túloldalán a nyelvnélküliség vár ránk." (Hans Zender;Die Zeit 92.08.21.)
A külsõ kötetlenség kiteljesedésével csaknem egyidejüleg ment végbe annak a belátása, hogy belül sem vagyunk szabadok. Ráadásul a kötöttségektõl történt eloldódás, a szabadságlehetõségek kiterjedése a választás állandó kényszerét - és neurózisát - eredményezték: "A posztmodern korszak a szüntelen választás ideje." (Charles Jencks)

Posthistoire
A történelmentúli idõ fogalma már néhány évtizede megjelent a teóriában, a "történelem végérõl" szóló beszéd pedig a közelmúltban vált közkeletûvé. A mindenkor önkényes végállapotok kijelentése helyett gyümölcsözõbbnek ígérkezik a posthistoire terminusának a történelem eltûnése felõli megközelítése. E folyamat egyik forrása a keresztény eszkatológia, és az ennek nyomán kiépült újkori történetfilozófiák által formált "történelmi tudat" átalakulása. Az újkort a közelmúltig uraló korlátlan és vég nélküli fejlõdéseszme tarthatatlanná vált, és átadta a helyét a már-már mechanikus mûködõ, bár a lehetõségekig menõ továbblépést biztosító állandóság - elfojtott apokaliptikus esélyekkel átjárt - gondolatának.
Más irányból a technológiai fejlõdésfolyamat fenyeget olyan következményekkel, amelyek révén az ember által alakított történelem végére pont kerül. Az 1986-os csernobili erõmûbalesettel nyilvánvalóvá vált, hogy egy új "szereplõ" lépett a "történelem szinpadára", mely - az emberi szándékoktól függetlenül - planetáris nagyságrendben képes befolyásolni emberek sokaságának sorsát. Ezzel egyidejûleg érlelõdött meg annak a belátása, hogy "úgy a keresztény reménytõl, mint a görög episztemétõl megmozgatott világfolyamat fölött katasztrofális módon elvesztettük az irányítást." (Sloterdijk)

Táguló horizontok
Az elterjedt eszközrendszerek alapjaiban módosították érzékelésünket és tudásunkat is. A valóság, akárcsak valahány szemléleti formája, viszonylagossá vált: "a valóság a kutatásban van." (Virilio) Nincs olyan kitüntetett nézõpont, szemhatár, közeg, metszet vagy módszer, mely általános érvénnyel bírna.
Az egykor mindenek felett álló ész sem képez már közös középpontot, végsõ viszonyítási instanciát. A racionalitásformák pluralizmusa van érvényben: "nincs már az ész; ész csak többes számban van."(Lyotard)
A szellemi tér széttartása épppúgy a nyilvánvaló tudás körébe tartozik, mint a majd mindenre kiterjedõ egymásmellettiség tapasztalata. Minden horizontnak megvan a maga napja; az igazság, akárcsak az igazságosság és az emberség is csak többes számban érthetõ.
A tudásformák, az életstratégiák, és cselekvési minták terén éppolyan sokféleség van, mint a környezõ kulturák vagy képletes idõzónák tekintetében:"...már jelen van: minden stílus és lehetõség egyvelegének szinkretizmusa, a post-histoire." (Gehlen)
A tárolótechnológiáknak köszönhetõen valahány fennmaradt hagyomány majd mindenki számára hozzáférhetõ. A rögzítõ- és reprodukálóeszközök elterjedése révén szinte minden múltbéli tudás és alkotás része a jelennek. A tradiciók túláradó gazdagsága és torlódása új szellemi-kulturális helyzetet teremtett. A történeti múlt ezáltal éppoly viszonylagossá vált mint a jelent kitüntetõ karakterisztikumok. A tradiciók archivált teljességének egyidejû jelenléte az adott hagyományon belül is átrendezõdéssel jár: az egész ismeretében a súlypontok és hangsúlyok áthelyezhetõk; nem csak az éppen áthagyományozott, leszûrt és "idõszerûvé" tett része lehet érvényes (sõt, egyáltalán ismerhetõ), hanem teljes egésze, illetve az abból adódó konzekvenciák, új "komponálási" elvek, eljárások és következtetések.
A tradiciók sokaságának technikailag biztosított jelenléte azonban ennél messzebbmenõ következményekkel is jár. A különféle hagyományok puszta egymásmellettisége olyan kulturális környezetet teremt, amiben kölcsönös átértelmezések, keresztezõdések, kioltások zajlanak. A kontextuális kötöttségek fölöttébb korlátozott érvényûek. Határaik áthágása és az átjárás köztük folyamatos. A keresztezések, a mutációk , a mindenféle rendû és rangú elegyedések állandósultak. Az egyezményes és egyértelmû kódok kétségessé váltak - a szó mindkét értelmében: kérdésessé és kettõssé. Ez szándéktalanul éppúgy megtörténik a különféle környezetekre és kulturális szintekre tekintettel kialakított alkotások esetében, mint feltett szándékkal. /Ez utóbbit számos mûvészeti és kulturális jelenség példázza; a filmek közt éppúgy bõséggel találunk ilyeneket, mint a paradigmatikusnak tekintett (posztmodern) építészetben. A felénk Szárnyas fejvadász (The Blade Runner) cím film esetében nem egykönnyen eldönthetõ, hogy egy kitûnõen kivitelezett kommersz, vagy az ember sorkérdéseit és metafizikai mélységeket is érintõ mestermû megalkotásának szándéka került "kódolásra"./

Posztmodern
A modern elmúlásának különféle területeken történõ tudatosítása nem oly heves és nem oly radikális, mint a koraújkori tabula rasat megteremteni törekvõ programok, vagy a modernt újralendítõ különféle avantgard kísérletek. Az egymástól olykor meglehetõsen eltérõ, általában posztmodernnek nevezett törekvések többnyire mentesek az újrakezdés pátoszától (vagy ha mégsem egészen, úgy azt iróniával ellenpontozzák). A radikális - és általában totalitarizmusba fulladó - társadalmi, mûvészeti vagy teoretikus kisérletek kudarcának tanulságai éppúgy közrejátszanak ebben, mint a megkerülhetetlen, nap mint nap tapasztalt tények és a köztük nyíló szabad játékterek. A posztmodern nem tagadása, hanem felülmúlása a modernnek. Benne nem a leküzdés lendülete munkál, hanem inkább a legyintés a jellemzõje. (Tudat alatti tudása: a valami elleni fellépés mindig fogja marad ellenzettjének; annak öntõmintáit, ill. küzdõ karmozdulatait kényszerül követni.)
A sokféleség folytonos érzékelése a kizárólagosság igényének, a totalitárius törekvések elvetésére indítja.
Szemben a modernitással - melynek "magva az a történetfilozófiailag megalapozott követelés volt, mi szerint a figyelmet az élet összes területén a tudás és a jog eredményeire és haladására kell irányítani" (Böhringer) - a szétnézés, a visszanézés, sõt olykor a szemlélõdés jellemzi. Nem a keresztény eszkatológia "leszármazottjaira", történetfilozófiai transzformációinak tolóerejére támaszkodik. Hiányzik belõle a modernizmusokban mûködõ jövõvágy. Relativizmusa szembetûnõ tényeken alapul, folyamatosan feltöltõdõ történeti tudásán, a különféle területek egymásmelletiségén, keveredésén és kongruenciáján, a különbözõ diskurzusfajták meglétén, stílusok és mûfajok hierarchiájának kihúnyásán. A posztmodern paradigma az utcán hever. Nem is kell - mint egyes teoretikusai állítják - az újság(os)ig elmenni. Életdiszleteink tarkán tündöklõ és sebesen eltûnõ elegye úton-útfélen szembetûnik.
Ez a perspektíva éppúgy indíthat különféle játékokra, a paradigmák elemeinek keverésére, a párhuzamosságok egymásbaolvasztására, mint közös keretfeltételeik tudatosítására és "mátrixaik" mûködésének megfigyelésére. Teóriája nyitott a diszkurziv gondolkodás elõtti gondolkodásra, a fejlõdéseszmétõl táplált fensõbbségtudat nélkül tanulmányozza és támaszkodik belátásaira. Filozófiái kísérletek a tudomány és a bölcsesség közti új egyensúly kialakítására .
A posztmodern egy közbensõ kor, az átmenet, a "haladék" ideje. Nem állító és nem tagadó, inkább kiváró, megengedõ. Kötetlenségénél fogva különféle képviselõinél a szélsõséges könnyedség éppúgy megtalálható, mint az elmélyült kutatás és a fajsúlyos alkotás.
Toleráns tarkasága nem töröl le mindent, csak egymás mellé söpri - ezzel teremtve meg a lehetõségét egy távolságtartó szemléletnek, a minimumokban való megegyezésnek, a közös kérdések kikristályosodásának és majdani megoldásuk esélyének.
Ugyanakkor olyan égetõ etikai és szociális problémákat is felvet, melyek megoldása nem odázható el, hisz a különbözõ stílusok, értévilágok, szellemiségek képviselõi érvényesülni kívánnak és egymás érdekeit keresztezik: " társadalmi konfliktusok szabályaira van szükségünk, hogy megfelelõen viszonyuljunk a kisebbségek közti növekvõ versengéshez." (Jencks)

Kelet-Európa késõújkora
Tájainkon e kérdések némiképpen más fénytörésben, de annál sürgetõbben vetõdnek fel. Itt a modernizmus elmúlása - miként "bevezetése" is - egycsapásra ment végbe. A keleti modernizmus számos területen a nyugatinál sokkal radikálisabban valósult meg. Kiépült a modern technológiákon ("nehézipar") nyugvó társadalmi utópia egységtere, ami nyugatabbra mindenkor csak részleges törekvésekben jelentkezett, és nem terrorizált másirányú szabadságtörekvéseket.
A totalitárius homogenizáció rendszereinek leépülésével különösen kontrasztdús környezet alakult ki. A különféle korok és kultúrák eleven jelenléte és keveredése itt erõsebb, arányaik mások. Az uralkodó modern és a szigetszerûen már jelenlevõ posztmodern övezetei mellett harsányan helyet követel magának mélyhûtöttségében önmagát túlélt premodern. A szervetlenül, éles cezurákon át zajló, és viharos gyorsasággal bekövetkezett változások éppúgy közrejátszottak e helyzet kialakulásában, mint a szervezõdési és szellemi szabadság hiánya. Ez utóbbinak, a modernnel szemben fellépõ széleskörû kritikai reflexió hiányának tudható be a máshol már kimúlt mítikus modern fennmaradása. A késõújkor széleskörû tudatosítása e tájakon hozzájárulhat ahhoz, hogy alábbhagyjon a legkülönfélébb életszférákat uraló, a premodern és a mítikus modern közt húzódó szélsõséges feszültség. Ehhez a posztmodern "mátrixok" olyan kereteket és mintákat kínálnak, amelyekben - a legkisebb közös (minimum) elve alapján a múzeálizálódó múlt hívei, mûvei és törekvései éppúgy helyet kaphatnak, mint a megkésett modern, vagy az azon túllépõ különféle kezdeményezések képviselõi, szándékai és mûvei.
Ugyanakkor a szellem különféle területeinek mûvelõi számára itt egyedülálló kilátások és lehetõségek nyílnak. A keleti modernizmus kopársága, nyersesége és sivársága a pusztaság olyan panorámáját tárta föl, amiben kivételes áttekinthetõségre, a különféle eleven egyidejûségek és egymásmelletiségek mélyebb formáló- és mûködési elveinek belátására nyílik mód. Ezért kiváltságos bizonyos tekintetben e pillanat, hisz ezek ösztönzõ hatásából, a résztvevõk türelmes és teremtõ összjátékából ma még alig kivehetõ, a lokális jelentõségen túlmenõ, párbeszédképes mûvek, mozgalmak és áramlatok is születhetnek, melyek a szellem szétfoszlott szövedékének helyreállítására vezethetnek.

Kilátások
A késõujkor különféle alkotásai, képzõdményei és kihívásai láttán egyre élesebben vetõdik fel a "fenntartható fejlõdés" kérdése. Ezt az ökológiai eredetü kifejezést a késõújkor szellemi kozmoszára vonatkoztatva a következõképpen fordítható le: vajon a különféle területek eredményes autonómiatörekvései nyomán tartható-e az eddigi törekvések trendje, a száz- és ezerfelé széttartó fejlõdés üteme és iránya? Vajon nem kellene-e - az idevezetõ út eredményeit és tanulságait nem feledve - fordulatot venni a közös középpont(ok) keresése, helyreállítása vagy megteremtése felé?
Ennek - némely esetben már mûködõ - "kísérleti terepe" és elõretolt egysége a mûvészet. Az a mûvészet, ami egy ideje már a "túlélés tere nem élhetõ feltételek közepette" (Achille B.Oliva)
A kiváltképpen posztmodernnek tekintett építészettel szemben leginkább a zene kecsegtet ilyen irányú kilátásokkal. A zenében - és erre mai zenemûvek esetében számos kitûnõ példát találhatunk - zavartalanul valósulhat meg múlt és jelen, közeli és távoli egybehangzása. Benne megteremhet a tradició talaján - ami Szabó Lajos metszõen pontos megfogalmazásában nem más, mint "az alkotók idõ fölötti szövetsége a kinyilatkoztatás oltalmában" - a múlhatatlan mai, mely képes a kozmikus kilátástalanságot egy remélhetõ és élhetõ perspektívává változtatni. Hisz rajta keresztül, mint azt a romantika nagy fizikus-filozófusa, Johann Wilhelm Ritter felülmúlhatatlanul megfogalmazta, a legerõsebb kozmikus kötelék közvetlenül tapasztalható meg: "A hallás a belsõ látás, a legeslegbensõbb léttudat. Ezért is lehet a hallóérzékkel minden más érzéknél ezerszer többet elérni. A hallóérzék az univerzum minden érzéke közül a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legátfogóbb; mi több, az egyetlen mindközös, az univerzális érzék. Az univerzum egyetlen szemlélete sem érvényes olyannyira feltétlenül és oly teljességgel, mint az akusztikus."

1992